BUÉK lengyelül

Szonja 7:54

7:54-kor értünk oda a benzinkúthoz. Sára néni elmondta a tudni valókat, mi meg tűkön ülve vártuk, hogy végre leszállhassunk a fülledt buszról, amihez még egy elcseszett hangulat is társult. A megérkezés előtti tíz percben megbeszéltem Lucával Messenger-en, hogy megpróbálunk lehetőleg minél előbb elmenni a mosdóba, hogy vissza tudjunk jönni a fiúkhoz. Mert nem számítottunk túl sok jóra. A „kiderült, hogy Bálintnak van barátnője és erről senki sem tudott, még Dávid sem aki az állítólagos egyik legjobb barátja, és ezért most haragszik" eset óta érezni lehetett feszültséget közöttük és azért mégis csak ismerem a fiúkat hét éve, hogy tudjam, Dávid bármelyik percben robbanhat. De szerencsére volt olyan okos, hogy megvárja azt, hogy leszálljunk a buszról és amíg mindenki költi a pénzét a drága benzinkutas cuccokra, azalatt vesszen inkább össze a haverjával.

- Ti nem jöttök be?- kérdeztem, miután sikeresen leverekedtük magunkat a járműről.
- Nem- vette fel Bálint a szövetkabátját, majd Dávidra néztem, aki megrázta a fejét.
- Rendben- indultunk meg a bejárat felé.
- Ez pontosan úgy alakul, ahogy elképzeltük- mondta Luca.
- Pontosan- bólogattam.- Már csak imádkoznunk kell, hogy ne álljanak sokan sorba a vécénél.
- Meg, hogy ezek ne nyírják ki lehetőleg addig egymást- néztünk hátra a srácokra.
- Talán ne...-kezdtem bele a mondandómba, de hirtelen megtorpantam.- Baszdmeg.
- Szonja, mégis mi bajod?- állt meg mellettem a barátnőm.- Szonja! A végén még bunyó lesz, menjünk már! Lölkdösött Luca mire nagy nehezen megindultam.
- Itt van.
- Ki?
- Andris.
- Milyen Andris?
- A zongorás Andris.
- Aha, szóval a zongorás Andris. Mondanám, hogy így már minden világos, de nem az- mondta azt várva, hogy majd megmagyarázom.
- Jól nézek ki?
- Szép vagy mint mindig- mosolygott rám, majd újra értetlenül nézett rám.
- Köszönjek neki?- váltottam témát
- Beszéltetek már?- próbált segíteni, bár az se tudta, hogy kiről van szó.
- Aha, de nem sokat. Viszont követjük egymást Instagram-on.
- Az már valami. Viszont menjünk, mert már tuti, hogy sokan állnak sorba- fogta meg a kezem, majd berángatott az ajtón. Az a kis idő, amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy a jelenlegi kiszemeltem is velem együtt utazik (kis túlzással) Lengyelországba, pont elég volt ahhoz, hogy a körülbelül 60 fős zenekar fele várakozzon a mosdók előtt. Ehhez az egészhez az is hozzátett, hogy csak pénzzel lehetett használni a vécéket, úgyhogy forgó rámpákon kellett átmennünk. Kurva jó.
- Na és mesélj erről a gyerekről- kérdezősködött a barátnőm.
- Hát, ő csak úgy van, meg én is vagyok és kb. ennyi- zártam rövidre.
- Bővebben gondoltam. Arra már rájöttem, hogy zongorázik, és kb ennyi.
- Rendben- és azzal belekezdtem a mi romantikus történetünkbe.

Ami a következő képen alakult: Idén vettük észre egymást, méghozzá azért, mert neki a zenekari próbaterem közelében van zongora órája. Úgyhogy amikor szeptember végén, az első zenekar után lassított felvételben kiléptem az ajtón, megpillantottam Andrist (habár akkor nem tudtam a nevét), aki az egyik asztalon ült és zenét hallgatott. Elképzelésem szerint Liszt Ferenc- Libestraum-ja szólhatott a fülhallgatóból és éppen azt a szomorú tényt próbálta feldolgozni, hogy valószínűleg soha az életében nem fog Liszttől játszani semmit, mert túl nehezek ahhoz ezek a darabok. Azonban megpillantott engem, amint épp a csellómat fogva sétálok el mellette és teljesen más értelmet nyert nála ez a zene. Kecsesen (bár egyesek szerint tök hülyén megyek) ellépkedtem mellette a többi csellista kíséretében, majd egy pillanatra találkozott a tekintetünk, mire hirtelen elkaptam a fejemet. És ez minden egyes kedden megtörtént. Kivéve akkor, ha egyikünk nem ment órára vagy őszi szünet volt.
És a karácsonyi koncerten ő is fellépett és akkor tudtam meg a nevét. Makkay András. Miután felkonferálták szép lassan kisétált a színpadra, meghajolt, és a zongorához ülve belekezdett egy lassabb darabba, ami fogalmam sincs mi volt. De ahogy a hangszerhez nyúlt lélegzetelállító volt. Legalábbis számomra. Habár az is közre játszhatott, hogy éppen a színpad melletti kis helyről figyeltem a zenekar többi tagjával és alig volt ott valami levegő. Miután befejezte a játékot, a nézőközönség nagy tapsviharban tört ki. Mit ne mondjak, tehetséges, talán mégis tudni fog majd játszani Lisztet is.
Miközben leindult a színpadról észrevettem, hogy keresett valakit a szemével, majd megállapodott rajtam a tekintete és bátorítóan félmosolyra húzva a száját lesétált a lépcsőn. Természetesen ez engem kellőképpen összezavart, ennek köszönhetően mindent össze-vissza játszottam a zenekari fellépésen, ami közvetlen utána volt. Aznap állandóan azt hallottam amint felkonferálják a színpadra, ehhez társult az is, amint rám nézve elmosolyodott.
Elővettem a telefonomat és rákerestem Instagram-on, bízva abban, hogy megtalálom őt. Ami elsőre nem ment, de szerencsére voltam olyan okos, hogy rájöjjek, hogy az Andrist jobban szeretheti az Andrásnál. Így találtam meg őt @andris_makkay néven. Egy ideig filóztam rajta, hogy bekövessem-e, de úgy voltam vele, hogy egyszer élünk, úgyhogy rányomtam a „követés" gombra ami „kérted"-re változott, ugyanis privát volt az oldala. Rá egy fél percre már engedélyezte is, és ő is be akart követni. Nem engedélyeztem egyből, csak hogy ne tűnjön úgy, hogy arra vártam, hogy ő is visszakövessen, pedig pont ezt tettem. És ennyiben ki is merült a dolog.

Elmeséltem Lucának mindent, mire végre nem várt már előttünk senki a mosdóban. Reménykedve mentünk ki a fiúkhoz, akik egyedül álltak a busz mellett és vitatkoztak. Megindultunk feléjük, hátha tudunk menteni a helyzeten. Ami reménytelen volt, ugyanis az utolsó dolog, amit láttunk az az volt, hogy Bálint idegesen kiabál valamit, mire Dávid egy jó nagyot behúz neki.