Offspring-Larry Stylinson ff.

11. rész

Louis szemszöge

A kis, 10 éves énem mellett állok. Nem látok mást, csak őt, egy fekete térben. Meghallom az akkori, vékonyka hangom, de a szája nem mozdul... valójában én is inkább, mintha a fejemben bent hallanám. Én hallom... a gondolataim? Okéé... A kis vékonyka hang pár mondata alapján beazonosítom, hol járhatok a múltamban.

"Már megint kiabálnak. A fejemet a párna alá teszem, mintha így kizárhatnám a lassan megszokottá váló zajokat. Nem értem, mi lett a családommal. Egy éve még olyan boldogok voltunk! Anyáék azt tervezték, vesznek egy nyaralót a tenger mellett, ahova idős korukra leköltöznek."

Mintha valami beszippantana, majd kiköpne. Arra az esetre még mindig ijesztően pontosan emlékszem...

"Lassan fél éve megy a folytonos kiabálás, veszekedés. Anya ma reggel elvitt a suliba, és út közben fel szerettem volna hívni apát. Tudtam, hogy már hónapok óta nem 'szerelmem'-ként van elmentve a száma, ma mégis egy ilyen névjegy nézett velem farkasszemet. Kíváncsi voltam, így arra böktem rá, ahol ismeretlen szám fogadott. Egyszerűen muszáj voltam rákérdezni, mégis mi ez. Utólag végig gondolva, nem kellett volna. Sosem bírtam elviselni, ha valaki hülyének néz csak azért, mert nem vagy annyi idős, mint ő. Mikor anyám tette ezt velem, ott eltört bennem valami. Tudta ő, hogy én is tudom, az nem apám száma, nem az én számom, nem nem nem... pontosan tudtam, hogy anyám megcsalja apámat. Fájt, olyan nagyon fájt, hogy így lesz vége a családomnak."

Újra ugrunk egyet az időben.

"Anya ma mondta el, hogy elválnak. Apám elsírta magát. Én is elsírtam magam. Próbáltam erős maradni, de nem ment.

Anya elköltözött. Egyszerűen képtelen vagyok aludni. Minden éjszaka hallom apám halk sírását, amitől mindig meghalok kicsit. Segíteni próbálok, de én sem vagyok jól. A suliban nincsenek barátaim, de még is meg kell próbálnom előadni az érzelemmentes, jó tanuló, de nem stréber, osztály bohóca figurát. Vajon meddig tudok eljátszani valakit, aki nem én vagyok?"

Lefelé csúszom. Mint a régi én. Milyen önironikus...

"Anya ma bemutatott a... micsodája is ő pontosan? Barátja, szeretője, párja, pasija? Valahogy mind egyben. Rosszul éreztem magam. Csak ültem ott a hatalmas pulcsimban, a fülembe a kedvenc énekeseim hangja üvöltött... ők pedig néztek rám, mintha egy állatkerti látványosság lennék.

Eljegyezte anyámat. Most már legalább tiszta, hívhatom anyám vőlegényének. Mindenképp hosszú látogatást kellett tenni anyámék barátainál, ahol, ha nem akartam a gyűrűről, és a nagyon romantikus lánykérésről további ódákat hallgatni, kiélvezhettem egy drogos gyerek, esetleg egy szimplán hülye tag társaságát.

A kapcsolatomat a szüleimmel egy szóval tudnám leírni: tragikus. Egyszerűen elvesztettem minden kapaszkodót. Annyiszor elhittem, hogy képes vagyok arra, mint mások... Mikor azt gondoltam, a gödör aljára értem, kiderült, hogy csupán egy peremen álltam, ami szépemen lassan omlott össze alattam, akár csak az életem..."

Egy hangos koppanásra, a fejembe nyilalló fájdalomra, majd a halk, álmos, fájdalmas nyöszörgésre lettem figyelmes. Valahol az álom és az ébrenlét határmezején lebzselhettem, még valami mozgolódni nem kezdett alattam. Lassan próbáltam kinyitni pupilláimat, de amint ez sikerült, a megdöbbenéstől akaratlanul is hátra hőköltem.

A mozgolódás és a nyöszörgés, mint rájöttem, Hazzától származott. Valahogy sikerült ráesnem, pedig egyazon kanapén feküdtünk. Most pedig még mindig túl közelről bámulok a szemeibe. Még mindig. És még azóta is. Nah oké Tomlinson, épp ideje leszállnod szegény fiúról, szegény teljesen lesokkolódott.

-Ma vásárolni megyünk. -úh a reggeli hang odabasz. Harry még mindig mozdulatlan, én már az emeletre tartok, valamiféle ruha után kutatva számunkra. Egy laza farmer-póló kombóban, és egy hasonló szettel a kezemben mentem a nappaliba. Harryt teljesen beszippantotta a televízió világa.

-Harry, készülődj- bökdöstem meg a karját -itt a ruha öltözz át.

Ahogy levetkőzött, és elém tárta felsőtestét, megborzongtam, és nem egy jó értelemben. Bordái majd' átszúrták holt fehér bőrét, mintha egy csontvázzal néztem volna szembe. A jó 10 centi magasságkülönbség ellenére is úgy lógtak a ruháim rajta, mint egy fogason.

Alig 10 perccel később már a városközpont felé utaztunk. Először egy élelmiszerboltot látogattunk meg, ahonnan 4 megpakolt szatyorral távoztunk, a következő állomásunk pedig a ruhaáruház volt. Közben gyorsan beszaladtam még a gyógyszertárba is. A ruhásbolt kicsit messzebb volt, így egy negyedórás séta következett. Bár mindketten dzsekit viseltünk, a csípős szél miatt nem volt igazán komfortos.

Bőszen játszottam az idegenvezetőt, minden kicsit is híresnek nevezhető épületről próbáltam elcsepegtetni néhány infót. A város legszebb részén mentünk, a házak régiek és díszesek voltak, macskaköves sétálóutcán ballagtunk. A göndör fiú mindenre rácsodálkozott, mint egy aranyos kölyök cica. Többször is kinyitotta száját, de aztán még mielőtt bármit is mondott volna, becsukta.

-Szeretnél valamit kérdezni?

-Mi az? -mutatott egy távolabbi házra, ahonnan épp kilépett valaki. Furcsa szalagok lógtak a házról, majd meghallottam azt a hangot, amit soha többet nem akartam.

- Óóó, te jóoó Isteen... Csak nem Louis Tomlinson? -kényes, magas, nyávogós hang, amitől minden szál szőröm felállt.

-Szia Eleanor.

-Olyan rég láttalak már Louuu, és ki ez a kis csoffadék melletted? -oh, hát a modora mitsem javult.

- Ő itt Harry. Harry a... -mi is nekem Hazza? Házi kedvenc? Szolga? Játékszer? Társ? -Harry az emberem.

-Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz LouLou. Egy ember? Pfujj már. -nyüszögte Eleanor. Majd tüntetőleg, csípőjét rázva visszament a házba.

Halk kis hangot hallottam magam mellől. Harry minden ízében reszketett, szaggatottan, lihegve próbált levegőhöz jutni. Ne, ne, ne, ne, kérlek ne legyen megint pánikrohama!

Hirtelen felindulásból szorosan magamhoz húztam. Arcát a nyakamba fúrta, én pedig a haját cirógattam. Légzése lassan normalizálódott, remegése is alábbhagyott.

-Ki volt ő? -kérdezte még mindig kissé remegős hangon.

-Eleanor... hát ő egy lány, a múltamból. Lefeküdtem vele párszor, ő meg a megszállottammá vált, és próbált elcsábítani. -mondtam minden kertelés nélkül.

-Oké.

A további utunk kellemetlen csendbe burkolózott. Liam küldött néhány üzenetet, amikben a göndör fiúról érdeklődött. Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért jobb ötlet híján kénytelen voltam ignorálni őt.

Nagyon elmerülhettem a gondolataimban, mert egyszer csak nagy rántást érzek a pólómon, majd az orrom előtt suhan el egy autó. Hazz keze görcsösen markolja a pólómat. Majdnem megölettem magam. Remek.

Az utolsó kereszteződésen mentünk át, a ruhaboltok velünk szemben sorakoztak. Már majdnem megkérdeztem a göndört, milyen márkát szeretne, mikor tisztázódott bennem, hogy ő meg egyikről sem hallott. Boltról-boltra haladtunk, lassan minden szükséges ruhát beszerezve. Melegítők, pólók, farmerek, pulcsik, és bármi megtörténhet alapon, egy elegáns szett került a papírtáskákba, hogy végül fájdalmasan nagy összeget hagyhassak ott.

Harry arcán kis mosoly játszadozott, és ez valamiért rendkívül kellemes érzéssel töltött meg. Hiába támadt fel egyre jobban a szél, valami mintha belülről melegített volna.