𝐅𝐀𝐋𝐋𝐈𝐍𝐆

14

𝙻𝚊𝚗𝚍𝚘

A pultnak dőlve vezetem a tekintetemet a bútor másik oldalán tevékenykedő lány felé, miközben most az egyszer hosszú idő után hagyom, hogy semmi más ne érdekeljen rajta kívül. Hiszen már tudom, hogy senki más nem kell, csak ő. Mindazok ellenére ami kettőnk között történt, bebizonyosodott, hogy képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni még akkor sem ha tudjuk, hogy semmi jó nem származik abból, hogy újra együtt vagyunk.

Tudtuk, hogy nem fognak örülni, sőt. Mérgesek voltak... tomboltak. De mindezek ellenére, nem tudták megszűntetni azt a szerelmet amit a lány iránt érzek. A lány iránt, aki az egyik pólómban a főzőlap előtt állva, egy random dallamot dúdolgatva, egy ragyogó mosollyal az ajkai körül készíti el a reggelinket. A lány aki mosolyogva pillant fel az arcomra, majd ahogy észreveszi, hogy ez idő alatt végig őt figyeltem zavartan hajtja le a kipirult arcát. Az ilyen pillanatok mutatják meg azt, hogy milyen jól döntöttünk.

Jól döntöttünk amikor nem hagytuk befolyásolni magunkat. Amikor kizártuk a hosszadalmas kioktatásokat. Az órák hosszán keresztül tartó tanácsokat. A napokig tartó makacs viselkedést.

Egyikünk sem lepődött meg amikor a családtagjaink nem repestek az örömtől amikor bejelentettük, hogy egy újabb esélyt adunk a kapcsolatunknak. Noha amikor mindketten otthon tartózkodtunk karácsonykor akkor nagyon úgy tűnt, hogy mindenki azon van, hogy újra összehozzanak minket - egyikünk sem értette, hogy a köztes időben mégis mi történhetett. De már nem is lényeges.

Az egyetlen dolog ami jelen pillanatban számít, az a velem szemben álldogáló lány és a szeretet ami belőle árad. Semmi más nem számít.

Nem érdekel, hogy a szüleim hosszú napokon keresztül próbáltak rábeszélni arra, hogy ne tegyem azt amit. Amikor próbáltak jobb - ez én szemszögemből rosszabb - belátásra bírni a lánnyal kapcsolatban. És mondhattam nekik bármit. Közölhettem velük, hogy mennyire szeretem őt. Hogy mennyire szükségem van rá. Hogy mennyivel jobbak, többek vagyunk együtt. Nem fogadták el. Vagyis... de elfogadták, de közölték, hogy nem fognak jópofát vágni amikor együtt látnak mindent. Mindazok ellenére, hogy csodálják a lányt, mivel elég rég óta ismerik. Tudom, hogy nem fognak olyat tenni amivel valamelyikünket is megbántanának, de a félelem legapróbb kis szikrája mégis ott lapozik a szívem legmélyén.

"Minden rendben van?" Shaye óvatosan karolja át a derekamat teljesen hozzám simulva miközben mosolyogva pillant fel az arcomra és egy apró puszit hintve az ajkaimra a mellkasomra hajtja a fejét.

Aprót bólintva fűzom a karjaimat a dereka köré, közelebb húzva magamhoz. Nagyot sóhajtva hintek egy lágy puszit a hajába, majd az államat a feje tetjére támasztva halkan válaszolok. "Elgondolkoztam." Halkan mormolom a szavakat, majd kipillantok a velem szemben lévő ablakon.

"Ebből sosem történik semmi jó." Shaye halkan felnevet amitől az én mellkasom is megremeg. "Min agyalsz?" A lány hátrébb húzódik, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni, és csupán egyetlen pillantással máris rájött, hogy mi köti le a gondolataim nagy részét. "Meg fognak békélni. Az én szüleim sem repestek az örömtől, de tegnap már mindkettőnket elhívtak egy vacsorára." Shaye mosolyogva simítja az egyik kezét az arcomra. "A te szüleid is el fogják fogadni a tényt, csak még nehéz nekik. Gondolom nem olyan kellemes végignézni a saját gyerekedet ahogy összetörik a szívét. Főleg ha utána újra összejön az előbb említett személlyel."

"Szerinted hülyeség?" Nagyot sóhajtva túrok a hajamba, majd a lány két oldalán a pultnak támaszkodok.

"Igen." Shaye nevetve bólint, de az arca a komolyságról árulkodik. "A hosszú ismertségünk során ez a legnagyobb hülyeség amit valaha tettünk. De ha erősebben fogunk kijönni ebből az egészből akkor már megérte."