Offspring-Larry Stylinson ff.

9. rész

Louis szemszöge

Halk nyüszítésre ébredtem, majd fejem alatt megmozdult valami. Kiélveztem az ébredés utáni bódultságot, majd erőt véve magamon emeltem meg a fejem, nyitottam ki szemeim. Egy összetapadt szemű Harry kapkodta a tekintetét hasa és kobakom között. Igen, vélhetőleg őt használtam párnának. Nagyon aranyos volt, ahogy ott ült a takarók között. Egyszerre, mintha csak villám csapott volna belé, az ágya legszélér húzódott. Bizony, a bizalmatlansága mit sem változott felém, holott egy hete itt van a kórházban. Én próbálok beszélgetni, közelebb kerülni, de mintha mindig egy ledönthetetlen kőfalba ütköznék. Kivételnek számítanak a rohamai, hisz akkor úgy bújik, mint akinek nincsen holnap. Ösztöneim megnyugtatnak, mikor mélyen beszívom kellemes illatát, mintha ő is kezdene ragaszkodni hozzám. Ezekben a pillanatokban őszintén kívánom, hogy örökké tartson ez az állapot, mindaddig, míg Harry egy-egy fájdalmas összerándulása nem jelzi, ő valójában szenved. Ó, s én kívánom, úgy kívánom, bár minden szenvedését magamra vehetném, hogy törékeny kis lelke a testével együtt tudjon gyógyulni.

Ma hazamegyünk. Végre nem a kényelmetlen székben, túl steril környezetben hajthatom álomra a fejem. Mikor a hírt közöltem a Göndörrel, nem tűnt túlságosan felvillanyozottnak. Valamilyen szinten megértem. Ahhoz a helyhez csak rossz emlékek kötik. Az ott töltött idő felében magánál sem volt a láztól, mikor tudta mi folyik körülötte, akkor dobtam ki... de mind ez a múlt! Lesz még lehetősége kellemes emlékekkel elfedni a rosszakat.

Harry szemszöge

Félek. Tagadhatnám, de mit érek el vele. Itt nem bánthat, hisz szinte ideje sem lenne rá, minden órában bejön egy orvos, aki ellenőrzi az állapotom, kedvesen kérdez hogylétem felől... szinte túl kedvesen, de mindezt csak saját paranoiám számlájára írhatom. Nem tehetek róla, de mintha egy mágnes vonzana Louishoz, a rengeteg ellenérzés ellenére is. Pánikrohamaim vannak, és csak Ő tud megnyugtatni.

Ez ma már a 4. Az ölébe húz, finoman ringat, semmiségeket susog fülembe. Minden érzékemmel csak őt érzem, mintha más nem is létezne. A pánik és a remegés egyre alábbhagy, a nyugalom veszi át testem felett az uralmat. Ahogy egyre közeledik a távozás pillanata, úgy gyűlik bennem a félelem és az izgalom keveréke. Az utóbbi időben testem nem elégedett meg napi egy pánikrohammal... áh nem, az már kevés volt. A napi adag 2-3 volt, de a mai nap feltette mindezekre a koronát... csupán 10 óra van, de rohamoktól úgy kifáradtam, mintha órák óta futnék.

Ma bejöttek Liamék. Segítettek elpakolni Louis cuccait, és nekem is hoztak be ruhát. Zayn... ő volt az egyetlen ember, akivel találkoztam, mióta kihoztak a pokolból. Első találkozásunkkor nem tehettem rá túl jó benyomást, de most mégis mellém telepedett, és úgy beszélgettünk, mintha régi barátok lennénk. Mellette megszűnt a görcsös szorítás a hasamban, és még egy halványka mosolyt is sikerült kierőszakolnom magamból. Aztán az egyik pillanatról a másikra elszaródott minden. Zayn felhozta, milyen jó lesz nekem Lou-nál (ahogy ő becézte), elsorolta a jó tulajdonságait, én pedig csak ültem, a takarót babrálva, lassan önmagamat is megkérdőjelezve, mikor megérkezett a jólismert érzés.

A torkom összeszorul, a benne lévő gombóctól nem igazán kaptam levegőt. Mellkasomat mázsás súlyok nyomták lefelé, szemeimből megállíthatatlanul ömlöttek a könnyek, a halál félreismerhetetlen szele belekapott a hajamba. Ne, még nem akarom! Még nem is éltem, nem tudom mit jelent a szabadság, a boldogság! Futni akarok, hogy a szél belekapjon a hajamba, rohanni el, messzire, valaki kezét fogva. Mikor elfáradunk, leülni a selymes fűre, ami eddig a bokáink cirógatta, valaki ölelésébe bújni, szeretve érezni magam! Zayn hangját mintha üvegen keresztül hallanám, a pánik egyre inkább felülkerekedik rajtam. Dobbanó lábak hangja, majd valaki az ölelésébe húz. Ez Ő. A lelkem megnyugodni látszik, lassan lehunyom szemeim, engedve a fáradtságnak.