Vonj még a bűvkörödbe (Felfüggesztve)

4. fejezet

 Amikor felébredek, a hercegnő még mindig mozdulatlanul fekszik. Elrontottam volna valamit  a főzet készítése közben? Csak nem meghalt?

 A szívem majd' kiugrik a helyéből, amíg odakúszom mellé. Reszkető kézzel igazítok félre egy aranyló, göndör hajtincset arcából. Egy tükröt tartok szája elé, ahogy korábban egy orvostól láttam, amikor az egyik idős szakácsnő meghalt. Nem voltam benne biztos, hogy ez mire jó, most sem vagyok az, de érzem meleg leheletét a kezemen. Tehát életben van.

  Egy mély, nyugodt sóhajt kiengedve ülök vissza a sarkamra. Egy pillanatra megpihen a szemem a hosszú, zárt pillákon, a halvány szeplőkön, a porcelánfehér bőrön és a lágy vonásokon. Aztán észbe kapok. Ez az ember itt a legfőbb ellenségem ivadéka. Minden porcikámmal gyűlölnöm kellene. És mégsem megy.

 Ahogy körbetekintek, észreveszem, hogy Cleavon már nincs a sátorban. Előkecmergek hát a szabadba, hogy megkeressem. Aztán eszembe jut, hogy ha őrizetlenül hagyom a foglyot, az első adandó alkalommal valószínűleg megszökik. Leülök hát a zsenge, zöld fűben és a távolba merengek. A nap már teljes korongjában ragyog az égen. Ilyenkor a palotában már rendszerint megy a reggelikészítés körüli sürgés-forgás. Kizártnak tartom, hogy ma úgy folynának az események, mint akármikor máskor. Talán már a nyomunkban vannak. Vagy talán már valaki utol is ért.

 Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a bal oldalamra fekvő bozótosból hallatszó neszezést. Látszólag továbbra is magam elé bámulok, valójában azonban már nyúlok is az övemhez, a megfelelő elegyet keresve. Óvatosan kutató kezem végül megállapodik két adag robbanó keverékkel töltött fiolán.

Kivárok - még nem jött el a megfelelő pillanat. Azonban amikor újabb neszt hallok a bozótosból, erőteljesen hajítom abba az irányba a két fiolát. Ahogy a robbanás felkavarja a földet, kést rántok és már vetődnék is a támadó irányába... ha nem Cleavon állna tapsolva a bokor mögött.

- Elment az eszed? - kiabálom - Meg is ölhettelek volna!

- Azt erősen kétlem, de azért nagyon ügyes voltál. Csak úgy mellesleg, tudod te egyáltalán, hogy kell azt a kést harcban használni?

Zavaromban fülig vörösödöm, majd a kést a hátam mögé rejtem, mintha elő se vettem volna.

- Néha még mindig olyan vagy, mint egy kislány. - mosolyodik el - Viszont azt hiszem ez a kis közjáték felébresztette a vendégünket.

 Visszasétálunk a sátorhoz, ahonnan csakugyan elfojtott, finom morranások hallatszanak. Hevesen húzom félre a sátorlapot, majd szembetalálkozom egy szeppent, borostyán szempárral. Áramütésként szánt rajtam végig a bizsergés. Ez a pillanat, ez az egyetlen egy pillanat olyan végtelennek és sorsszerűnek tűnik.  Furcsa, mégis helyes. Érthetetlen, mégis a végletekig logikus. Nézem csak, csodálom az ásványszerű íriszeket. Melegségük teljesen áthatja egész lényemet is.

 Mintha révületből élednék, amikor Cleavon összecsapja két kezét és harsány megjegyzést tesz:

- Jó, reggelt, úrnőm, igazán szolgálnék némi teával, de az most sajnos lehetetlen. Isten hozott az Ő szent háta mögött, ahol soha, senki nem fog megtalálni.

 Egy pillanatra mintha rémülten nézne a bárdra. Aztán telt ajkai széles, őszinte mosolyba húzódnak.

 - Tehát akkor mérföldekre vagyunk a palotától? - kérdezi egy tipegő gyermek lelkesedésével.

Mindketten csak ámulunk rajta. Sírásra számítottunk, könyörgésre, még haragra is. Na de ez...

- Ahogy mondod. - erőltet magára nyugalmat Cleavon.

A hercegnő könnyed, vidám sóhajt ereszt ki, míg hátraveti fejét, leereszti vállait és lehunyja szemeit.

- Ó, édes, hőn áhított szabadság... - azzal hátradől és önfeledt kuncogásba kezd. Mi pedig, akik elvileg a fogvatartói vagyunk, csak nézünk egymásra tanácstalanul, teljesen ledöbbenve.