Offspring-Larry Stylinson ff.

7. rész

Harry szemszöge
Halk, monoton csipogásokra ébredtem. Nem is pontosan magukra a csipogásokra, inkább az általuk kiváltott ritmikus fájdalomra a fejemben, ami olyan volt, mintha minden pillanatban egy kést döfnének a koponyámba. A kellemetlen érzésen felülemelkedve meg kéne tudnom, hol vagyok. Óvatosan megpróbáltam felemelni pilláimat, de az apró, szemhéjam által fedetlen résen rögtön betört a fény, amit így is zsibogó fejem nem fogadott túl jól. Pár perc próbálkozás után végre megérkezett az áttörés. Hiába volt nyitva a szemem, a fejem már nem akart szétrobbanni. Gyors terepszemlét tartottam. Fehér falak, fehér takaró, fehér, magányosan álldogáló szék, intenzív fertőtlenítő szag, a csipogó gépezet, és ó, egy infúziós tű van bal karom hajlatába szúrva. A tűből egy átlátszó cső indult felfelé, egészen az infúziós tasakig, ami most üresen lógott lefelé. Egyértelműen egy kórházban lehetek. Olvastam már ilyesmiről, és egyszer a telepről is elvittek egybe, (ami koránt sem volt ilyen tiszta, vagy felszerelt) mert félő volt, hogy a túlzott elgyengüléstől, nem jutok el a megrendelőmig. De hogy most ki hozott be, vagy mi okból, azt számomra teljes homály fedi. Nem is igazán emlékszem semmire. Valaki megvett. Aztán elvitt máshoz, utána pedig az utcán voltam. Hideg volt én pedig nagyon éhes voltam. Ezen kívül semmi. Emellett egy arcot vagy személyt sem tudtam volna felidézni. Gondolataimból egy eddig felfedezetlen ajtó nyitódásának hangja rántott ki. Egy fehér ruhás utód nyitott be, maga előtt egy kis kocsit tolva. Ő nő volt, és ahogy megláttam, úgy realizáltam magamban, eddig csak férfi utódokkal találkoztam. Nem tudom ez honnan hasított gondolataim közé, de hitelességét sajnos sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.
-Bocsánat... egy kórházban vagyok, ha jól sejtem. Megtudhatnám, ez hogy lehet? Én ember vagyok... Vagy miért? Esetleg azt, hogy ki hozott be? Mióta vagyok itt? Egyáltalán hol vagyok?- zúdítottam rá kérdéseimet. Sok minden kiesett, na.
A nővér le sem szarva engem tolta ágyam mellé a kiskocsit majd egy teli infúziós tasakra cserélte a már kiürültet. Katéter is lehetett betéve nekem, ugyanis ott matatott lent, majd éles fájdalom hasított fenekembe. Kaptam még néhány megvető pillantást a nőtől, miközben megnézte a körülöttem elhelyezkedő gépeket. Ami kis tudásom volt, azzal lehetetlenségnek tűnt beazonosítani. A katétert és az infúziót is csak azért ismertem fel, mert már volt szerencsém ezekkel közelebbről megismerkednem. Nem tudom mitől, de hirtelen ólmos fáradtság tört rám, a szempilláim maguktól csukódtak le, tehetetlen voltam az álmossággal szemben. Még hallottam, ahogy az ajtó kinyílik, majd egy kellemes, finom érintést éreztem meg arcomon, ami lágy cirógatásban folytatódott. Szinte dörgölőzve simultam bele a kellemes érintésbe, és egy magas, rekedtes hang volt az utolsó, ami még az álom előtt elért hozzám.

Egy nagyon puha kanapén voltam elterülve, miközben unottan kapcsolgattam a csatornák között. Semmi értelmes nem ment a tévében. Minden pillanatban az ajtó felé tekintgettem, vártam valakire. Már vagy három órája vártam, mikor megnyikordult a bejárati ajtó. Rögtön felugrottam, és az ajtóhoz siettem. Épp akkor tárult ki, mikor odaértem, és azonnal a nyakába ugrottam. 

-Szia Lou.- dünnyögtem a nyakába, ami halk kuncogást váltott ki belőle. Kissé elhúzódott, majd egy szerelmes, gyengéd csókot adott ajkaimra.

-Szia drága, hogy vagy? Milyen napod volt?- érdeklődött, miközben megkísérelt eltolni magától, hogy levehesse a cipőit, megsúgom, sikertelenül. Felsóhajtott, majd szorosan magához húzott. Orromat betöltötte különleges, bódító és lehengerlően férfias illata.

-Semmi nem történt, unatkoztam egyedül. Jól vagyok, nincs semmi bajom, nem fáj semmim.- miközben válaszoltam, óvatosan térdre ereszkedtem előtte, és megszabadítottam lábbelijétől. 

Mikor végeztem ezen művelettel, felhúzott magához, majd karjaiba kapva bevitt a nappaliba. Leült a kanapéra, az ölébe húzott, magához vette a mellettünk pihenő plédet, amivel mindkettőnket szorosan beburkolt. Valami szuperhősös akciófilmet kezdett nézni, engem viszont sokkal jobban lekötött arcának elemzése, miközben haját piszkálgattam. Ezt a békés hangulatot ő törte meg, mikor óvatosan letett öléből. Kérdő tekintettel meredtem rám.

-Nyugi drága, csak a mosdóba megyek.- kedvesen rám mosolygott.

Megnyugodva sóhajtottam fel, viszont egy furcsa gondolat fészkelte be magát az agyamba. Olyan furcsa volt. Nem szokott így beszélni. Egy "csak hugyozni megyek, nyugi" na az inkább lenne az ő stílusa. Végül a paranoiámra fogva az egészet, nyugodtan várakoztam Louis-ra. Tíz perc is eltelt én addigra már kezdtem aggódni, mikor meghallottam lépteit. Hátrafordultam, és vérfagyasztó látvány tárult a szemem elé. A szerelmem éj fekete szemekkel, ijesztő, megszállott vigyorba torzult arccal közeledett felém, rám szegezve a kezében tartott pisztolyt. 

-Na mi az drágaságom, csak nem meglepődtél? Nyugi, apuci itt van, végre hazaért.- az ajkait nyalogatva vigyorgott rám.

-Lou, mi történt?- hangom remegett, miközben óvatosan az ajtó felé hátráltam.

-Lou? Ó istenem, hogy lehetek ennyire szánalmas!?! Te pedig naiv. Eddig olyan kis odaadóan simultál hozzám. Valami talán megváltozott Hazzy?- egyre közelebb ért, a hátam pedig már a bejáratnak volt vasalva. Egy ötlet körvonalazódott bennem. Óvatosan a cipők felé araszoltam. Lou-nak volt egy vasalt bakancsa, nagy, nehéz, a talpai kiszegecselve. Körülfontam a szárát ujjaimmal, majd magamban háromig számolta. A háromnál egy pillanatra összeszorítottam a szemeim, majd ami csekély erőm csak volt, mindent beleadva arcába csaptam a bakancsot. Felnyüszített, én pedig kicsapva a bejárat ajtót, kirohantam. Még a kerítésig sem jutottam el, mikor bénító fájdalom járta át testemet, a szívemből kiindulva. Lelőtt. Tényleg megtette. Testem tehetetlen rongybabaként csuklott össze. Már nem láttam tisztán, minden forgott körülöttem, és a Louis-val együtt töltött időkből származó képek villantak fel szemem előtt. Nagy hibát követtem el. Nem feltétlenül épp azon a sorsfordító délutánon, hanem már kapcsolatunk elején. Megbíztam valakiben, és lám, meglett az eredménye. A bizalom rossz. Ez volt utolsó gondolatom, mielőtt a halál karmai végleg magukhoz láncoltak.

Lihegve, izzadtságtól csatakosan ébredtem. Felidézve az álmom, sírni kezdtem. Magányos, elkeseredett zokogás volt, még nem erős karok húztak magukhoz. Az ölébe vont, és óvatosan ringatni kezdett. Megnyugtató dolgokat suttogott fülembe. Úgy éreztem, muszáj valakinek elmondanom legalább egy keveset mindabból, ami most a lelkemre nehezedik. 

-Fháj.. nagyon fáj... megölt.... hazudott.... ott hagyott... nem kellek neki... miért nem ha-ha-halok már meg...- zokogástól fuldokló hangom elhalt a végére.

-Nyugi Hazzy, semmi baj. Most már itt vagyok.- megnyugtatónak szánta, de az ellenkező hatást váltotta ki belőlem. A hang, és a mondat által erőszakosan tört be agyamba álmom minden kis részlete. Azonnal elhúzódtam tőle, majd ránéztem. Az álmomban látott arc tükörképe bámult engem. Egy mondat villogott az agyamban, mint egy vészjelző gyanánt. NE BÍZZ SENKIBEN (benne pláne ne)!

Erőt vettem magamon, a lehető legmesszebb húzódtam tőle.

-Tűnj el.