The Maze Runner: Angel in the Maze

Tizenkettedik fejezet

Két nap alatt Lucy annyira hozzászokott a szélsőséges érzelmekhez, hogy már teljesen feladta azt, hogy megértse őket. Úgy érezte, ez alatt a két nap alatt az emberi érzelmek teljes skáláját átélte, de átmenetek nélkül. Egyik pillanatban már olyan szinten dúlt benne a tettvágy, hogy egyedül el mert menni a szobájába új ruhákért vagy zuhanyozni (ilyenkor mindig halálra rémítette Newtot, hogy hova tűnt). Ilyenkor fogadta a látogatóit is, akikből azonban nem sok volt: javarészt Alby, Minho, Serpenyő - aki mindig hozta neki a külön félretett ebédet -, Clint, Jeff és Gally jöttek be hozzá, de mindig óvatosan viselkedtek és mindig megtartották a három lépés távolságot. Mivel Lucy még mindig nem ejtett ki egyetlen szót sem, nem igazán tudta elmagyarázni nekik, hogy nem kell ennyire visszafogniuk magukat, nyugodtan elsüthetik a béna vicceiket, hülyéskedhetnek, sőt, talán flörtölhetnének is. Csak azt akarta, hogy minden olyan legyen, mint régen volt.

Aztán a másik pillanatban, bármiféle átmenet nélkül már újra az ágyban találta magát, remegett, szorongott, a tüdejéből mintha kipréselődött volna az összes levegő, fuldoklott, zokogott, vagy csak feküdt, bámult a semmibe és semmire sem reagált. Ez az állapot javarészt reggel jelentkezett nála, amikor felébredt a rémálmokból, de még a hatásuk alatt állt. Ilyenkor Newt senkit se engedett be hozzá, ő is csak ült mellette, fogta a kezét, és várta, amíg túllendül a mélyponton. De Lucy tudta, hogy ez az egész egy hatalmas, bökött mélypont. Ezen nem tud túllépni, és nem látta, hogyan is tudná megoldani. Ráadásul az sem segített, hogy pontosan tudta és megértette, hogy ezzel a szélsőséges viselkedéssel teljesen kikészíti a körülötte lévőket, akik látszólag egyre elkeseredettebben próbáltak segíteni neki, de semmi sem használt. Amikor nappal elaludt és néha felébredt, hallotta, hogy Newt fojtott hangon beszélgetett a Kóroncokkal, Albyval, Minhoval vagy Gallyvel, és együtt tanácstalanul próbáltak valamit kitalálni, hogy valahogy kizökkentsék Lucyt ebből az állapotból. Jópárszor elkapott ehhez hasonló beszélgetésfoszlányokat, amikkel azonban nem tudott mit kezdeni.

- Hogy van?

- Változatlanul. Most épp a mélyponton van, három órája nem mozdult meg. Azzal hitegetem magam, hogy alszik, így könnyebb elviselni. Mi a helyzet a Tisztáson?

- Változatlan. Mindenki aggódik Lucyért, és elítélik Stant, Dougot és Frankiet. Justin szóba se kerül. Régóta ismertem és sosem volt a szívem csücske, de nem hittem volna, hogy képes ilyesmire.

- Egyikünk se.

- Persze, te sosem kedvelted.

- Csodálkozol? Mindig is becsvágyó volt. De többé nem érhet Luce-hoz. Amúgy, hogy álltok a munkával?

- Hamarosan kész lesz, már csak a felső szintet kell befejeznünk.

- Nem akarlak sürgetni titeket, de már csak két napom van, hogy valahogy kizökkentsem Luce-t ebből a francos depressziós állapotból.

Kis hatásszünet után érkezett a válasz:

- Ne feledd, hogy nem te vagy az egyetlen, aki aggódik érte.

Minek kellett késznek lennie? Mivel bízta meg Newt Gallyt? És vajon tényleg többen is aggódnának érte, mint Newt? Lucyt ezek a kérdések az „aktív" állapotában idegesítették halálra és örömmel rákérdezett volna Newtnál, de a beszédképességét, úgy tűnik, örökre elvesztette. Legalábbis ő úgy érezte, hogy soha többé nem lesz képes szavakat kiejteni. Ez főképp azért rémítette meg, mert még annyi mindent szeretett volna elmondani a tisztársaknak. Nem feltétlenül a Justinos esetről, hanem úgy általában. Newtnak, hogy mennyire hálás a segítségért és köszöni, hogy mindig mellette állt. Tudta, hogy sosem fogja tudni visszafizetni neki mindazt a kedvességet, amit kapott tőle. El akarta mondani Minhonak, hogy örül a laza, nagymenő viselkedésének, és hogy ezzel mindig meg tudná nevettetni. Gallynek, hogy akármit is kell csinálnia, hálás érte és bocsánatot akart kérni tőle, amiért olyan rosszul ítélte meg. Serpenyőnek, Clintnek és Jeffnek, hogy köszöni a gondoskodást és a támogatást, Billynek és Jacksonnak, hogy köszöni, hogy megmentették. De úgy érezte, hogy már késő.