Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 12. fejezet /|\

Perselus aggódva rohant fel az emeletre. Remélte, hogy Harrynek csak rémálma volt, s nem beteg, vagy ilyesmi. Elég nehezen viselte a gyerekek sírását. Benyitott a szobába, majd csendesen leült az ágy szélére.

Harry a takaró alá bebújva feküdt, s Perselus érkezésére sem mászott ki onnan. Megint azt a tündért látta, csak most más környezetben. Egy erdő mélyén voltak, egy gyönyörű kúriában. Az épület olyan volt, mint egy mesebeli kastély. Viszont nem varázslók, vagy boszorkányok lakták, de még csak nem is emberek. Tündérek voltak a falak rejtekében.

- Harry... Elmondod, hogy mit álmodtál? - kérdezte Perselus. Harry lassan előbújt a takaró alól, majd hirtelen a fiatal bájitalmesterhez mászott, s megölelte.

Perselus eléggé meglepődött, hiszen egy gyermek sem közeledett még így felé. Viszont tudta, hogy ha most elutasítaná Harryt, akkor a kisfiú teljesen összetörne, azt pedig nem akarta, így tolta el magától, hanem hagyta neki. Még a hátát is megsimogatta, hátha attól hamarabb meg tud nyugodni.

- Megint... Megint azt a tündért láttam - kezdett bele halkan, kicsit még szipogva. - Nem hazudok! Tényleg egy tündér... De nem tudom, hogy miért van benne az álmaiban. Néha... Néha mintha segítséget kérne tőlem...

- Jól van... Nincs semmi baj, Harry - suttogta Perselus. - Mindent megoldunk majd. Kiderítem, hogy ki az, akit az álmaidban látsz, rendben?

- Rendben - motyogta Harry, s lassan, igaz még kicsit remegve, de már sokkal nyugodtabban, kezdett visszaaludni. Perselus még nem is sejtette, hogy a kérdésekre hamarosan választ is fognak kapni.

/|\••/|\

A kislány remegve bújt meg a ház fala mögött, s várta, hogy elmenjen az a két a férfi, akik az utca elején megálltak. Nem mert megmozdulni, mert túl közel voltak. Hallotta azt is, hogy miről beszéltek.

- Hidd el, Remus! Biztos, hogy halálfalók voltak. Láttam rajtuk. Ráadásul üldöztek is valakit - morgolódott az egyik. Az, akit Remusként nevezett meg, halkan felsóhajtott.

- Lehet, hogy üldöztek valakit, de nem gondolod, hogy az illető talán nem akar velünk találkozni? Ha nem jött elő, hogy segítséget kérjen, talán hagynunk kéne... Mit szólsz hozzá, Sirius?

A másik, tehát Sirius, felmordult.
- Értelek, de lehet, hogy csak fél. Lehet, hogy azt hiszi, mi is bántani akarjuk... - felelte, azzal elindult, hogy utánajárjon, ki is volt az, aki abba az utcába beszaladt.

Remus ugyan tiltakozni szeretett volna, de végül bement a barátja után, hiszen mégsem akarta magára hagyni. Még baja eshet, vagy ilyesmi. A pálcájukkal világítva nézelődtek.

A kislány tudta, hogy le fog bukni. Félt nagyon, hogy Remus és Sirius is bántani fogja, így próbált annyira a falhoz húzódni, amennyire csak tudott. Abban reménykedett, hogy hátha mégsem veszik észre. Nem sok esély volt rá, főleg azután nem, hogy a pálca fénye egyenesen a szemébe világított.

Sirius volt az, aki felfedezte őt, s pár lépést hátrált is, mire rájött, hogy a gyermek nem veszélyes rá. Remus hamarabb felfogta a helyzetet, nem hiába volt mindig ő az ész.

- Szia, kislány... - guggolt le a gyermek elé. A hangja kedves volt, a pálcáját is eltette, hogy lehetőleg ne ijessze meg semmivel. - Mondd csak... Mit csinálsz te itt, egyedül?

- Maguk is bántani fognak? - kérdezett vissza a lányka, s csak kicsit remegett meg a hangja. Jó sok bátorság volt benne.

- Miért tennénk? - lepődött meg Remus, majd inkább ülésre váltott, mert eléggé elzsibbadtak a lábai. - Elárulod a neved?

A gyermek egy darabig némán nézte a két férfit, majd halkan felsóhajtott.
- Annisnak hívnak. Árva vagyok, csak megszöktem, mert ott is bántottak.

/|\••/|\