Szeretlek, Apa! ✓

/|\ 33. fejezet /|\

Remus csendesen ült a sötét szobában már a harmadik napja, s azt várta, hogy Felix végre felébredjen. Annis a testvére mellett maradt, hol éberen, hol pedig elaludva, de egy perce sem hagyta el a helyiséget. Sem enni, sem inni nem ment ki, úgy hozta fel Remus neki folyton. A lány továbbra sem nyerte vissza a régi önmagát. Perselus és Dumbledore professzor is kipróbált rajta különböző varázslatokat, de a változás egyszer sem érkezett meg. Tanácstalanok voltak, s egyre inkább kezdték feladni a reményt.

Szegény Harry pedig csak bámulta nagy, bánatosan csillogó zöld szemeivel az eseményeket, amikből az ő remegő lelke csak annyit fogott fel, hogy valami nagy baj van. Próbált beszélgetni Annissal, de a lány soha nem válaszolt neki. A fiú egy darabig kitartó volt, s nem adta fel, de aztán elfáradt. Úgy érezte, hogy elvesztette az egyetlen barátját. Így tehát maradt egyedül, hol egy plüss farkassal, hol pedig a cicájával, Lilyvel játszott a nappali szőnyegén, de csak úgy magányosan. Szomorúan.

Sirius próbálta boldoggá tenni a gyermeket, de sajnos Harry túlságosan maga alatt volt. A férfinak nagyon fájt a dolog, hiszen Harry a keresztfia, meg egyébként is! Nem szerette, ha valaki szomorú mellette. Remus is olyan melankólikus volt mostanában, hogy Sirius kezdte azt hinni, hogy valaki ellopta a boldogságot. Vagy csak dementorok jártak arrafelé.

– Harry? – szólította meg halkan a földön játszó fiút, mire Harry lassan felemelte a fejét. Mikor felismerte Siriust, magára erőltetett egy halvány mosolyt.

– Igen, Sirius?

– Nem megyünk egy kicsit be Annishoz? Hátha most több kedve van játszani – ajánlotta fel kedvesen a férfi.

– Felőlem – vonta meg sóhajtva a vállát Harry, majd óvatosan felnyalábolta Lilyt a földről, s hangosan doromboló macskát magához ölelve indult meg Sirius után, aki már a lépcsőnél álldogált. Hamar felértek a felső szintre, ott pedig már automatikusan fordultak a helyes irányba.

A szobában Remus és Perselus tartózkodott még Annis és Felix mellett. Perselus pont akkor kapta fel a fejét, mikor a kissé bátortalan Harry belépett a helyiségbe. Fáradtan elmosolyodott, de a tekintete szomorú maradt. Neki is fájt, hogy a gyermek zöld szemeiben nem csillant fel a vidámság. A fekete hajú fiú némán Annis mellé sétált, majd finoman megbökte a kislány vállát.

Amikor hozzáért, egy gyors villanás vakította el felnőtteket egy pillanatra, majd mikor újra visszatért a látásuk, arra lettek figyelmesek, hogy Harry értetlenül és könnyes szemekkel ült a földön – mellette Lily idegesen járta a köröket –, Annis pedig zavartan meredt maga elé, de a szeme már nem volt olyan ködös, mint korábban. Igaz volna? Perselus villámgyorsan ugrott Harry mellé, míg Remus Annist kezdte el kérdezgetni.

– Jól vagy, Harry? – kérdezte Perselus, s az aggodalom kihallatszott a hangjából. A kérdésre csak a bizonytalan bólintást kapott válaszul, ám a bájitalmester hiába vizsgálta át varázslattal is a gyermeket, semmi problémát nem talált.

– Annis? – kérdezte közben Remus, s óvatosan megérintette a lány vállát. Először csak egy ijedt pillantást kapott, majd a szőke gyermek lassan feléfordult, s végül szorosan magához ölelte, de olyan hévvel, mint aki attól fél, hogy sosem látja többé.

– Remus! – kiáltott fel Annis. – Már azt hittem, hogy sosem találtok meg minket!

– Hát emlékszel ránk? – szólalt meg Sirius, legalább olyan döbbenten, mint amilyennek Remus tűnt.

– Miért ne emlékeznék? – fordult felé zavartan Annis.

– Mikor Perselus visszahozott a testvéreddel együtt, senkit sem ismertél fel – felelte csendesen Remus.

– Csak elvették a lelkem – motyogta halkan Annis. – De úgy látszik, hogy valahogy visszakaptam. Mi történt?

– Megérintettelek – szólt közbe bátortalan hangon Harry, kicsit szipogva.

– Annis?

– Fee?!

/|\••/|\

Uhmm...

Szóval, októberben volt utoljára rész... Amúgy élek, csak annyira megkavart minden, hogy még azt sem tudom eldönteni, hogy elmerültem-e már a szarban, vagy még csak a nyakamnál hullámzik...

Van még itt valaki? :3