Full moon {NCT} {The Diary 2.}

8.

Az ajtó halk nyikorgással csapódott be mögöttünk.

Az épületben kórházhoz képest nem nyüzsögtek az emberek. A recepció kihalt volt, és alig mászkáltak nővérkék a folyosókon. Yutaékat már szem elől vesztettük, de ez hirtelen már nem is volt baj. Így végre szabadon mozoghattunk az épületben.

- Érzem a sok vér szagát - mondta halkan Bella, ahogy elindultunk egy folyosón.

- Utálom a kórházakat- fintorogtam - Olyan rossz érzésem van velük kapcsolatban

- Nekem is - bólintott.

A folyosó végére értünk, ahol befordultunk balra, és csendben tovább mentünk. Lapos talpú cipő volt rajtunk, mégis hangosak voltak a lépteink. A plafonon lévő sok égő közül csak egy pár égett, ami egy kicsit creepy volt.

- Most pontosan merre is megyünk? - néztem Bellára, aki úgy tűnt, nagyon tart valahová.

- Nem tudom. Amerre a lábam visz - vonta meg a vállát.

- Jó tudni - motyogtam az orrom alatt, de gondolkodás nélkül követtem.

Elhaladtunk a fertőző osztályba vezető folyosó mellett, ahol mindig zárva volt az ajtó. Az én szemem megakadt az ajtón, Bella viszont mégcsak rá se nézett.

Az első épület olyan nagy volt, hogy két egybefüggő részből állt. Így két recepciója is volt. Mi pedig valamiért pont erre tartottunk.

- Miért ide jöttünk? - suttogtam idegesen.

- Segíthetek önöknek valamiben? - mosolygott ránk a recepciós hölgy.

Hirtelen lefagytunk, de egy pánikkal teli tekintet váltás után rá vettem magam arra, hogy megszólaljak.

- Nem, köszönjük.

- Értem - bólintott, majd visszanézett a papírmunkájába.

- Köszönjük - mosolygott Bella, ám mikor tovább akartunk menni, a nő ismét megszólalt.

- Ti... Sajnálom, csak annyira ismerősök vagytok nekem. Szinte ijesztő mennyire hasonlítotok két régebbi páciensükre.

- Hát, mi nem igazán jártunk még ebben a kórházban - mondtam, majd próbáltam nem feltűnően jeleket adni Bellának, hogy induljunk.

- Kik voltak a páciensek? - kérdezte komolyan Bella.

- Bella, erre nincs időnk! - motyogtam az orrom alatt.

- Sajnálom, de ilyen információt nem adhatok ki - közölte a nő.

- Kik voltak ők? - ment Bella közelebb az asztalhoz, és mélyen a szemébe nézett.

- Ne szugeráld, hallod! - szóltam rá.

- Két női páciens, az egyik 18, a másik 20. Három éve volt már, hogy behozták őket. Súlyos sebek voltak rajtuk, és...

- Hogy hívták őket?

- Bella és Emma Black.

Bella abbahagyta a szugerálást, megfagyott közöttünk a levegő. Nem hittem a fülemnek. Egyszerűen semminek nem volt így értelme.

- Ez biztos csak egy félreértés - magyaráztam Bellának - Sok embert hívnak így.

- Megkaphatnánk az aktáinkat? - nyelt egyet idegesen Bella.

A nő 5 percnyi fiókhúzogatás és keresgélés után letette élénk az eset aktáit, és egy ehhez kapcsolódó újságcikket is.

Hevesen verő szívvel nyitottuk fel az aktát. Még ekkor is reménykedtem, hogy egy félreértés történt. Hogy az életem nem egy hazugság.

Ám amint megláttam a név és kor melletti képeket, minden reményem elszállt. Mi voltunk a képeken.

*

- Nagyon köszönjük - mondta Bella, ahogy odanyújtotta az aktát a nőnek.

Halkan sétáltunk egymás mellett. Az épület még mindig kongott az ürességtől. Már nem érdekelt minket, hogy belefutunk e valahol Yutáékba. Már tudtuk az igazságot, és csak ez számított.

- Nem tudom, hogy többet mit higgyek - vallottam be, ahogy kiléptünk az épületből.

- Én azt, hogy most mit tegyünk - nézett rám - Csak úgy menjünk vissza a fiúkhoz? És utána mi legyen? Hazudtak nekünk.

- Igaz - sóhajtottam - De csak minket akartak óvni. Meg kéne beszélnünk velük.

- Nem tudom, Emma - indultunk el az erdőben - Az emlékek lassan vissza térnek. Minden percben érzem.

- Tudom. Én is. És engem pont ez zavar.

- Hogy mi? - nézett rám felhúzott szemöldökkel - Csak nem akarsz nem emlékezni rájuk?

- Figyelj Bella. Én szeretem a mostani életem. Vannak barátaim, van egy barátom, és én így tökéletesen jól elvagyok. Te pedig megházasodsz. Nem akarom most ezt az életet elcserélni.

- Igaz - felelte halkan - De el kell nekik mondanunk, hogy tudják.

- Úgy érzem ez rossz ötlet - gondolkodtam.

- Lehet, de le kell zárnunk ezt. Nincs több titok. Nincs több hazugság.

Ekkor megálltunk, egymásra néztünk, majd beléptünk a házba.