The Maze Runner: Angel in the Maze

Huszonhatodik fejezet

- Luce.

A hang távolinak és csengőnek tűnt, mint egy hosszú alagútból jövő visszhang.

- Luce, hallasz engem?

Nem akart válaszolni. A tudata kikapcsolt, amikor már nem bírt a fájdalommal. Félt, hogy ha magához tér, újra rászabadul a szenvedés. Érzékelte a szemhéja túloldalán világító fényt, de tudta, hogy kibírhatatlan lenne, ha kinyitná a szemét. Csak feküdt.

Egy pillanatra ismét minden sötétségbe borult, majd újra kivilágosodott. Ekkor már az emlékei is visszatértek. Az Útvesztő, a folyosó, Minho és a Sirató. Emlékezett rá, hogy kétszer megszúrták és hogy most ment át az Átváltozáson. Ezen kívül a feje tele volt a múltjának emlékképeivel, de néhány máris halványulni kezdett. Úgy érezte, ha rájuk fókuszál, hamarabb tűnnek el, így lassan, hunyorogva kinyitotta a szemét és hagyta, hogy a fény kirajzolja előtte a környezetét.

Az egyik szobában feküdt a Táborban. A nap fénye besütött az ablakon, odakintről tompa nyüzsgés szűrődött be a falakon keresztül. Oldalra fordította a fejét és meglátta Newtot, aki az ágy melletti széken aludt. A feje előrebukott, a keze pedig úgy fogta Lucyét, hogy félig már le is csúszott róla.

Lucy nyögött egyet és lassan felült. A hátát a falnak támasztotta és nyújtózott egyet. Fájt minden egyes izma és ízülete.

Mocorgására Newt felriadt. Először ide-oda kapkodta a fejét, majd a tekintete találkozott Lucyéval és a szemét elhomályosították a könnyek.

- Luce? - kérdezte. Lucy alig hallotta a fiú hangját. Egyrészt azért, mert olyan halkan beszélt, másrészt azért, mert túlságosan lekötötte a fiú arcának tanulmányozása. A szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, haja zilált volt, mint egy háborodotté és a szemében égő fény szintén azt sejtette, hogy kezdte elveszíteni az eszét. Ám minél tovább bámult Lucyra, annál tisztább és tisztább lett a tekintete, hiába fátyolozták el könnyek.

- Luce, te élsz... - suttogta, közelebb hajolva a lányhoz.

Mielőtt Lucy bármit is reagálhatott volna, Newt rávetette magát. A karjaiba zárta és úgy szorította, hogy normál esetben már fájt volna. Most azonban, a fizika minden törvényével dacolva mégis jól esett ez az ölelés. Hiába fájt mindene, Newt ölelése mégis elfeledtette vele a fájdalmat, akár egy mindenre jó gyógyír. Newt Lucy vállába temette az arcát, miközben remegve próbálta visszatartani a könnyeit.

- Hála az égnek, hála a francos égnek! - szorongatta a lányt. - Már azt hittem, meghaltál! Istenem, Luce, ez volt a legrosszabb francos három napom!

- Newt, semmi baj - próbálta megnyugtatni a fiút Lucy, miközben visszaölelte. Egyik kezével a hátát, másikkal a fejét simogatta. - Semmi baj, jól vagyok. Minden rendben, nyugodj meg...

- Még te aggódsz értem... - motyogta Newt, és Lucy érezte, hogy valami meleg itatja át a pólóját. Döbbenten konstatálta, hogy Newt sír. - Most jöttél ki az Átváltozásból és még te aggódsz értem... Lehetetlen vagy, Luce...

Lucy nem tudott mit mondani. Newt aggódott érte: annyira, hogy még az alvást is nélkülözte. Talán el se hagyta a szobáját, amit azért nehezen tudott elképzelni. De abban biztos volt, hogy amikor tehette, mellette virrasztott.

Addig simogatta a fiú fejét, míg az meg nem nyugodott. Newt végül mélyet sóhajtott, majd felegyenesedett és rámosolygott Lucyra. A lány rögtön kitalálta, hogy napok óta ez volt az első mosoly a fiú arcán. Bár a karikák még mindig látszottak, a háborodottság teljesen eltűnt a szeméből.

- Mire van szükséged? Hívjam a Kóroncokat?

- Egyelőre egy pohár víz is megteszi - mosolyodott el Lucy, de aztán elkomorodott. - Hívd ide az Elöljárókat. Szeretném elmondani nektek, mit láttam.