Vonj még a bűvkörödbe (Felfüggesztve)

2. fejezet

 Ilyen egyszerűen nincs.

 Hajszálnyira voltam attól, hogy tökéletesen véghez vigyem a jól átgondold, ezerszer és még egyszer átdolgozott tervemet. És ha most nem teszek semmit, az összes erőfeszítésem mit sem ér már.

 Ingerülten rántom ki magam Jolenta szorításából, utamat egyből hálókamrám felé véve. A szívem dobogásától alig hallom, ahogy utánam kiáltozik. Jó szándékú, dolgos lány, talán az egyetlen, aki soha egy ferde pillantást nem küldött felém. Sajnálom, hogy pont őt kell most cserben hagynom, de ő ezt sosem értené meg. Hogy is érthetné meg, hogyan vezetett több évnyi gyűlölet egy ilyen őrült terv véghezviteléhez. Neki fogalma sincs az egészről. Talán nem is emlékszik azokra az évekre, amikor majd' minden este asszonyokat, anyákat ragadtak el a zsarnok uralkodóra felesküdött katonák, kínozták őket, elmondhatatlan dolgokat tettek velük, majd életüket vették, családokat szétzilálva, árvákat hagyva.

 Zaklatottan szedem elő az üvegcséket. Minél hamarabb véghez kell vinnem a főzeteken a bűbájokat, az sem számít már, ha rajtakapnak. Most vagy soha.

 Kezeimet egy-egy csoport üveg felé tartva sietve motyogom el a régen tanult igéket. Miután megvagyok ezzel, magamhoz veszem a védelmező szimbólumokat, amelyek még az anyámé voltak és reménykedek, hogy az én sorsomon jobban fognak majd. Rekeszes szövetzsákba pakolom a fiolák nagy részét, a legfontosabbakat pedig az övemre helyezem. A köténytől és kendőtől megszabadulva sötét kelmébe burkolom magam tetőtől talpig, majd a palota felé veszem az irányt.

 Mivel a hosszú évek alatt kitapasztaltam a legbiztonságosabb útvonalakat és a legbiztosabb rejtekhelyeket, probléma nélkül jutok el a trónteremig, ahol már összegyűlt a tömeg a lakomához.

 Egy szélesebb oszlophoz lapulva, egy függöny árnyékában búvok meg, miközben még egyszer, alaposan átveszem a tervemet. Zavart keltek a bálteremben, amíg nem látnak, elkábítom a hercegnőt, kijuttatom, aztán a rejtett menekülési útvonalon kiviszem a palotából. Végigmegyünk az alagútjáraton, Kinellánál, a szülőfalum melletti erdőben visszamegyünk a felszínre, a magammal hozott kötéllel megkötözöm, majd az este beálltával elviszem abba a házba, ahol még az anyámmal laktam, mielőtt megölték őt. Mindenki tudja, hogy az a kis ház az erdő szélén évek óta üresen áll és mivel a falubeliek babonásan félnek a megközelítésétől is, az a lehető legjobb búvóhely.  Még ha alkalmam sem lesz elhagyni a házat, a közelében lévő patak vize kristálytiszta, valamint több hónapra elég élelmet halmoztam már fel, amikor egyszer-egyszer kiszöktem a palotából az éj leple alatt. Néha majd megpróbálok elkapni egy-egy pletykát utazóktól vagy a falusiaktól, csak hogy tudjam, mi a helyzet a királyi udvarban. Ha elértem a célomat, vagyis minden összeomlott, a hercegnőt nemes egyszerűséggel elengedem, én pedig messzire utazom.

 Ahogy időről időre kikémlelek, finom kelmébe öltözött, vigadozó embertömeget látok, akik ügyet sem vetnek a körülöttük sürgő-forgó, finomabbnál finomabb ételeket és italokat hordozó szolgákra. Vidám nyüzsgéssel társalognak egymással mindaddig, amíg a termet el nem tölti a harsonaszó és belép Allard király, lányával az oldalán, háta mögött tanácsosával és két őrrel. A hercegnőt alaposan felkészítették erre a fontos alkalomra. Szőke fürtjeit gyöngyös, arannyal átszőtt háló tartja. Ruháját ezüsthímzés nehezíti, apró teste körül suhogva rendül a kék selyem anyag. A lány szépsége beragyogja a termet. Minden szem rá szegeződik, ahogy puha, mégis sietős léptekkel megy apja mellett. Tekintetét lábai elé szegezi, mégis kifogástalan tartással halad. Arcáról lerí a bánat. Még tizenhét éves sem lehet, holnaptól mégis elviszik őt az otthonából és egy nála alig idősebb suhanc felesége lesz. A másik oldalról ezzel egyidőben érkezik a szomszédos ország uralkodója, oldalán feleségével és fiával. Végül a harsonák elhallgatásával elcsendesül a terem, Allard király pedig szóra emelkedik, hogy méltóképpen köszöntse vendégeit.

 - Adassék meg minden megjelentnek a jólét és a szerencse! Örömmel látom, hányan jöttek el a hagyomány és a béke tiszteletére eme napon, mikor is legkedvesebb kincsemet, egyetlen leányomat a béke zálogául szomszédaink, immár szövetségesünk gondjaira bízom. Legmélyebben tisztelt kedves vendégeinket, a Mosstomb királyi családot illeti meg ma a legnagyobb köszönet. Ma történelmet írva vetünk véget több évszázados torzsalkodásnak. Ezt az alkalmat illően ünnepeljük meg! - mondja, szinte egy levegővétellel. Igaz, hogy egy alávaló mocsok, de ért a hatáskeltéshez, annyi szent. Vagy az éljenző tömeg csak kényszerből istenítené?

  Cleavon borral kezében önt magába bátorságot és jó kedvet, mielőtt felkérnék, hogy vezesse a muzsikusokat, míg a nemesek csak vigadoznak. A király könnyed mozdulattal átadja kezéről a hercegnőt leendő férjének. A fiú öntelten vigyorog, míg térdet hajt, végig a királylány szemébe nézve, bókot mondva neki:

- Szépségedről ódákat zengenek, de egy sem írhatja le elég pontosan, mily' gyönyört látnak most méltatlan szemeim. Szavamat adom, hogy nem szenvedsz majd hiányt az Úr akaratából hosszú, boldog közös életünk alatt.

 A hercegnő felemeli fejét, egy pillanatra sem törve meg a szemkontaktust, büszkén kihúzza magát, de szeme még mindig elárulja, milyen mély a bánata. Mintha előre betanult szöveggel felelne a köszöntésre:

- Zavarva vagyon lelkem a dicsérő szavaktól. Minthogy nem vagyok a szavak embere, első közös táncunk legyen hát a jele, hogy vonzalmad viszonzásra talált és megadom magam a hódításnak.

- Ahogy óhajtod, Kedvesem.- válaszol a herceg. Az utolsó szóra mintha hideg rázná ki a lányt, de továbbra is leendő férje kezét fogva elindul a tánctér felé.

 Kivárom, amíg lemegy pár tánc és mindenki belefeledkezik a mulatozásba, majd cselekszem. Az övemről leoldok két cserépfiolát, amelyek csörömpölve törnek szét a földön, sűrű ködfelhőt árasztva. Mikor zúgolódás támad, betörök a tömegbe, hogy megkeressem a hercegnőt. A kavalkádban észre sem vesznek, csak egy-egy ember ütközik nekem fejvesztve menekülve. És akkor meglátom őt. Nem zavar a köd, mivel rajtam nem hat semmilyen varázs,még az sem, amit most küldtem az ünneplőkre.

 Megszeppenve, valamiért mégsem rémülten kémlel körül. Őzre emlékeztet, aki valami neszt hallott a bozótosból. Menekvésre viszont nincs ideje vagy alkalma.

 Leoldok az övemről egy üvegcsét, amelyet a szája és orra elé tartok. Amint eszméletét veszti, elkapom és finoman leeresztem a földre. Bűbájt mormolva próbálom felemelni a földről a levegőbe.

                                                                           Lámhan bog, tog suas i

 Percekig próbálkozom, sikertelenül. Az erőfeszítéstől verejtékezem. Mégsem vagyok még elég erős, hogy puszta mágiával a levegőbe emeljem. Hiába hát a rengeteg gyakorlás. Már épp feladnám és az utolsó pillanatban erednék futva, amikor valaki mögém lép és megfogja a felkaromat. Magamban elbúcsúzok az életemtől és azok bocsánatáért esedezem, akiknek a halálát végül nem tudtam megbosszulni.

 - Kell egy kis segítség? - hallom Cleavon ismerős hangját.

 - Hát te mégis hogy... - hőkölök vissza meglepetésemben.

 - Azt hiszed, csak neked folyik az ősi titok tüze az ereidben? - mosolyodik el hamisan - De erre most nincs időnk. Kövess!

 Fél vállára kapja a hercegnőt, majd futásnak eredünk.