1. A tónál, újra

2K 111 30
                                    


4 évvel ezelőtt

Chuuya tudta, hogy nincs idő. Ez nem olyan volt, mint a többi alkalom, amikor átgondolhatta, mit tegyen, és zsebre tett kézzel lendülhetett előre, hogy felbőszült kiáltások kíséretében fitogtassa az erejét. Szerette a harcot, az adrenalint, a tüzet, ami tombolt a testében, és szerette érezni a győzelem, a hatalom által nyújtott sikerélményt. Élvezte az erős ellenfelekkel való csatát, ez vitte előre, ez az egy dolog tette számára élhetővé azt a munkát, amit végzett, és ami egyet jelentett a létezésével. Chuuya versengett, másokkal és önmagával, az egész világ küzdőtér volt számára.

Ez most más volt. Az adrenalin hányingert keltett benne, a gyomra liftezett, a keze önkéntelenül csúszott ki a kabátzsebéből, és a lába már vitte előre a hóval borított jégpáncél felett. Azt a két másodpercet szülte neki a szituáció, ami alatt megtette a távolságot a tópart és a lék között. Ha lett volna ideje, talán bosszúságot érez, talán szidja magában Dazait, amiért mindig hülyének nézi, olyasvalakinek, akinek hamarabb jár el a keze, mint kellene.

Azért mégiscsak hosszú volt ez a két másodperc, ő pedig mégsem volt olyan tompa, mint ahogy a partnere állította. Pár pillanat alatt több mondat is megfogalmazódott benne.

Az első az volt, hogy Dazai a következő fél percben meghal.

A második az, hogy az ellenfél ostoba, ha azt hiszi, Chuuya egyszerűen beleugrik a lyukba, hogy utána vesse magát.

A harmadik - a következő egy percben ő is meghal. Vagy nem. Ezt nem tudta eldönteni, és azon volt, hogy az első gondolata ne váljon valósággá.

Letette a lábát a jégre, a második másodpercben. A repedés hosszan visszhangzott a fák között, akár a mennydörgés, sokkal tovább tartott a hang, mint maga a jelenség, és miközben az ellenség arcán feltűnő hitetlenkedést és pánikot nyugtázta, Chuuya életében először abban bízott, hogy menekülőre fogják, mert gyávák, és nem hullanak ők is a víz alá. De ezt már nem várta meg, felemelkedett, ledobta magáról a kabátját, és hagyta, hogy elnyelje a szétroncsolt, tömbökként úszó jégtakaró.

Dazai alábecsülte a hideget. Azt hitte, érzések törnek majd rá, egyik a másik után, a fulladást egy szomorú, lassú folyamatnak képzelte. Hogy az ember alámerül, és miközben fogy a levegője, elkezd majd félni a haláltól, kapálózni, hogy mégiscsak életben maradjon, még akkor is, ha percekkel azelőtt az elhatározása szilárd volt. A test sokkos állapota felülírja a szétcsúszott elme vágyait, és kétségbeesetten küzd azért, hogy a felszínre törjön.

Arra nem számított, hogy megpróbál levegőt venni a víz alatt, egymás után többet, pedig Dazai okos volt. De a test valóban elhatalmasodott a szellemen, és minden esemény olyan váratlanul és kiszámíthatatlanul követte egymást, hogy Dazai csak megfigyelőként volt jelen a saját húsában-vérében.

A jég alatt a halál nem is tűnt olyan hosszúnak.

Arra eszmélt, hogy fut. Mintha álmából ébresztették volna, az első gondolat a fejében a menekülés volt. Azelőtt is rohant, hogy feleszmélt volna, és a lába még több méteren keresztül vitte, a tüdeje viszont kezdte feladni. A fák ritkulni kezdtek körülötte, bár nem emlékezett, honnan jött, és mennyi fa volt korábban... Vagy mégis?

Dazai megállt. Annak ellenére, hogy a tarkóján égnek állt a haj, és pánikszerű menekülési kényszert érzett, megtorpant, és egy cserje takarásában összeroggyant.

A jég alatt //Bungo Stray Dogs//Where stories live. Discover now