Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 5. fejezet /|\

Harry Potter nyugodtan kelt fel. Nem értette, hogy hogyan került erre az ismeretlen helyre. A szoba túl nagy volt a gardróbhoz képest. Nem hallotta kintről Petunia néni nyivákolását, ahogy Dudley reggeli hisztijét sem. Vernon bácsi sem rontott rá, hogy menjen a konyhába. Ez valami álom lenne?

Megpróbált felülni, de hirtelen fájdalom hasított a fejébe és a hátába. Ezek szerint nem álmodik. Különben miért fájna ennyire, most már mindene? Nyöszörögve esett vissza az ágyba, épp akkor, mikor egy fekete ruhás, fekete hajú, nem túl bizalomgerjesztő férfi belépett az ajtón.

Harry, ha tehette volna, azonnal elhúzódott volna, de mozdulni sem bírt, így csak várta, hogy mit fog tenni az idegen.

- Ne aggódj! Nem akarlak bántani - sóhajtott fel Perselus. Tudta ő, hogy a a kis Harry csak azért fél tőle, mert eddig mindenki csak bántotta, de azért kicsit rosszul esett neki.

Harry csak némán figyelte. Megtanulta már, hogy nem szabad csak úgy kérdezni. Meg kell várni, míg engedélyt kap rá. Petunia néni mindig megbüntette, ha kérdezett valamit.

Perselus nem értette, hogy Harry miért nem szólal meg. Azt hitte, hogy majd ezernyi kérdése lesz a gyermeknek, de az csak hallgatott, mint a sír.

- Miért nem kérdezel semmit? Talán valami baj van? - A kérdés kedvesnek hatott Harry számára, így kicsit megnyugodott. Érezte, hogy a férfi tényleg nem akarja bántani.

- Ön kicsoda? - kérdezte halkan Harry. Hangja rekedt volt, S gyenge.

- A nevem Perselus Piton. Ez itt az én házam, S tegnap én hoztalak el az előző otthonodból - felelte csendesen Perselus.

- Mikor kell visszamennem? - Harry nagy, szomorú zöld szemeit Perselusra szegezte. Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, S Perselus nem akarta, hogy a gyermek szomorú legyen.

Először azt hitte, hogy Harry is olyan lesz, mint az apja, James Potter. Arrogáns, felsőbbrendű... De nem. Ugyan rá hasonlított kívülről, de a viselkedésében inkább Lilyre, az édesanyjára ütött. Ez meglepte Perselust.

- Nos, egyelőre itt maradsz, amíg meg nem gyógyulsz - felelte végül a férfi, mire Harry aránylag nyugodtan bólintott. Perselus óvatosan felé nyúlt, hogy megnézze, lázas-e még, de Harry azonnal hátrébb húzódott

- Nyugalom.... Csak megszeretném nézni, hogy meleg-e a homlokod. Tudod, az a láz vagy a hőemelkedés egyik jele. Nem fog fájni - próbálta megnyugtatni a gyermeket, sikerrel. Harry teste már nem volt annyira feszült, S nem húzódott el. Hagyta, hogy a férfi megérintése a homlokát.

- Jól van. Már nem vagy lázas, de még pihenned kell - állt fel az ágy mellől Perselus, S készült kimenni. Harry azonban nem akart megint egyedül maradni. A magány ürességében ülni...

- Kérem... Nem tudna itt maradni? Nem akarok... Nem szeretnék egyedül maradni... - kérte suttogva Perselust, aki sóhajtva bólintott, S visszaült az ágy szélére. Igazából ő maga sem akart elmenni. Ott maradt addig, míg a kisfiú újra el nem aludt. Utána viszont muszáj volt elmennie, mert bájitalokat kellett főzni.

Harry majdnem három órát tudott nyugodtan, álmok nélkül aludni. A láza teljesen lement, hőemelkedése sem volt már. Kicsivel erősebbnek érezte magát, de még fájtak a sebei. Elszomorodott attól, hogy megint egyedül találta magát. Nem szerette a magányt, pedig az volt szinte az egyetlen barátja. Megpróbált felállni, vagy legalábbis kiülni az ágy szélére, de alig tudott megmozdulni.

Még mindig fájt mindene, pedig nagyon sokat pihent. Szinte átaludta a napokat, ami miatt eleinte még Perselus is aggódott kicsit, de meggyőzte magát, hogy Harry csak kimerült. Ez részben igaz is volt.  Azonban Harry egy gyerek is volt, ami annyit jelent, hogy nem tud sokáig egy helyben megülni. Így aztán csak összeszenvedte azt valahogy, hogy kiüljön az ágy szélére.

Lábait lóbálva nézett maga elé. Nem tudta még elhinni, hogyan lehetett hirtelen ennyire jobb az élete. Félt, hogy valószínűleg nem is fog sokáig tartani. Meggyógyul, S akkor mehet vissza a halálába. Újra elöntötte a szomorúság, S halkan sírni kezdett.

/|\••/|\