The Maze Runner: Angel in the Maze

Ötvenegyedik fejezet

Lucy az éjszaka további részét és a reggelt a Táborban töltötte. Teresa, aki arra az időre otthagyta a térképeket, segített neki lezuhanyozni, ugyanis a három vágott seb és a rengeteg horzsolás miatt olyan szinten fájt minden mozdulat, hogy Lucy még a ruháját se tudta egyedül levenni. Együtt kitisztították Lucy összes sebét, majd, miután a lány megtörölközött, be is kötözték őket. Ám Lucy egész idő alatt egy szót se szólt; csakis akkor nyitotta ki a száját, ha Teresa kérdezett tőle valamit.

Ám a lány keményebb diónak tűnt, mint hitte, ugyanis nem akarta feladni.

- Jó, ha nem akarsz beszélni, én akkor is végigmondom. Legalább nem szólsz közbe - lett elege Lucy némaságából, mikor a bal karján lévő vágást fertőtlenítette le. - Szerintem teljesen tévesen látod, hogyan is ítélnek meg a többiek. Egy szó sem igaz abból, amit a fejükhöz vágtál. Csak azért próbálnak kímélni téged, mert törődnek veled és nem akarnak elveszíteni. Pont azért teszik, mert nem csak egy eszköz vagy nekik, hanem igazi családtag.

Mivel erre sem kapott semmilyen reakciót, Teresa csak a fejét csóválta majd folytatta a munkáját.

Miután felöltözve, minden szabad bőrfelületével befáslizva kijött a Táborból, Clint és Jeff azonnal visszaparancsolták Lucyt, mondván, hogy ilyen sérülésekkel nem lenne szabad mozognia. Abból, ahogy mindenki megdermedt a közelben, Lucy arra következtetett, hogy arra számítanak, hogy akadékoskodni fog, hogy megint ki fog akadni és üvöltözni kezd. Azonban semmi ilyesmit nem tett. Egyszerűen sarkon fordult és egy szó nélkül teljesítette a parancsot.

Ő maga sem értette, mi történt vele. Mintha üressé vált volna; mintha Adam halála lett volna az utolsó csepp a pohárban. A sorozatos kudarcok és a saját örvénylő, ok nélküli haragja mintha rövidzárlatot okoztak volna nála. Csak feküdt az egyik szoba ágyán és bámulta a plafont, miközben az agya folyamatosan járt és igyekezett magyarázatot találni a viselkedésére, megfejteni valahogy a harag eredetét.

Mivel ez nem sikerült, a harag, amit eltemetett, lassan ellene fordult. Minden, amit eddig érzett, önmarcangolásba csapott át. Ha tényleg annyi a célja, hogy egy fegyver legyen, akkor miért nem képes végezni a munkáját? Miért nem tud senkit megmenteni? Mi a fenéért van itt a Tisztáson, miért küldték ide? Mindenki megtalálta itt a helyét, még Teresának is megvolt a kijelölt feladata, de neki semmi. Ő még mindig a sötétben tapogatózott, nem látta át, mi célja volt az ittlétének.

Úgy érezte, mintha nem lett volna más, csak egy hiba a rendszerben.

Gondolatmenetét az szakította félbe, hogy hangokat hallott a folyosóról. Lassan felült és fülelni kezdett.

- ...csak rontani fogsz a helyzeten!

- Nem érdekel! - kontrázott egy éles hang. - Addig fogok az arcába magyarázni, amíg észhez nem tér! Azt hittem, már túl vagyunk ezen!

- Minho, le kéne nyugodnod...

Kivágódott az ajtó, és egy nagyon zabos, zilált hajú, elkeseredett Minho tűnt fel a színen. Fekete szemét Lucyra emelte, és a benne áradó érzelmektől bárki más hanyatt vágódott volna. Lucy azonban rezzenéstelen arccal viszonozta a pillantást, amit kapott.

- Minho, szerintem nem vagy abban az állapotban, hogy... - jelent meg mögötte Thomas, de Minho ügyet sem vetett rá. Az ágyhoz csörtetett, ráült Lucy lábaira és megragadta a két vállát, nem törődve a kötésekkel.

- Most ide fogsz figyelni rám és nem szólsz közbe, megértetted? - Megvárta, amíg Lucy bólint, majd folytatta. - Tudom, hogy nem a legjobb módon kommunikáltuk le neked, mit várunk tőled. Utálom ismételni magam, de most elmondom még egyszer, szótagolva, mert úgy látom, nem fogtad fel elsőre. Te - nem - egy - fegyver - vagy. Hanem egy élő ember, akinek vannak érzései, álmai, vágyai és vannak kötelékei. Engem az sem érdekel, ha nincs kiút innen, ha az egész Útvesztő egy nagy kibökött vicc, mert már idáig sem jutottam volna el, ha te nem vagy. Szóval kapd fel azt a szép segged, fejezd be az önsajnálatot és küzdj azért, hogy letéphessük azoknak a rohadék Alkotóknak a fejét!