The Maze Runner: Angel in the Maze

Negyvennegyedik fejezet

Mikor felébredt, Lucy első gondolata az előző napi beszélgetés volt közte és Thomas között. Hála neki, rájött, hogy eddig kicsit sem volt igazságos Newttal, hiszen ha fordított lett volna a felállás, Lucy ugyanazt érezte volna, mint ő. Nem várhatja el tőle, hogy jókedvűen engedje ki az Útvesztőbe, mikor Lucy ugyanúgy halálra aggódná magát, ha Newtnak kellene nap, mint nap odakint rohangálnia.

Mint ahogy az a sérülése napjáig történt. Lucy szinte teljesen elfeledkezett róla, hogy Newt Futár volt és hogy minimum másfél évet odakint töltött az Útvesztőben. Ha valami történt volna vele és ő teljesen elszalasztotta volna az esélyt, hogy megismerje... Nem, rosszabb: végig kellett volna néznie külső szemlélőként, hiszen ismerte Newtot korábbról és tehetetlen bábként kellett volna látnia, ha bármi történt volna vele...

A feje borzalmasan hasogatni kezdett erre a gondolatra, mintha valaminek eszébe kellett volna jutnia ennek kapcsán, de semmi sem ugrott be neki. Olyan volt, mintha valami fontos teendőről feledkezett volna el, amit mindenképp meg kellett volna csinálnia, aztán meg szidhatta magát, mert elfelejtette. Fogalma sem volt, mi ez a nyomasztó érzés a mellkasában, de szinte megfulladt tőle.

Gyorsan felült és megcsapkodta az arcát, hogy összeszedje magát. A mai napon száztíz százalékos teljesítményt kell nyújtania, hogy Newt ne féljen annyira, mikor másnap ismét munkába áll Minho oldalán. Felkapta a régi munkaruháját, összefogta a haját, és már épp az övét csatolta be a derekán, mikor kopogtattak.

- Egy pillanat! - szólt ki, majd még egyszer megszorította a copfját és kinyitotta az ajtót. - Szia, Newt!

- Jó reggelt, Luce - mosolygott rá a fiú, majd hátrébb lépett, hogy a lány kiléphessen és becsukhassa maga után az ajtót. - Biztos nem akarsz ma is pihenni?

- Nem - rázta a fejét Lucy. - Szeretném kiverni a fejemből, amit a lány mondott. Nem akarok egész nap agyalni a semmin, muszáj lefoglalnom magam.

- Megértem - bólintott Newt.

Egy darabig csöndben sétáltak egymás mellett. Azonban ahogy közeledett Serpenyő konyhája, Lucy nem bírta tovább és kiszakadt belőle, amin az elmúlt percekben gondolkodott.

- Sajnálom.

- Mi? - kapta felé a fejét értetlenül Newt. - Mit sajnálsz, Luce?

- Igazságtalan voltam veled - magyarázta Lucy. - Azzal, hogy mindig lehurrogtalak, valahányszor vigyázni akartál rám. Álszent dolog volt tőlem, mivel ha fordított helyzetben lennénk, én is úgy viselkednék, ahogy te. Ígérem, a jövőben igyekszem kevésbé felkapni a vizet, ha azt mondod, nem tehetek valamit, mert túlerőltetném magam, és megpróbálom jobban megérteni az érzéseidet.

Newt pislogás nélkül meredt rá, amitől Lucy nagyon gyorsan zavarba jött és inkább előreszegezte a tekintetét. Ám egyszer csak azt érezte, hogy Newt megragadja a csuklóját, ezzel megállítva őt. A fiú ezután maga felé fordította őt a vállánál fogva, hogy a szemébe nézhessen. Barna írisze olyan módon csillogott, amit nem tudott megfejteni.

- És még mindig nem érted, miért vagy olyan különleges - mondta lágyan. - Luce, te sokkal többet törődsz velünk, mint mi egymással az elmúlt két évben. Nem kell bocsánatot kérned azért, ahogy érzel, mivel teljesen jogos, hogy nem akarsz henyélni, még akkor sem, ha megérdemelnéd. Egyszerűen a véredben van, hogy mindig csinálj valamit, hogy mindig mozgásban legyél. És ezt el kell fogadnom, bármennyire nem értek egyet vele néha.

- Kössünk alkut - mosolyodott el Lucy. - Mindketten megpróbáljuk megérteni a másik nézőpontját és nem erőltetjük annyira a saját igazunkat, okéság?