Vonj még a bűvkörödbe (Felfüggesztve)

12. fejezet

- Egészen biztosan jó ötlet, hogy éjnek évadján utazunk? - aggodalmaskodik Cicely.

- Már vagy három éjszakát aludtunk a szabad ég alatt anélkül, hogy akármelyikünk őrködött volna. Mégis mi baj történhet épp most? - csillapítaná a kedélyeket Cleavon, ám a hercegnő cseppet sem tűnik nyugodtabbnak. Valamilyen oknál fogva most Bóbita helyett Isobel szamarán foglal helyet. Úgy tűnik, nagyon jól kijönnek már egymással, az ismeretség újkeletűségének ellenére is. Szerencsétlen állat túlzottan le van terhelve, alig halad a lovakhoz képest, lépten-nyomon meg kell állnunk miattuk.

- Nem vagytok egy kicsit túl nehezek ketten annak a jószágnak? - kérdezem meg egy megállónál.

- Nálunk sokkal nehezebb holmit is vitt már az én drága Pipitérem, ugye, kedves? - becézgeti a szamarat, míg megpaskolja a nyakát.

- Azért mégsem kellene túlterhelni. Miből vennénk egy újat?

- És milyen megoldásod van akkor a helyzetre? - fúrja kérdő tekintetét az enyémbe a galambárus, egészen zavarbaejtő módon. Mintha még a szeme is mosolyogna.

- Nos... - kezdek bele mondandómba, miközben összeszedem gondolataimat - Egészen sokat fejlődtem már a lovaglás terén. A legjobb lenne, ha Cicely velem utazna, lévén nekem nincs annyi csomagom és a lovak több súlyt is elbírnak.

- Biztos vagy benne, hogy ez az egyetlen oka? - feszíti tovább a húrt a lány - Nem vagy te egy kicsit féltékeny, Aldea?

 Megdermedek a kérdéstől. Érzem, ahogy az összes vér kifut az arcomból, mintha csak rajtakaptak volna valamin. "Dehát ez nem igaz." gondolom magamban. De akkor miért nem jön ki egy szó sem a számon?

 Mind Cicely, mind Cleavon kérdőn néz hol rám, hol Isobelre. Egyre kevésbé érzem magamban a bátorságot, hogy bármit válaszoljak. Az elmém teljesen üres, nem találok szavakat sem. A dermedt csendet végül a kérdező csilingelő kacaja töri meg.

- Látnod kellene magad! - törölgeti a nevetéstől kibuggyant könnycseppjeit - Ne aggódj, csak tréfáltam, hisz' ez teljességgel lehetetlen, ugyebár. Elvégre is ti ketten lányok vagytok.

- Így van. - szólalok meg egy örökkévalóságnak tűnő idő után, magasabbra emelve tekintetemet és ellazítva vállaimat. Ha nem látnám Cicely arckifejezését, még valóban meg is nyugodtam volna.

  Már órák óta utazunk ismét, ide-oda billenve a lovak és  a szamár hátán. A Nap már félig az égen ragyog. Kissé feszélyezetten kapaszkodom a kantárba, pedig már jó ideje nem aggódom amiatt, hogy esetleg le találok esni. A hercegnő ültében átfonta derekam körül a karját, fejét a hátamra hajtotta. Egészen biztos vagyok benne, hogy Cleavonhoz nem került ilyen közel lovaglás közben, ám amikor kis idő után ezt szóvá teszem, csak mély, egyenletes szuszogást kapok válaszul. Elaludt.

 Kisvártatva elérjük Solime kapuját. A több méter magas, vastag fa kapu szárnyai szinte maguktól nyílnak ki, ahogyan elé érünk. A kapun belépve emeletes épületet látunk a jobbunkon, melynek tornácáról fátyolszerű, átlátszó ruhákba öltözött férfiak és nők integetnek nekünk, vagy invitálnak közelebb magukhoz csókok küldözgetésével. Kisvártatva két, lengén öltözött nő szalad elénk mosolyogva. Az egyikük furcsa, de ételnek nevezhető dolgokkal bőven megpakolt tálcával kínál, a másik pedig boros kancsóval és kupákkal lohol mellettünk egy ideig.

- Igyál, egyél! - szólal meg egyikük, valamilyen idegenes kiejtéssel. A nő karjait vastag aranyperecek ékesítik, amelyek érdekes kontrasztot képeznek bőre napbarnított színével. Sötét, göndör haja teljesen kiengedve rugózik minden mozdulatára.