Vonj még a bűvkörödbe (Felfüggesztve)

6. fejezet

 Valamivel nyugodtabban hagyom el a szobát. Ekkor tűnik fel, hogy a kötél, ami Cicely karjait volt hivatott megbéklyózni, nincs rajta. Visszafordulok hát érte, majd méltatlankodva szólok a lányhoz:

- Csak nem azt hitted, hogy megszökhetsz? Csak nem... - megakad a szó a torkomon. Az egész háznép rám szegezi a tekintetét, Cicely-t és Cleavon-t beleértve, akik egy-egy gyerekkel foglalatoskodtak, mielőtt berontottam volna.

- Öhm... Elnézést, majd később megbeszéljük. - sütöm le szemeimet. A csend kezd egy kissé kínossá válni. A zavart helyzetet a ház ura töri meg végül, bejelentve, hogy ellátta a lovakat.

- Ha nem nagy gond, még egy ideig itt hagynánk őket, még muszáj megvennünk ezt-azt. Én most megyek, de nemsokára visszajövök és aztán útnak indulunk. - jelenti ki Cleavon.

- Kérlek, hadd menjek én is! Még sosem voltam vásáron! - kérleli Cicely.

- Minket se hagyj itt Cleavon! - kapcsolódik be a legidősebb lány is. Furcsamód igencsak hasonlít a két viselkedés, még a nagyjából tíz évnyi korkülönbség ellenére is.

- Jól van, nem bánom. Aldea, szeretnél esetleg te is csatlakozni?

- Végül is miért ne? - adom meg magam, ezúttal ellenkezés nélkül. Végtére is így, hogy már ketten rántanának magukkal, felesleges lenne ellenkeznem.

 A háztól pár utcányira már meg is bánom a döntésemet. Büdös van, rengeteg az ember és mintha láttam volna pár patkányt nem is olyan messze tőlünk vígan falatozni az egyik bódéról. Bizalomgerjesztő.

 Jártamban próbálok mindenkit a lehető legnagyobb ívben kikerülni, ami sajnos nem mindig sikerül. Mélyen fejembe húzom annak a köpenynek a csuklyáját, amelyet Cleavon nagybátyjától kaptam. Mindannyiunkon ilyen van, hogy ha esetleg a faluban itt lenne pár katona, még véletlenül se szúrjanak ki minket. Az észrevétlenség fenntartása az egyik ok, ami miatt most sem állok le vitatkozni arról, miért kéne ismét megkötözni Cicely-t. Elvégre egyrészt megkötözött karokkal is el tudna szaladni, másrészt feltűnő volna egy megbéklyózott személlyel sétafikálni. A második problémára persze megoldás lehetne, ha ki sem engednénk a házból, de ahhoz túlságosan a szabadba vágyik. Én is régen megismertem ezt az érzést, amikor hónapokig egy nagy, hideg házba voltam zárva azokkal a gyerekekkel, akik ugyanúgy árvultak el, ahogy én. Itt ismertem meg Cleavont. Akkor még nem vontam párhuzamot az ottlétünk és a hasonló származásunk között.

 Mivel kezdek egy kicsit lemaradni az előttem ugrándozva-táncolva közlekedő ötösfogattól, megszaporázom a lépteimet, aminek következtében keményen nekimegyek egy nálam legalább két fejjel magasabb, véres köténye és kezébe tartott húsvágó bárdja alapján mészáros foglakozású férfiba.

 - A szemed elé figyejjé' mán, te koszos korcs! - förmed rám.

- Nézze el, hogy magának mentem, jó uram, de ekkora tuskót kikerülni lehetetlenség. - nézek mélyen a szemébe.

- Mit mondtál? Ezé' megnyúzlak!

- Ó, igen, észrevettem, hogy ahhoz nagyon ért. De viszi a csöppnyi esze másra is? - húzom tovább a húrt.

- Elnézést, uram, természetesen nem így értette. Gyere, Aldea. Engedjük útjára ezt a szorgosan dolgozó úriembert. - mondja Cicely, majd a kezemet fogva vonszol el a helyszínről, mielőtt még egy szót is szólhatnék. A keze biztosan fogja az enyémet, mégis finoman, langymelegen és puhán simul a tenyerembe. Ismét átjár az a kellemes hidegrázást, amit akkor éreztem, mikor először találkozott a tekintetünk. Vajon ő is érzi ezt? És ha igen, ő tudja mi ez?

 Gyorsan utolérjük a többieket. Cleavon épp szárított hús árán alkudozik egy kofával. Az asszony jóízűeket nevet, végül pedig jókora adag élelmet ad Cleavonnak, aki valószínűleg jóval kevesebb pénzt számol le a nő tenyerébe, mint amit az eredetileg elkért.

- Hol voltatok? Már mindent megvettünk. Ideje lenne... - Cleavon nem fejezi be a mondatot, ugyanis a főtér közepén harsonák harsannak. Egy bejelentés következik. Az aggodalomba a gyomrom is beleremeg. Egy helyben maradunk, nehogy feltűnő legyen a hirtelen távozásunk. Cleavon teljes csendre inti a lányokat, míg mi hárman mélyebbre húzzuk arcunkba a csuklyákat.

 - Kinella lakói! Szeretett királyunk egyetlen leányát az éj során aljas cselszövők elrabolták. Éppen ezért száz arany mazin üti annak a markát, aki előállítja a tetteseket élve vagy holtan, a hercegnőt pedig élve visszavezeti a palotához vagy a földesúrhoz. Most a leírások: A hercegnő haja hosszú, göndör, szőke. Termete apró. Az elkövetők egyike asszonyszemély. Haja fekete, más tulajdonsága ismeretlen. Feltételezett boszorkány. A másik elkövető az egykori udvari bárd. Haja rövid, barna. Szeme barna. Termete délceg. Most pedig jelentkezzen az, aki látott ilyesforma illetőket ténferegni a faluban.

 Több sem kell a pénzéhes embertömegnek: hullámként ostromolják a katonákat, különféle állításokkal, történetekkel arról, milyen helyzetben látták a gazembereket. Mindhárman egymásra nézve keressük a választ egy kérdésre: Most mi lesz?  Végül szavak nélkül egyezünk meg az óvatos távozásban. Egymástól a lehető legkisebb távolságot tartva araszolunk ki a tömegből, egyenesen egy szűkebb utca felé. Már épp biztonságban lennénk, mikor az egyik lány erősen kapaszkodva Cicely rosszul megkötött köpönyegébe megbotlik, magával rántva az egyetlen észrevétlenséget biztosító ruhadarabot. Ahogy Cicely szabadon hagyott, arany hajkoronája fedetlenné válik, a másodperc töredéke alatt már hallatszódnak is a kiáltozások, mi pedig a gyerekeket felkapva menekülünk. A legkisebb, aki megbotlott ijedten sírdogál Cicely karján. Amikor végre elérjük a szűk utcát, Cleavon egy pillanatra óvatosan biztos helyre teszi le az általa hurcolt legnagyobb lányt, hogy az éppen a sarkunkban lévő katonák elé boríthasson egy halomnyi hordót. Nem nyer vele túl sok időt, de arra pont elég, hogy átadjam Cleavonnak a nálam levő kislányt, hogy legalább nekik időt nyerhessek, ha engem el is kapnak.

- Fussatok tovább. Megpróbálom feltartani őket. Ha sikerül, utánatok megyek.

 Csak biccentéssel biztosít a beleegyezéséről. Szerencsére nem vesztegeti az idejét bájcsevejjel.

 Amint elindulnak, levetem magam a földre, ujjaimat egyenesen a földre nyomva összpontosítok. Belégzek és kilégzek. Hagyom, hogy átjárjon az energia, nem követem el ugyanazt a hibát, mint a palotában. Nem fogok indulatból cselekedni. Végül kimondom a szavakat, amikre szükségem van.

Eisd rium, ruig na speuran

 Újra és újra elmondom az igét. Egyre gyengébb vagyok, már verejtékezem is. Már hallom a katonák páncéljának csörgését. Tehát itt fogok meghalni. - gondolom magamban. Vagy mégsem? A sokadik próbálkozás után remegni érzem ujjaim alatt a földet, de azért mégsem eresztem el egy pillanatra sem. Érzem az életet a föld felszíne alatt, érzem, ahogy mindjárt kitörik. Hirtelen hatalmas, vastag gyökerek törnek elő előttem, amelyek áthatolhatatlanul zárják el az utat közöttünk és a katonák között. Kaján vigyorral nyugtázom, ahogy hallom kardjaik fémes pattogását az imént emelt falon, amit képtelenek átvágni. Ostobák.

 Dolgom végeztével a többiek után eredek. Nem sokkal később már a házhoz is érek, ahol mindenki segít felkészíteni a lovakat. El sem tudom dönteni, ki a zaklatottabb.

- Ti is meneküljetek! - kiabál Cleavon - A falusiak bárkit képesek beártani, hisz te is tudod, bácsikám!

- Mégis hová mehetnénk? - kérdezi eddigi házigazdánk. Mintha könnyek gördülnének le az arcán. Félti a családját.

- Menjetek az erdőszéli elhagyatott kunyhóhoz. Nem dőlt össze, van ott élelem és a közelben egy tiszta vizű patak. Pár hónapig meghúzhatjátok ott magatokat. Aztán költözzetek messzire innen. - lihegem majd' minden levegőből kifogyva.

- Köszönöm... - rebegi a férfi, majd berohan a házba. Nincs oka kételkedni. Egyéb reménye sincs.