Offspring-Larry Stylinson ff.

6. rész

Louis szemszöge

Harry békésen alszik a szobámban. Legalább is mielőtt kijöttem volna készíteni valami reggeli félét neki, még bőven álomföldön járt. Az éjszaka csak a göndör hajú álmát vigyáztam, így a reggelt egy hatalmas bögre kávéval indítottam (az elmúlt héten a kávéfőzőt is megcsináltattam, elvégre kávé nélkül nincs élet).

Mivel nem vagyok egy konyhatündér típusú személy, ezért egy egyszerű melegszendvicset terveztem, gondolván, ez még rajtam sem foghat ki, csak megkenek egy-két szelet kenyeret, teszek rá sajtot, sonkát, majd mehet is a sütőbe. Na ja. Ahogy én azt elképzeltem. A szendvicshez csak vaj és sonka volt itthon. Amikor realizáltam magamban, hogy kedves reggeli készítős akcióm már akkor kudarcba fulladt, mikor még meg sem született... várjunk csak. Kedves reggeli készítős akció?!?! Ő tulajdonképpen a szolgám, akár milyen csúnyán hangzik is. Mi a francért akarom őt ÉN kiszolgálni, mikor ez egyértelműen az ő dolga lenne.

 Amikor meghallottam a lépcső halk recsegését, és hátranéztem, a szar is belém fagyott. Harry a koszos ruháit kiszedhette a szennyesből, mert azokat viselte, miközben négykézláb mászott le a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva. Szája mozgásából látszott csak, hogy motyog valamit, de olyan halk volt, hogy hiába futottam reflexszerűen felé, még fél lépés távolságból sem hallottam. Ő észre sem vett engem. Szemei vérben úsztak, kezdtem félni, talán elvesztette az épp eszét. Azok után, amiken keresztülment, mondjuk nem is csodálkoznék. Éhezés, kínzás, megalázás. Én már csak tetéztem a borzalmakat. Óvatosan karjai alá nyúltam, hogy felsegítsem őt. Ahogy megérezte karjaimat maga körül, rögtön ellenkezni próbált, de olyan gyenge volt, hogy a karját is alig tudta felemelni. Gyengéden felállítottam, és próbáltam volna levezetni a lépcsőn, de a lábai remegni kezdtek és összecsuklottak még úgy is, hogy súlyát szinte teljes egészében én tartottam. Ez előző próbálkozásomból okulva inkább felemeltem menyasszony pózban, és a nappaliba vittem. Fél kézzel tartottam, amíg nagyjából eligazítottam a kanapét. A legkisebb megerőltetést sem igényelt egy karomban tartani, és ezzel még jobban féltem, hogy nem bírom megmenteni. Ha volt 50 kiló, valószínűleg nem mondok túl keveset. Semmi kaja nem volt itthon, pedig ennie muszáj lesz.

 Így Liam-et riasztottam, hogy hozzon valami kaját és csokit. A "tíz perc és ott vagyok." üzenet kissé megnyugtatott. A konyhába mentem, és feltettem forrni egy kis vizet, teához. Visszasiettem Harry-hez, aki azóta is mozdulatlanul feküdt. Szólongattam, de a hangomra se igazán reagált, csak bágyadtan nyöszörgött. Egyre jobban aggódtam.

 Realizálódott bennem, ide kevés lesz az, hogy adok neki enni, és lassanként próbálok rá felszedni pár kilót. Oké mit pár kilót. Nagyjából harminccal kevesebb, mint a normál egészséges súlya lenne,és még akkor is a vékonyabbak közé tartozna. Finoman a homlokára simítottam tenyeremet, ekkor jött az újabb sokk. Tűz forró volt, szinte lángol, mégis reszketett. Egy lázmérőért rohantam, óvatosan Harry szájába tettem, majd amint meghallottam a csipogást, gyorsan a kijelzőre pillantottam. 42,3. 

A telefonomért ugrottam, és a mentőket tárcsáztam. Még fel sem vették, mikor arcon baszott, mekkora hibát követtem el. Ő egy ember. Nem utód, ember. És mint ez köztudott tény, nincsenek jogaik. Nehéz lenne olyan kórházat találni, ahol ellátnák őt. Nem is ismerek olyat, akinek hasonló problémája lenne. Ekkor, mint a mesékben, úgy gyulladt fel a fejem felett a kis villanykörte, jelezve, megvan a mentőötlet. Liam. Ott van neki Zayn, már legalább négy éve. Biztos felkészült arra az eshetőségre, hogy valami komoly baja lesz a "kis kedvencének". Így öt percen belül másodszorra csörgettem a jól ismert számot.

- Helló Liam. Tudsz olyan kórházat, ahol embereket is gyógyítanak? Gyorsan kéne, Harrynek olyan magas láza van, úgy reszket, emellett annyira le van fogyva és gyengülve, hogy szerintem nem sokáig lesz már magánál.- félelmetes gyorsasággal és enyhe kiakadással a hangomban hadartam el mondandómat. A barátom valószínűleg megérezte, nem most van itt a kérdések ideje, így csupán egy címet adott meg rövid válaszként.

- Green Road 32/4. Véletlenül se az ötösbe vidd. Az is kórház, de ott az emberekkel... hát, nem bánnak túl jól.- aggodalom csengett a hangjában.

-Köszi Li, örök hála neked, most rohannom kell. Csaóóó.- sietve köszöntem el.

Harryt a karomba kapva szedtem össze fekete Range Roverem kulcsait, és már kint is voltam a bejáraton. Gyors mozdulatokkal bekulcsoltam az ajtót, de közben már a garázs nyitógombját nyomkodtam. Mire felnyílt autóm alvóhelyének ajtaja, Harry-vel már ott voltam a hátsó üléseknél, ahová óvatosan elfektettem őt, majd a biztonsági övek segítségével óvatosan bekötöttem őt. Én az első ajtón pattantam be, majd miután kihajtottam a garázsból, és bezártam azt, a távirányítású kapun kiszáguldva, egyenesen a kórházhoz vezettem.

 Mivel a város másik végébe igyekeztem, a helyszínhez érve elég ideges voltam ahhoz, hogy miután Harry-t leültettem egy székre, és köré csavartam egy, az autóból szerzett pokrócot, olyan hevesen magyarázzam el problémám a betegfelvételes nőcinek, hogy ő se szó se beszéd hívta a dokit. A mai nap már sokadszorra vettem karjaim közé Harry-t, és miután egy kivizsgálóban óvatosan lehelyeztem az asztalra, az orvos kérését teljesítve kimentem a teremből, majd az ajtóval szemben lévő műanyag székek egyikén foglaltam helyet.

 Ekkor következett az, amit a világon a legjobban utálok. Az idegtépő, hosszú várakozás.