A jég alatt //Bungo Stray Dogs//

5. Bizalom

Mozgóképek váltották egymást a fejében, hang és tartalom nélkül, megfejthetetlen sorrendben.

Hatalmas, fehér tigris kék fényben ragyogva tart felé.

A tizennyolc éves Chuuya fülig érő szájjal, felette tűzijáték robban.

Sakaguchi Ango egy pohár paradicsomlevet emel a szájához a Lupinban.

Vér a tenyerén, a kabátján, csak a fél szemével lát.

Chuuya egy kórházi ágyban, fehéren a lepedőbe olvadva alszik.

A saját tükörképe a jég alól nézve, a víz homályos hullámzása. Hideg, forró, váltakozó fájdalom.

Mindeközben tudta, hogy álmodik, hogy ezek emlékek valahonnan, egy részüket birtokolta is. De összekeveredtek az újakkal, kibogozhatatlan fonalakként szőtték be az agyát, és jöttek velük az érzések is: bánat, szenvedés, egy pillanatnyi tiszta öröm.

Fel akart ébredni, mielőtt megbolondul. Vízesésként zúdult le rá az emlékfolyam, csak szemlélő volt, de mintha mindig más és más testbe vetődött volna a lelke. Mindenhol ott volt, mindent látott, érzett, és közben hevesen tiltakozott ellene.

Sípoló lélegzetvétel szakadt ki belőle, és magához tért. Mély sötétség vette birtokba a szobát, az ablakon beszűrődő városi fényeket kitakarta Chuuya alakja.

∆

Chuuya túl erősen ragadta meg Dazai vékony csuklóját, de végül ez volt az, amivel sikerült felébresztenie. Ő már percekkel korábban felriadt, hallgatta Dazait levegőért kapkodni, látta, hogy szorítja össze amúgy is lezárt szemét. Nem ez volt az első alkalom, hogy felkeltette a társát egy rossz álomból, de a régi időkben minden más volt. A maffiabeli éjszakákon mindketten küzdöttek a rémálmokkal. Chuuya nem fogadta el Mori nyugtatóit, Dazai viszont igen. Annyira gyűlölte az álmait, hogy inkább a tompa, halálközeli állapotot választotta helyettük.

Chuuya ujjai alatt lelassult a szívverése. Hosszan pislogott, megnyalta kiszáradt ajkát, majd felült, és a kezébe temette az arcát. A vörös elengedte, hagyott neki helyet, kissé hátrébb húzódott a saját oldalára.

- Kösz - mondta halkan, rekedten. Chuuya vállat vont, de nem szólt semmit.

- Ha minden este ez lesz, megőrülök. - Dazai kifakadt, elcsuklott a hangja. Chuuya mégis közelebb ment, késztetést érzett, hogy megérintse, de bátorságot nem szerzett hozzá. Dazai viszont megragadta a kezét, amivel az összegyűrt takarón támaszkodott.

- El akarod mondani? - kérdezte ő, és próbált megfeledkezni a gyengéd, mégis ragaszkodó érintéstől.

- Nincs mit elmondani - suttogta Dazai. Előregörnyedve ült, haja az arcába lógott. Chuuya látta a bordái vonalát a ruhán keresztül, és rátette a kezét a hátára. Megdöbbent, amikor Dazai belesimult a tenyerébe, és közelebb húzódott hozzá. Chuuya leült mellé, és tétován átkarolta a derekát.

- Zavaros emlékképeket láttam - mondta rövid csend után. A fejét úgy fordította el, hogy közben Chuuya nyakához ért, és ott is maradt, nem törődve azzal, hogy hajszálak tapadnak az arcára. - Azt sem tudom, valódiak voltak-e.

- Mondd el. - Chuuya felsóhajtott. Nem volt biztos abban, hogy hallani akarja, de ha tud segíteni Dazainak, eltekint tőle.

A férfi sokáig nem szólalt meg, ott maradt az ölelésében, és fogta a kezét. Az ujjaival játszott, és ha nem így, nem ilyen események után teszi, Chuuya kérdőre vonta volna, de csendben maradt. A vigasztalás hiányzott a képességei közül, legalábbis felnőtt emberek terén. Meg tudta nyugtatni Elise-chant, Q-t, letörölte a könnyeket az arcukról. Egy huszonkét éves férfi, akivel egy ágyban feküdt, egészen más eset volt. Soha nem is pátyolgatta azelőtt, és azt se nagyon hagyta, hogy Dazai tegye vele ugyanezt. Kevésszer fordult elő, hogy Chuuya a Megszállottság használata után rongybabaként feküdt a karjai közt, aztán a kórházban, és akkor Dazai gondoskodott róla. De egymás lelki sebeit nem nyalogatták.