Tiszta szívvel

Bátor

csendben felálltam és elindultam vissza, a fiúval oldalamon, aki olyasmi volt mint egy barát. De csak olyasmi.

Visszaértünk a sátrakhoz, és meglepetten láttam, hogy a lakosokhoz képest kevés a sátor. Aztán megszólalt Adam.
-Tudod nálunk egy helyen többen laknak-mondta tarkóját vakargatva-ha gondolod alszom kint.-már majdnem rávágtam az igenlő választ, ám eszembejutott a sok dolog, amit értem tett. Bármennyire is zárkózottan néztem mindenkire, ő is megtenné értem.
-Nemszükséges-feleltem, majd a fiú zöld szemeibe néztem. Nem mondtam semmit, nem akartam magyarázkódni. Bementünk a tulajdonképpen tágas sátorba, aztán nemsokra emlékszem, mert elnyomott az álom.
Az éjjel arra keltem, hogy valaki rángat. Egy érces hagot hallottam, és erős kezeket a vállamon.
-Hé, hallod jól vagy?
-Aham, miért?
-Egy fiú nevét számláltad, rángatóztál, meg sírtál.
-Jól vagyok, tényleg.
-Aha persze.-morogta, majd a másik oldalára feküdt.

             ~Adam szemszöge~

Mikor lefeküdtünk aludni, az álom teljessen kiment a szememből. Nemtudom, talán a lány meglepő válasza, talán a hangulatingadozásai tették ezt.
Már jó ideje gondolkoztam ezen-azon, mikor a szóban forgó ember megrándult, majd sírt, miközben egy fiú nevét számlálta. Ash. Már hallottam, amikor arról beszélt, hogy miért küldték el. Nem bírtam halgatni, ahogy gyötrik a rémálmok. Óvatossan megfogtam a vállát, majd szólongatni kezdtem.

-Hé, hallod jól vagy?
-Aham, miért?- a válaszán megdöbbentem. Tényleg nem ismerem ezt a lányt.

-Egy fiú nevét számláltad, rángatóztál, meg sírtál.-világosítottam fel.
-Jól vagyok, tényleg.-akaratlanul is ideges lettem, mivel szembetűnő, hogy baja van, de nem mondja el. Nemtudom miért, de nekem furcsa.
-Aha, persze.-morogtam, majd elfordultam tőle.
Mindíg maximálissan közvetlen voltam mindenkivel, és ők is velem. Az hogy hontalan vagyok, csupán a véletlen műve. A szüleim elhagytak csecsemő koromban, így nem is tudom mi az a család. De talán így jó. Akárhogy is alakult a sorsom, semmi nem zavart össze ennyire, mint ez a lány.