Offspring-Larry Stylinson ff.

8. rész

Harry szemszöge
Louis nagy, megdöbbent szemekkel bámult rám, majd pár lenéző és gyilkos pillantás után eltűnt a fehér ajtó mögött. Azt gondoltam, miután egyedül maradok, meg fogok nyugodni. Hát tévedtem. Szorított a mellkasom és furcsa hiányérzet járt át. Nem igazán tudtam ezt mire vélni, de végül a szervezetem megoldotta a problémát. Éles fájdalom hasított a koponyámba, majd eldőltem mint egy zsák. A fájdalom kellemes zsongásként szállta meg az agyam, így csak feküdtem a plafont bámulva, ki tudja meddig. Egy idő után már a szemem nyitva tartása is fájdalmat okozott, így megkönyörülve pilláimon, lehunytam őket.

Louis szemszöge
Nem tudom elképzelni sem, mi ütött a fiúba. Én tényleg kedves voltam. Végig a haját simogattam, ami oly puha volt, akár a legnemesebb selyem, és vigyáztam az álmát. Mikor felébredt, és az a borzasztó, pánikrohamszerű valami tört rá, az ölembe húztam, és nyugtatgattam, amíg a fulladozós zokogása nem enyhült, majd teljesen megnyugodott. Hiába is tagadnám, jó volt ölelni őt. De mindennek fájdalmasan hamar vége lett. Ellökött magától, nekem pedig a büszkeségem nem engedte, hogy akár könyörögjek is, csak hagy vigyázzak rá.

Nem, nem vagyok szerelmes. Ez csupán az ösztön. Hiába vagyunk felsőbbrendűek, mint az emberi faj, mégis inkább vagyunk ösztönlények. És ez bizony kibaszás. A hülye ösztöneim azt diktálják a hülye agyamnak, hogy vigyázzak a hülye Harryre. Szóval az egész csak az ösztöneim hibája. A még nagyobb probléma pedig, hogyha az ösztöneimet nem "elégítem ki" akkor begörcsölök. Ez röviden annyit jelent, hogy kissé bekattanok, és olyan leszek, mint valami megszállott. Szóval a "leszarom mit diktálnak az ösztönök" módszer sem lenne túl célra vezető.

Mióta Harry kiküldött, fel-alá sétálgatok a folyosókon, gondolataimba merülve. Nem igazán akarom őt itt hagyni, valószínűleg nem is fogom. Visszamenni sem fogok egyenlőre, hagyok neki egy kis időt. Nemsokára úgy is meg fogja tudni, és el is kell fogadnia, hogy innentől bizony együtt élünk. A kis nyugalom hatására, hogy immár biztonságban tudhatom Őt, kiszállt belőlem az adrenalin, ezzel együtt rám nehezedett az ólmos fáradtság, maró éhséggel párosítva. Mivel éhesen nem tudnék aludni, először a büfébe indultam, ahonnan pár szendviccsel tértem vissza Harry kórtermének ajtajához.

Mindent és mindenkit leszarva, minden mindegy alapon, óvatosan benyitottam. A fiú ott feküdt ágyában, az egyenletes szuszogása arra engedett következtetni, hogy alszik. Az ágy közvetlen közelében volt egy szék, ahová lehuppantam. Kinyitottam a kajám, majd falatozni kezdtem. Eszembe jutott, hogy Liam-nek is dobnom kéne egy üzenetet, hisz még nem jelentkeztem azóta, hogy behoztam Hazzt. E gondolattól felbuzdulva előkaptam mobilom, majd egy egyszerű „hello" után vártam a csodát. Egy perc sem telt még el, mikor telefonom csipogással jelezte: új üzenet érkezett. Ahogy számítottam, Li egy komplett kérdés-lavinát zúdított rám.

„LOUIS MI A FRANC VAN VELETEK?!?!?! MIÉRT NEM ÍRSZ? VALAMI KOMOLY GOND VAN? Eddig nem akartalak zavarni, vártam mikor írsz... most pedig BESZÉLJ!!!!"

Akaratom ellenére is kiszökött a számon egy halk kuncogás. Esküszöm, mintha legalább az anyám lenne. A plafon felé emelem arcom, ahogy a telefonom megállás nélkül remegett, majd tudva, hogy Li úgysem nyugszik addig, míg mindent meg nem magyarázok neki, nekikezdtem a lehető legrövidebben összefoglalni az eddig történteket.

„Nahszóval. Mint tudod, Harry hazajött. Borzasztó állapotban volt, az ajtóban elájult, így csak felvittem, lefektettem. Az éjszakát végig aludta, nem volt semmi baja. Reggel lejöttem csinálni valami reggelit, de semmi nem volt itthon. Akkor írtam neked, hogy hozz kaját. Eközben Harry valahogy előkerítette a ruháit, majd nagyjából négykézláb lemászott a lépcsőn. Motyogott, nem igazán volt magánál, ezért lefektettem és megmértem a lázát. Nagyon magas volt. Itt írtam neked másodszor, a kórházzal kapcsolatban. Rögtön elindultam, ott pedig az orvosok bevitték megvizsgálni. Kisebb volt a baj, mint amilyennek látszott, de a kóros vékonysága miatt az egyszerű tüdőgyulladása is lehet komoly probléma. Most alszik, itt vagyok bent a teremben. Infúzióban kap még mindent, később viszont neki kell majd bevinni minden táplálékot. Volt valamiféle rohama még reggel. Megnyugtattam, aztán ő valamiért megsértődött, elküldött, de visszajöttem."

Bármennyire is le akartam rövidíteni a történéseket, így is sikerült egy kisebb regény összehoznom. Lassan majszoltam a szenyám, és vártam Liam válaszát. Harry továbbra is szinte mozdulatlanul aludt. Az a nyugtalanító gondolat fészkelte be magát a fejembe, hogy olyan, mintha halott lenne. Hiába hallottam a szívmonitor irritáló pittyegését, csak a saját magam megnyugtatására odahajoltam, és hallgattam kissé nehézkes légvételek.

Na innentől csőstül jöttek a bajok. Valahogy elbambult a szívhangját hallgatva, és mivel nem vagyok egy túl ügyes teremtés, egyensúlyomat vesztve borultam az alvó Harry ölébe. Szegény Hazz ijedt sikolyt hallatva ébredt fel, és ösztönösen próbálta lelökni magáról a ránehezedő testet, de mivel semmi ereje nem volt, így hasztalan volt a próbálkozása. Én közben sikeresen megfejeltem valahogy az ágykeretet, szóval csak szédelegve, halkan nyöszörögve próbáltam rájönni, ki vagyok és hol lehetek.

És mindez még csak a kezdet volt. Mivel a fejem nagyjából H hasán feküdt, orromat megtelítette eddig még ismeretlen illata. Az ösztöneim természetesen ezt a pillanatot választották, hogy megrohanjanak, így kissé megszállott módon kezdtem mélyebbre fúrni a Harryt fedő takaróban az orrom. Halvány érzékeltem Hazza egyre fáradtabb próbálkozását, hogy eltaszítson magától. Ezt észlelve olyan hirtelen másztam le róla, hogy hála még mindig szédelgő fejemnek, majdnem dobtam egy hátast is. Csupán a szék mentett meg az újabb eséstől. Homlokomat dörzsölgetve pillantottam fel az előttem mozdulatlanul ülő Harryre. Halkan szipogott, a takaróját szorongatva. Olyan volt, mint egy kisgyerek. De szinte még az is.

-Harry? -szólítottam meg óvatosan.

Ő csak nézett rám a nagy, zöld, könnyes szemeivel, és nem szól semmit. Óvatos mozdulattal felé nyújtottam a kezem, de ő nem reagált semmit. Óvatosan közelebb léptem, majd a takarót markoló kezére simítottam. Ő azonnal elrántotta, viszont a mozdulat közben a takarót is elengedte. Félsiker.

-Feküdj le. Betakarlak. -szinte suttogva beszéltem hozzá, ő mégis összerezzent. Kérdés nélkül hátrahanyatlott ágyára, én pedig betakartam.

Pár perc elteltével szuszogása egyenletessé vált. Egy sóhajjal kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Fel sem tűnt, hogy visszatartott lélegzettel állok.

Felvettem a földről telefonom, ami az esés következtében került oda. Megnéztem Li üzenetét, ami egy egyszerű „Bemenjek?" kérdést foglalt magában. Rövid gondolkodás után egy „Még ne"-t válaszoltam neki.

Eddig is fáradtnak éreztem magam, most viszont elemierővel tört rám az álmosság. Nem tudtam, de nem is akartam neki ellenállni, ígya székem közelebb húzva Harry ágyához próbáltam megtalálni a legkevésbékényelmelen pózt. Sikertelenül. Mind ugyan olyan borzasztónak bizonyult.

Bocsánat, hogy ilyen sokára jött új rész...nem magyarázkodom, nem lenne igazán értelme.

Viszont van egy kérdés, ami nagyon érdekelne...ti mit gondoltok Harry új fotó-sorozatáról? Én személy szerint imádom, de mástól hallottam róla hideget-meleget... szerintem nagyon jó, hogy végre önmaga mer lenni, ha még nem is teljes egészében. De hogy várhatnánk el tőle, hogy felvállalja magát, ha már képek miatt is annyi ítélkezést kap...

(Ui. Az előző fejezet kirakása után átléptük az 1k-t. Nagyon köszönöm, nem gondoltam, hogy ennyien kíváncsiak lesznek az agymenéseimre :p)