Offspring-Larry Stylinson ff.

5. rész

Louis szemszöge

Mintha lassított felvételben történt volna ahogy Harry szemei lecsukódnak, majd dőlni kezd a talaj felé. Szinte láttam magam előtt, ahogy feje találkozik a küszöb éles szélével. Gyors reflexeimnek hála, ez nem történt meg, időben mellé ugrottam, így ő a karjaimba szédült. Óvatosan térde és háta alá nyúltam, és menyasszony pózban bevittem a legközelebbi hálóba, ami történetesen az enyém volt. Még soha nem járt ott senki rajtam kívül, de ezt a tényt teljesen elfeledtette velem az ájult Harry. Elfektettem az ágyamon, lehámoztam róla a kabátját, majd a többi ruhadarabot is, esetleges sérülések után kutatva. Semmi ilyesmit nem fedeztem fel, viszont még soványabbnak tűnt, mint mikor utoljára találkoztunk. Azóta megbántam az elutasító viselkedésemet.

 Mikor Harry kirohant, még nem zavart igazán a gondolat. Ezután következett Liam fél órás kiselőadása arról, hogy nem ártana ha lenne kiről gondoskodnom, nem lennék ilyen magányos, befordult, öreges és egyéb rossz tulajdonságok, amik elvileg igazak voltak rám. Mikor befejezte monológját, hazamentek. Én ekkor egy bögre teával a tévé elé telepedtem és gondolkodni kezdtem az elmúlt pár órán. Ekkor egy furcsa dolog fészkelte be magát az agyamba. Miszerint ha Harryt nem kapják el a befogók, akkor éhen hal. Egy olyan érzelem vert gyökeret bennem, ami már nagyon régen. Bűntudat. A gondolatra, hogy mindössze az én szeszélyem és elutasító viselkedésem miatt meghalhat Harry, keserű ízt kölcsönzött számnak, gyomrom pedig öklömnyire zsugorodott. Az alvás sem akart menni, így kissé kétségbe esve tárcsáztam Liam telefonját. Hajnal egykor nem valami virágos jókedvvel fogadta hívásom. Mikor kimorogta magát, végre én is szóhoz jutottam.

-Valami baj van velem Liam...- a végér hangom elhalt.

-Mi az? Beteg vagy ? Nagyon? Mentőt hívjak?- barátomból rögtön előtörtek a védelmező ösztönök, ami megmelengette lelkemet.

-Nem úgy. De meg kell keresnem Harryt.- hallottam ahogy haverom meglepődötten nyikkan fel.

A hangom megint ijesztően higgadt lett, mintha eltűnt volna az előbb határozatlan énem.

-Várj. Én még ott tartok, hogy leszarod őt és semmiképpen nem akarod őt megtartani. Az elmúlt várj....7 óra 33 percben mégis mi a fasz történt?- értetlenkedett Liam.

-Én... szóval.... gondolkodtam. Mégis kell nekem. Amellett így simán éhen halhat, vagy vissza kerül arra a nyomortelepre. Bűntudatom van na.- böktem ki nehezen.

-Gondolkodtál? Bűntudatod van? Ki vagy te, és mit csináltál Tommoval?- éreztem, hogy vigyorog. Jó volt, hogy elviccelte az egészet, mert egyébként elég kellemetlenül éreztem magam.

-Visszatérve a komolyabb témákra. Esetleg van valami ötleted, hol bujkálhat?- kérdeztem.

-Fogalmam sincs Lou. Két nappal ezelőtt hoztam el egy ilyen árusító buszról. A nálam töltött idő felében magánál sem volt. Csak bent feküdt a vendégszobában, és mikor kaját adtunk neki, evett. Aztán kocsiban ült, amíg hozzád mentünk. Eddig mint mondtam, ilyen árusító buszban volt, vagy telepen. Az egész világ idegen neki. Nem volt soha szabadon. Szegény. Azt sem tudja, mi folyik körülötte.- Li hangja a végére szomorkássá vált.

Eddig nem voltam ennyire borúlátó, de így szinte kilátástalannak tűnik a helyzet. 

-Akkor mégis merre keressem? Hol lehet? Milyen helyere megy egy ember? Utána kell olvasnom... nem tudok semmit róluk Liam. Semmit. Mielőtt kimegyek megkeresni, majd hívlak. Most leteszem. Szia.- és ezzel kinyomtam.

Nem hazudtam barátomnak, tényleg az emberek tulajdonságainak és magának az emberi fajról kezdtem olvasni. Meglepődtem. Nem gondoltam, hogy ennyire törékenyek. Irracionálisan nagy szerepe van életükben az érzelmeknek. Nem élnek soká, mindössze átlagosan 65-75 évet. Több személyiség típusból tevődnek össze. Aztán van nekik ez a jellem cucc. Ezek ilyen alap tulajdonságok, ezeken nem lehet változtatni. Mindegyikőjük vagy alávetett, vagy uralkodó hajlamú. Olvastam róla, náluk sokkal többet nyom a latba mind a szexuális mind a nemi beállítottság. Érdekes, az utódok között tök mindegy kit szeretsz vagy kinek hiszed magad. Ez valahogy megfogott, így jobban beleástam magam a témába. Borzalmas volt amiket láttam. A régi időkben, akár az állatokat, úgy végezték ki őket egy kis kínzás és megalázás után. Nem mintha most többek lennének az emberek, de különbség nélkül nem érnek semmit. Olvastam és olvastam, még észre nem vettem, hogy kivilágosodott. 

Mindent megtudtam, amit lehetett, viszont Harry pozíciójának megtalálásában semmivel nem voltam előrébb. Gyorsan dobtam egy üzit Liamnek, hogy elindulok keresni. Nem válaszolt, bár így fél öt tájékán meg is értem. 

Felöltöztem, és elindultam. Végig jártam először a közeli, majd a távolabbi környéket. Mentem, mentem, szólongattam Harryt, de semmi. Minden sarkon, minden sikátorba benéztem. Az egész várost végigjártam, egészen a határig, de sehol semmi. Elcsigázottan értem haza. A nap már lemenőben járt, én pedig elfáradtam. Csupán egy zacskós levest dobtam össze, amit a kanapémon fogyasztottam el. Leraktam a tálat, magamra húztam a pokrócom, és máris úgy aludtam, mint akit leütöttek.

Eltelt egy nap, és én újra végig jártam mindent. Eltelt még egy nap, és én újra végig jártam mindent. Lassan eltelt egy hét, és én minden nap újra végigjártam mindent. A bűntudat egyre jobban szorította a torkomat, egyre kevésbé reménykedtem. Majd eljött a ma este, és beállított Ő. Élt, itt volt. Borzalmas állapotban ugyan, de itt volt. Tudok róla gondoskodni. Megmenthetem. Most már az enyém. Egy halk nyüszítés rántott ki mély gondolataimból.

-Lo-lo-louis...-ennyi volt csupán, de nekem elmondhatatlanul sokat jelentett.