BUÉK lengyelül

Luca 4:00

Éppen az esti koncerten játszottunk, amikor hirtelen kiejtettem a kezemből a csellómat, amely nagy csattanás kíséretében csapódott be a díszterem padlójába. A hangszer miután földet ért berepedt, és szépen lassan darabjaira tört. Dermedten álltam, fogalamam sem volt, mi tévő legyek. Az egész esetet lassított felvételben láttam magam előtt, amint a csellóm földbe csapódik, bereped, s a repedés szép lassan végigfut az oldalán. A teremben mindenki néma csöndben figyelte a botrányt. Nehezen fogtam fel, hogy szinte az életem értelmét törtem szét az előbb. Mert nem elég, hogy a csellóm szinte másfél millió forint értékű, még a lelkemhez is úgy kötődött, mintha a gyermekem lenne. Az anyám sokkolódva nézett rám, a karmesterrel egyaránt, miközben a zenekar többi tagja már rég abbahagyta a játékot, és rám szegezték a tekintetüket és...Megszólalt az ébresztőm. Szerintem megálmodtam minden zenész legnagyobb félelmét.
Hirtelen felriadtam, miközben a telefonomat keresve gyorsan kikapcsoltam az idegesítő csiripelő madarakat. 4:00.

Szerintem teljesen érthető, hogy a javában folyó téli szünet közepén semmi kedvem nem volt hajnalban kelni, de nem volt más választásom. Magamat ismerve még visszadőltem volna egy negyed órára, hiszen az alvás a kedvelt hobbijaim közé tartozik. De reggeli rémálom elég adrenalint adott ahhoz, hogy mihamarabb kikászálódjak a világ legpuhább ágyából. Hunyorítva sétáltam ki a nappalinkba, ahol anya kávézott.
- Jó reggelt!- köszöntem a szememet dörzsölve.- Mikor keltél?- kérdeztem tőle. Kissé meglepett, hogy ő velem ellentétben nem úgy nézett ki, mint egy élőhalott.
- Egy negyed órával előbb. Csinálják neked kávét?
- Azt megköszönném.- vetettem le magamat a kanapéra. - Apáékat nem ébresztetted fel? Mondjuk fölösleges, legalább ők még aludhatnak. Mennyi mindent megadnék még egy kis alvásért!- ábrándoztam, majd ledőltem egy párnára.
- Mások meg bármit megadnának azért, hogy kijussak Lengyelországba- emlékeztetett anya, hogy miért is keltem fel ilyen korán.- Csomagoltam be szendvicset az útra.
- Okés, köszi. Mikor indulunk?
- 5-kor. De nem késhetünk, el kell érnünk a villamost, hogy a zenesulinál legyünk fél 6-ra!
- Okés, egy ötven perc alatt csak elkészülök. Miért megyünk ilyen korán?- sóhajtoztam, miközben a szobám felé vettem az irányt.
- Ne nyávogj már!- szólt rám anya. -Már annyiszor mondtam. Mivel én is tanár vagyok, ezért előbb kell mennem felpakolni a cuccokat, meg az érkező gyerekeket is útba kell igazítanom.
- Kőltői kérdés volt- legyintettem.- Amúgy meg arra értettem, hogy miért pont hajnalok hajnalán kell indulnunk.
- Először is, hat óra az nem hajnalban van, Krakkó meg 7 órányira van innen. Miért nem feküdtél le korábban aludni?
- Ilyenkor nem lehet korán elaludni-ráztam a fejem.- Akár délután ötkor, vagy este kilenckor feküdtem volna le, nem tudtam volna előbb elaludni. Táborok előtt is így szokott lenni- tártam szét a karomat.
- Tessék-adta át anya a kávémat.- Két cukor, a tej egy kicsivel több, mint a kávé.
- Hát nem kicsivel több- néztem a teljesen világosbarna színű, inkább tejeskávénak nevezett italra a kezemben.
- Ne legyél szemtelen!- szidott le egyből.- Nem tesz jót a pulzusodnak a sok koffein!
- A pulzusom jelen pillanatban csak 30 lehet csak, túl korán van még. De így is jó lesz a kávé, köszönöm. Megyek átöltözni- egy gyors puszit az arcára, és visszaindultam a szobámba.

Kinyitottam a szekrényem ajtaját legalább három percig tétlenül álltam előtte, és néztem a ruháimat. Tipikus mit vegyek fel szindróma. Nálam szerencsére nem gyakori eset, de ha külföldre megy az ember, fontos, hogy jól nézzen ki. Meg simán elképzelhető, hogy valami random lengyel srác belém szeressen, nem?
A választásom végül a kedvenc bordó garbómra esett, ami több ember szerint is jól áll a vállig érő kicsit hullámos, barna hajamhoz. Felvettem hozzá egy fekete, bő farmert, a kedvenc nyakláncomat és a hozzá tartozó fülbevalót, majd a fürdőszobába sietve megfésültem a hajamat. Alig feltűnő, egyszerű sminket csináltam magamnak, majd 4:42-re készen is voltam.
- Figyelj Kicsim, készülj fel arra, hogy Lengyelországban azért jóval hidegebb lesz. Szóval, meleg pulcsi, kabát, sapka, sál, kesztyű- lépett be anya a fürdőszobába.
- Tudom, már tegnap ezeket össze is pakoltam.
- Ügyes vagy, nem csalódtam benned!- dicsért meg, mint valami óvodást.- Mit viszel az útra?
- Könyvet, bár nem hinném, hogy fogok olvasni. Meg fülhallgatót, anélkül nem léteznék, tudod jól.
- Nem viszel pár érettségi tételt magaddal?
- Anya, már annyit tanultam a szünetben, végre pihenhetnék egy kicsit, nem gondold?
- Csak hozd magaddal a füzetedet. A 7 órányi utazás rengeteg idő, ki kell használni.
- Tényleg rengeteg idő, mennyit tudnék gyakorolni annyi óra alatt- mondtam neki nevetve.
- Na, látszik, hogy igazi zenész lányom van!- mosolyodott el.

4:57-kor gyorsan hátramentünk apától és Bettitől elköszönni, aztán a hangszereket a hátunkra véve, oldaltáskával és a legkisebb utazóbőröndökkel elindultunk a villamos felé. A hajnali órákban még sötét volt, alig pár ember lézengett az utcákon. Az utakon is kevés autó ment, a szokásos reggeli forgalomhoz képest. Alig láttam még Pestet ilyen kihaltnak, szinte szürreálisan hatott a reggeli csönd a szokásos nyüzsgéshez képest.
A villamosmegállóban rajtunk kívül még hárman várakoztak, közülük ketten szemmel láthatóan még az éjszakai bulijukból jöttek haza. Az előszilveszteri buliból érkező srácok még hangosan nevettek és énekeltek, a mellettük álló munkába menő férfi pedig kevésbé díjazta ezt a tevékenységet.
Én továbbra is álmos fejjel figyeltem az akkor még viszonylag nyugodt várost, ami éjszak már teljesen máshogy fog festeni a sok tűzijátéktól, a kezükben egy-egy itallal dülöngélő embertömeggel, kik a fejükön mindenféle "BUÉK" feliratú fejdísszel és parókával ünneplik az újévet. Sokszor otthon töltöttük a szilvesztert, de sose mentünk be a belvárosba ilyenkor. Inkább a családdal és a barátokkal töltöttük az év utolsó éjszakáját. Én nem bántam, sose volt kedvem a sok eszméletlen barommal a városban, a legnagyobb tömegnyomorban együtt ünnepelni. Ritkán volt csak olyan, hogy külön lett volna a családunk december 31-én, de az idei évben így alakult. Anya kerületi zeneiskolában csellótanár, és a zenesulinak van egy testvér iskolája Lengyelországban. Ez az iskola felkérte őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk egy szilveszteri koncertre. Anya tanárként nem mondhatott nemet erre a lehetőségre, és szívesen is megy ki külföldre. Én meg szerencsés helyzetben vagyok, mert mint konzis csellista, a zeneiskola igazgatója örömmel fogadta azt az ötletet, hogy én is velük tartsak Krakkóba.
Szerencsére már ismerem a zenekar nagy részét, kiskorom óta rengeteget vitt be anya a munkahelyére, és játszottam a zenekarban is attól függetlenül, hogy nem ott tanulok. Akár csak anya, az én álmom is az, hogy csellista legyek. Harmadik éve járok zeneművészeti szakgimnáziumba. Kevesen veszik csak ilyen komolyan a zenélést, mint azok, akik konzervatóriumba járnak. Szerencsémre örököltem anya zenész génjeit, és bármennyire próbált megvédeni a zenész világtól engem, mégis ott kötöttem ki.