BUÉK lengyelül

Dávid 5:05

- Kelj már fel!- rontott be anya az ajtómon.
- Nee, csak a redőnyt ne!- húztam az arcomra a takaróm.
- Ha nem jöttél volna rá, kint teljesen sötét van, úgyhogy nincs értelme felhúznom a redőnyt. Attól függetlenül késésben vagyunk, szóval tíz másodperced van felkelni. Egy, kettő...- kezdett el számolni, miközben nagy nehezen felültem az ágyamból. Miután befejezte a számolást, egyből visszadőltem az ágyamba, ami nem volt a legjobb ötlet.- Jól van, te akartad- mondta, majd egy határozott mozdulattal felkapcsolta a lámpámat. A nagy fényt nem fogadták örömmel a retináim, úgyhogy egy halk káromkodás kíséretében-úgy hogy anya ne hallja meg-,ráhúztam a párnámat a fejemre.
- Rendben, felkelek.

A telefonom kijelzőjét nézve tudomásul vettem, hogy egy húsz percet sikerült visszaaludnom, ugyanis az óra 5:05-öt mutatott. Szerencsére tudtam, hogy korán elkészülök és ez a kis alvás még kellett ahhoz, hogy ma egy kicsit több erőm legyen ha már csak négy órát aludtam összesen. A szüleimnek ezt inkább nem mondom el, mert akkor tuti, hogy elvennék tőlem a létező összes elektronikai eszközt, pedig én csak egyszerűen nem voltam álmos.
Úgy vánszorogtam ki a nappalinkba, hogy lássa anya, hogy tényleg felkeltem és nem kell aggódnia, hogy elkések. Apa teljesen nyugodtan kávézott, tudta, hogy simán kész leszek fél hatra, mivel mi ketten mindig anyára szoktunk várni az indulásnál. Nagyon remélem, hogy ez most nem így lesz, mivel akkor a lengyel kiruccanásomnak lőttek. Amit nem nagyon szeretnék, mert azért nem csak 1000 forintba került ez az utazás. Nem, nem vagyok sóher, ezt szögezzük le. Azért nem valami olcsó cuccok vannak a szobámba de nagyképű se vagyok. Én csak kamasz vagyok és ezzel le is van tudva. A szüleimnek és a tanáraimnak mindig így szoktam megmagyarázni a dolgokat, mire vagy csak intenek egyet, vagy csak szépen lebasznak. Az utóbbi többször fordul elő.

Miután megettem a reggelimet, amit anya készített, a szobám felé vettem az irányt, hogy felöltözzek. Gyorsan kikaptam pár cuccot a szekrényemből és azokat felvéve belenéztem a fürdőszoba tükrébe. Azért eléggé meglátszott rajtam a kevés alvás, de úgy voltam vele, hogy majd alszom a buszon. A csellómat a hátamra felkapva kimentem a nappalinkba.
- Indulhatunk.- álltam meg a szüleim előtt.
- Várj, én még nem vagyok készen!- kapkodott gyorsan anya.
- Ki gondolta volna.- forgattam a szememet, miközben anya a beszólásomat figyelmen kívül hagyva gyorsan kikerült, majd a szobájukba sietett.
- Nyugi kész lesz nemsokára.- mondta apa, miközben bekapcsolta a tévét, hogy megnézze van-e valami érdekes.
- Persze- ültem le mellé. Anya egy körülbelül egy öt perc múlva idegesen jött vissza.
- Miért tévéztek? Már rég indulásra készen kellene lennetek az ajtóban. El fogunk késni- majd gyorsan az előszobába rohant, hogy felvegye a cipőjét. Apával utána mentünk és kevesebb mint egy perc alatt felöltöztünk és a cuccainkat kivittük a kocsihoz, mire anya újra visszarohant, mert nem rakott be fésűt.

Így indultunk el nagy nehezen a zeneiskolám irányába, ahonnan én Lengyelország, a szüleim pedig valami wellness hotel felé veszik majd az irányt. Amíg én éjfél körül valami lengyel zeneiskolának a dísztermében játszom, addig ők egy jacuzziban ülve pezsgős poharat tartva a kezükbe ismeretlen sznob emberekkel (amiknek a fele valószínűleg külföldi lesz) ünneplik az újévet. Anya erre csak annyit mondott, hogy én választottam a zenész életet, törődjek bele, hogy nem megyek el egy puccos hotelbe. Amúgy meg örülök, hogy nem leszek ott velük, mert azért egyedüli gyerekként úgy érzem, hogy csak púp vagyok a hátukon. Habár lehet, hogy felszedhettem volna valami külföldi lányt a csodálatos alapfokú angol nyelvvizsgámmal és azzal, hogy milyen különleges vagyok amiért 17 éves koromhoz képest csellózom és támogatom a művészetet. Az intelligens lányoknak kimondottan tetszik az, hogy művész vagyok, ezzel úriemberként tűnök fel a szemük előtt. Sőt úgy gondolják, hogy a cselló egy nagyon szép hangszer és, hogy a 2CELLOS is milyen menő már. Csak az a szívás, hogy ilyesmi lányokkal alig találkozok. De nem érdekel, azért járok zenesuliba, mert szeretem ezt csinálni és kész.

- Ugye tudod, hogy nincsen semmilyen alkohol fogyasztás?- nézett rám apa a visszapillantóból.
- Tudom.
- De, ha mégis innál, akkor sokat egyél előtte és igyál vizet- tette hozzá az anyám.
- Ez egy zeneiskolás út, csak nem hagyják, hogy majd kedvünkre alkoholizáljunk- nyugtattam meg őket.
- Tudjuk, de ez kivételes eset.
- Miért lenne az?- néztem kérdően.
- Mert szilveszter van- mondták.
- Szerintem max csak peszgőt fognak engedni. Vagyis, gyerekpezsgőt- tettem hozzá gyorsan.
- Jól van kicsim- mosolygott hátra anya.- Azért majd vigyázz magadra, Krakkó egy forgalmas város.
- Miért, Budapest is az, nem?
- Jó, de Pestet ismered már. Nehezebben tévedsz el.
- Okés, értem mit akarsz mondani. Szóval ne szakadjak el a többiktől, ha igen, akkor kérjek segítséget, satöbbi, satöbbi. Ezt minden osztálykirándulás és tábor előtt elmondjátok.
- Mi csak féltünk téged- mondta apa.- Főleg anyád.
- Jól van, na- akadt ki anya egyből.- Csak tudod milyen ez a mai világ, semmit nem lehet tudni.
- Szerintem Dávid tud magára vigyázni. Ugye Dávid?- nézett hátra megint az apám.
- Persze- helyeseltem és mivel úgy tűnt, hogy abba marad ez a beszélgetés, inkább elővettem a telefonomat, hogy újra megnézzem kikkel is utazok ma Lengyelországba.