Offspring-Larry Stylinson ff.

4. rész

Harry szemszöge

A fülemben csengett ez az egy szó. Nem. Gondolhattam volna, hogy nem kellek majd Louisnak. Sovány, ronda, sokkos. Ilyen vagyok, ez vagyok én. Liaméknél ugyan kaptam rendes ruhát, és enni is, mégsem tudott meg nem történtté tenni 19 nyomorban és napi szintű bántalmazásban eltöltött évet.

 Mikor tudatosult bennem szavainak jelentősége, azaz vissza kell mennem a buszba vagy a telepre, őrült módjára rohantam ki a szobából. A folyosón megtorpantam majd kabátomat felkapva sprinteltem tovább az ajtóig. Hallottam, hogy valaki a nevemet ordítja. Szerencsétlenkedtem egy sort a zárral. Hallottam a lábak dobogását. Végre sikerült kinyitnom az ajtót. Visszanéztem, és egy tengerkéken ragyogó szempár nézett vissza rám. Kiléptem és becsaptam magam mögött az ajtót. Nem történt semmi. Louis előkertjén keresztülfutva elértem a kerítés, amin nemes egyszerűséggel átlendültem és rohamtempóban sprinteltem végig az ismeretlen utcákon. Egy idő után lassítottam, megállta, majd térdeimen támaszkodva lihegtem. Szúrt a mellkasom, égtek az izmaim, a kezdeti adrenalin kiment szervezetemből aminek következményeképp ólmos fáradtság lett úrrá rajtam. Ebben a pillanatban már nem érdekelt semmi és senki. Behúzódtam két kuka közé és a lehető legjobban összekuporodva elaludtam.

-Egy héttel később-

A lassan megszokott kemény betonon ébredtem. Igazából alvásnak nem igazán lehet nevezni azt, amit produkálok, inkább láztól való reszketés, forgolódás, vagy az ezektől bekövetkező félájult állapotban dobáltam magam. Beteg vagyok, nagyon beteg. Mióta elszaladtam Louistól, nem volt lehetőségem enni. Anorexiás alakom ha lehet, még vékonyabb lett. A kezem remegés állandósult. Néha képzelődtem a kimerültségtől és éhségtől. Fekete foltok tarkították látómezőmet. 

Koszos és büdös voltam, de éltem és szabad voltam. Jogaim ugyan továbbra sem voltak, de nem kaptak el az úgy nevezett begyűjtők. Ezt sikernek könyvelem el, viszont kétlem, hogy sok időt kibírnék még ilyen állapotban. Étel nélkül és a természet viszontagságaival való folyamatos küzdelem teljesen felemészt. Eleinte elégnek éreztem a szabadság mámoros ízét, de be kell látnom, ez nem állapot. Gondolataimba merülve bóklásztam Louis házától pár utcányira. Ez az egyetlen hely, amit pontosan tudok, hol van. 

Hirtelen éles fájdalom hasította a fejembe és megszédültem. Az utolsó emlékem a hideg beton, és az orromból folyó vér melegsége.
Irdatlanul fáj a fejem. Szemeim összeragadtak, alig bírtam őket kinyitni. Megtapogattam az arcom, ami rászáradt vértől ragadt. Véletlenül hozzáértem az orromhoz, amibe éles fájdalom nyilallt. Valószínűleg eltörhetett. 

Nehézkesen feltápászkodtam. Egy sötét, ködszerűség szállt a szemem elé. Lábaim maguktól indultak meg. A fejfájás csökkentésének reményébe becsuktam, majd megdörgöltem szemeimet. Most már csukott szemmel sétáltam. Néha nekimentem egy kocsinak, falnak, esetleg egy utódban ütköztem bele. Hirtelen elöntött a tömény boldogság érzete. Az utca közepén kezdtem táncikálni és dudorászni. Mikor újra felnyitottam pilláimat, Louis házának ajtajában álltam. Fogalmam sincs, hogy jutottam át a kerítésen, de kezem önálló életre kelve csengetett be. 

Halk csoszogást hallottam az ajtó túloldaláról, valamint egy "A kurva anyád, hogy hajnal 2-kor zavarsz. Akárki is vagy, remélem fontos. Ha nem, a saját érdekedben mondom, fuss. Fuss gyorsan."
Az ajtó kitárult, és egy rendkívül nyúzott és fáradt arc fogadott.

-Harry?!?- hangja meglepetten csengett

-Sziaaaaa.- mondtam elragadtatott mosollyal.

-Te drogoztál? Esetleg részeg vagy? Te vérzel is! Verekedtél? Harry, mondj már valamit, a fenébe is!- a hangja enyhe pánikról árulkodott.
Bár, ki ne pánikolna ha egy szinte idegen hajnalok hajnalán toppanna be hozzá. Itt viszont talán nem erről van szó
Csapongó gondolataim közül hirtelen egy gyenge pofon rántott ki, ami arcom bal oldalán csattant.
A jégkék, fáradt szempár merdten bámult. Mintha aggódna értem. Nem. Arra nincs esély. Hisz nem kellettem neki. Világosan megmondta a barátjának, hogy nem kellek. Az emlékre a szemem bekönnyesedett.

-Looouuiiis. Looouuiiis. Looouuiiis. -énekelgettem, miközben könnyek folytak végig az arcomon.
És rövid időn belül (bár nem tudom, az ezelőtti ájulásom után milyen hosszú ideig aludtam. Lehet napok teltek el...) másodszorra hívott magához a jótékony sötétség. Most viszont puha karok tartottak meg, mielőtt a kemény talajjal találkoztam volna, még több fájdalmat és sérülést okozva magamnak.