A jég alatt //Bungo Stray Dogs//

11. Szilánkok

Figyelmeztetés: alkoholizálás

Chuuya összemosódott, foszlányos eseményekként élte át, ami a következő órákban történt. Még időben kapta el Dazait, de ő is túl gyenge volt, vele együtt koppant a térde a klinika fehér kövén. Hiába szólongatta halkan, rekedten, nem jutott el hozzá a hangja. Magához préselte, a fejét a mellkasához nyomta, és beleszagolt a hajába. A sárgás fény és az ismerős illat egészen álomszerűvé változtatta a képet, Dazai csokoládészínű tincseit, a gyűrött gallérját. Chuuya agyán köd terült el, a nyelve nehéz volt, a mozdulatai lassúak, de akkor nem bosszantotta az erőtlenség. Rémes csend honolt mindenütt, de a levegőben érezte, hogy a veszély már akkor megszűnt, amikor kitámolygott a kórterem ajtaján.

Akutagawa segítségével elhurcolták Dazait a kijáratig, Atsushi a sarkukban lépdelt. A két fiatal sokáig tanakodott a történteket illetően, de Chuuya képtelen volt bekapcsolódni a beszélgetésbe, inkább csak megfigyelt. Elengedte magát, nem szégyellte, hogy gyenge és leharcolt.

Mindannyian az irodához mentek, de a maffia autóit használták. A sérült ügynököket hazaküldték, az ellenséges áldottakat, akik túlélték az összecsapást, a maffia egyik zárkájába vitték Mori parancsára. Akutagawa intézkedett, telefonálgatott, Chuuya hagyta, hogy elsimítsa helyette a dolgokat. Csak Dazai érdekelte, aki a gyengélkedőre került, ott ült mellette, és bár leragadt a szeme a fáradtságtól, a kezére támasztotta a fejét, és csak nézte őt.

- Nika is hasonló állapotban van - mondta Yosano, miközben összevont szemöldökkel figyelte az alvó Dazait. - Az emlékeik rég elvesztek, idő kell, amíg feldolgozzák őket újra.

Chuuya bólintott, de továbbra sem szólalt meg, a fejében szőtte a monológokat. Dazainak négy év hiányzott az életéből, a négy legnehezebb, ezt már tudta. Nem lehetett könnyű másodpercek alatt újraélni az összes borzalmat. Nem mintha az ő élete olyan csodás lett volna nélküle, de most már belátta, hogy Dazai megjárta a poklot, amíg ő sértett és feldúlt volt a hiányától.

- Minél tovább tartott az amnézia, annál durvább ez a folyamat - állapította meg a doktornő. - Te és Atsushi csak pár óráig voltatok a hatása alatt, és a nyugtató még nem ürült ki a szervezetetekből.

Válaszra várt, de nem kapott, ezért közelebb ment Chuuyához, és a vállára tette a kezét.

- Jól vagy? Még mindig érzed?

Chuuya lassan rázta meg a fejét, haja lesodródott a válláról.

- Nem tudom - sóhajtott. A beszéd idegennek tűnt számára. - A nyugtató már kiment... csak...

- Nincs semmi baja - mosolygott rá Yosano. Chuuya elfordította a fejét, zavarta a bensőséges tekintet. - Most már mindenre emlékszik.

"Nem biztos, hogy ez olyan jó", gondolta magában, de nem mondta ki hangosan. A nő belátta, hogy nincs kedve beszélgetni, ezért hamarosan már csak a cipője kopogását hallotta.

Ahogy józanodott, úgy költözött be a gondolatai közé a félelem. Mi lesz, ha felébred? Az elmúlt napok hirtelen cseppfolyós, kósza álomnak tűntek, mintha egy másik könyvből származtak volna, nem abból, amiben az ő sorsuk szerepelt. Chuuya nem akarta látni, hogy omlik össze minden, amit felépített magában, hogy porlad szét a kezei közt mindaz, amit Dazai helyreállított a bűnbánó tekintetével, a bocsánatáért esedező szavaival.

Felállt, a kezét tördelte, hiányzott a kesztyűje, amit az orvos letépett róla, amíg nem volt magánál. Akutagawa felé fordult, aki türelmetlenül várt rá az ajtóban, nyakig véresen.