Offspring-Larry Stylinson ff.

10. rész

Harry szemszöge

Itt vagyok. Egy pillantás kellet csupán, és az emlékek máris megrohamoztak. Nem kellek, elfutok. Fáj a fejem, azt se igazán tudom, ki vagyok. Ezen kellemetlen emlékeken a megszokott, megnyugtató hang tör át, és ránt vissza a valóságba. A szám, mint maga a Szahara, a torkom, mintha vattát nyeltem volna. Annyira szomjas vagyok. Muszáj lesz kérnem valamit inni.

Mikor megszólaltam, a hangom rekedt volt a több napos hallgatástól.

-Louis, kaphatok egy kis vizet? -a hangom nem több elhaló cincogásnál, rémesen szánalmas vagyok.

-Persze Hazzy, persze. -és el is sietett.

Most itt állok, továbbra is az előtérben, mikor furcsa hangokat hallok. Üveg törik, majd egy fájdalmas nyögést hallok. Óvatosan a zaj irányába lépdelek, még meg nem látom Louist, aki körül mindent beborítanak az üvegszilánkok, ő pedig vérző kezét szorongatja, dühösen maga elé motyogva. Nem értem mit mond, ezért közelebb lépek. Ő még mindig nem vett észre, így mikor lehajolok, és elkezdem felszedegetni a nagyobb üvegcserepeket, összerándul, és meglepődve néz rám.

-Hagyd csak, majd megcsinálom. -olyan... kimerültnek hangzik. Mint aki beleunt már mindenbe.

Mint... amilyen én is vagyok. Vagy legalább is voltam. Mert hiába tagadnám, magamnak nem érdemes hazudnom. Kezdek hozzá... ragaszkodni? Valójában nem is igazán tudom, mit jelenthet ez a szó, de bár legkevésbé sem akarom, kezdek benne megbízni. Nem tudom mitől van, és ez nagyon frusztrál.

Minden nagyobb üveget összeszedtem, így kidobáltam őket, és egy seprű-lapát kombó után néztem. Eltartott egy darabig, még megtaláltam, de őszintén, kinek jutna eszébe a kabáttartó mellett megnézni?

Valójában, lehet ez normális, megszokott helye, semmi tapasztalatom nincs... hát az életben. Miután megtaláltam, visszasiettem a konyhába, és nekiálltam felsöpörni a kis szilánkokat. Louisra még véletlenül sem néztem, így is nehezen fogtam magam vissza, szinte meg kellett magam erőszakolni, hogy ne ugorjak segíteni, fájdalmas nyöszörgését hallgatva. De erről neki nem kell tudnia...

Louis szemszöge

Mintha elvesztettem volna az irányítást magam felett. Egyik pillanatban még a poharat töltöttem tel vízzel, a következőben a kezem vérben úszott és mindent elborítottak a szilánkok. A bensőm égett, megmagyarázhatatlan düh tombolt bennem, törni-zúzni lett volna kedvem.

Majd finom motoszkálást hallottam magam mellet. Harry. Harry. Harry. Az egész elmém megtelt vele, minden mást kiszorított gondolataimból. Akaratlanul is összerándultam a furcsa érzésre, ami teljes bensőm megtöltötte. Nyugalom, és még valami, amit nem igazán tudok beazonosítani. Még sosem éreztem ilyet.

Elkezdi feltakarítani az üvegeket, én pedig hiába ellenkezek erőtlenül, nem hatja meg. Még arra sem méltat, hogy rám nézzen. Ez azért kicsit fáj, pedig nem kéne. Feltápászkodtam, és a csapnál lemostam a vért. Egy szimpatikus konyharuhát a kezem köré tekerve mentem a fürdőbe az elsősegély dobozomért.

-Harry, gyere kérlek! -kiáltottam el magam, mikor 10 percnyi szenvedés után ráébredtem, képtelen leszek magamnak bekötni a kezem.

-Mit tehetek? -olyan aranyos volt, ahogy bizonytalanul topogott az ajtóban. Látszott rajta, nem igazán tudja, mit kéne csinálni.

-Gyere, kösd be a kezem! -a hangom talán kissé túlságosan is utasító volt, de még is, egy kellemes, otthonos érzés fészkelte be a mellkasomba magát, csupán attól, hogy irányíthatom. Kissé talán beteg vagyok, na...