Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

Fred intelme

A téliszünet lassan a vége felé közeledett. Január elején kezdtek visszaszállingózni a diákok, és egyre jobban pezsdült fel az élet mind a klubhelységben, mind az egész iskolában.
Mindenhol, kivéve a lányok hálókörletében, balról a harmadik szoba ablak melletti ágyának lakója számára.
Az eredeti terv az lett volna, hogy a szünet második felében Csikócsőr ügyébe temetkezek, és befejezem a jogok és szabályok körmölését, kibővítem és kijavítom a védőbeszédet, és azután nyugodt lelkiismerettel vethetem magam a második félév nehézségeibe.
Ehelyett borult az egész.
Kialvatlanul lézengtem a folyosókon, remélve, hogy hátha belefutok Remusba, és kideríthetek valamit arról, amit láttam.
Borzalmas volt.
Nem aludtam éjszakánként, csak forgolódtam és küzdöttem a fejemben kavargó káosszal, hogy aztán hajnalodás fele bebóbiskoljak, majd verejtékben úszva felébredjek, és egy fürdés után induljon újra a húza-vona Remussal.
Freddel azóta sem sikerült beszélni, mióta megegyeztünk a tanterem előtt, ugyanis Remuson kívűl senkivel sem foglalkoztam. Csak egy cél lebegett a szemem előtt: hogy elcsípjem, és a legapróbb részletekig kifaggassam a történtekről és látottakról.
Naphosszat csak bolyongtam, és mikor sikertelenül jártam, visszamentem a Griffendél toronyba duzzogni. Megpróbáltam lekötni a figyelmem a védőbeszéddel, de egyszerűen minden próbálkozásnak az lett a vége, hogy dühösen lecsaptam a pennát, és a hajamba túrva róttam a tehetetlen köröket vagy a szobában, vagy a kastélyban.
Ha össze is futottam a férfival, nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseimre, ellenben én viszont nem voltam hajlandó másról beszélni vele.
Így tényleg egy végtelen macska-egér játék alakult ki, hol én hajkurásztam őt, hol ő engem, hogy érdeklődjön és oldja a közénk telepedett feszültséget, ő is sikertelenül. Ami valahol piszkos elégedettséggel töltött el, hisz így mindkettőnket gyötörtek a lezáratlan szálak és félbe harapott mondatok.
De hiába, mert az jobban tetszett volna, ha mindkettőnk megkapja a válaszokat, amiket akart.
Ehelyett viszont (én legalábbis biztosan) éjjel és nappal küzdöttünk a gondolatainkkal, és egyre jobban úrrá lett rajtam a kimerültség.
Rettegtem is mellé, hisz ilyen állapotban lehetetlen bírnom a félévet, főleg ha tavasszal majd megkezdődik a felkészülés a vizsgákra. Hisz még az ébren maradás is nehezemre esett, pedig ha csak Hagrid perét nem számítjuk, amit emiatt nem is csináltam, nem volt semmi dolgom.
Csak éppen napi fél óra alvás és két óra félájult forgolódás majdnemhogy semmire se elég.
Egyik nap, a szünet előtti utolsó reggeleknek az egyikén épp egy ugyanilyen ramaty állapotomban talált meg Hermione is, a lehető legrosszabb indokkal.
Épp végeztem az öltözködéssel, hogy napok óta először lemenjek reggelizni, mert a napi egy csomag nyalánkság a Molly küldte kosárból nem volt épp elég, amikor Hermione lépett ki a fürdőből.
Először csak csöndben tettünk-vettünk egymás mellett, és már indultam az ajtó felé, amikor a lány utánam szólt.
- Flower, tudnánk beszélni? - kezdte, és a hangsúlya alapján olyasmiről volt szó, amit a legkevésbé akartam hallani akkor.
Biccentettem, mert még valahol a takaróm alatt jártam, egy lázálom közepén, és semmilyen értelmes válaszra nem futotta.
- Lupin professzorról lenne szó - mondta kezeit tördellve.
Nagyot nyeltem.
Mivel Remusnak mostanában a nevétől is görcsbe ugrott a gyomrom, nem sok jót reméltem, főleg hogy a lány gondterhelt vonásai sem ígértek semmi biztatót.
- Igen? - biccentettem elcsukló hangon.
- Ti régóta ismeritek egymást, ugye? - kérdezte óvatosan, mintha egy ketyegő bombához beszélne.
Ingerülten bólogattam, és éreztem, hogy a pulzusom kezd az egekbe vágtázni.
El nem tudtam képzelni, mi a fenéről akarna ő pont Remusról tárgyalni. Pontosabban sejtettem, de akkor még pánik rohamot is kapok.
Miért akarna arról? Hisz honnan tudna róla? Mi köze lenne hozzá?
De akkor is, pont most, pont ezek után mi másra gondolhatnék...
- És... - Hermione elharapta a szavait, nagyon nehezére esett beszélni. - Te... Te tudsz... Tudsz mindent róla?
Végképp kezdtem ideges lenni.
- Miféle kérdés ez? - horkantam fel. - Hova akarsz kilyukadni?
A lány a hajába túrt, olyan erősen, hogy félő volt, kitépi.
- Ahj... nem tudom, hogy mondjam el. - sopánkodott. - Ha nem tudod és elmondom, az a baj, ha tudod, akkor meg haragudni fogsz rám...
- Csak bökd már ki! - ripakodtam rá.
Hermione sóhajtott, és nagyot toppantott:
- Ah, a fenébe is, Lupin professzor vérfarkas!
Meghökkentem.
Ez váratlanul ért. Váratlanabbul, mint amire eredetileg számítottam.
Sőt, hogy őszinte legyek, mindenre számítottam, csak erre nem.
Első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, az a "honnan" volt.
Honnan tudta meg? Miből jött rá?
Pár percig meg sem bírtam szólalni, csak tátott szájjal meredtem a lányra, mint a piaci hal.
Teljesen lesokkolódtam.
Csönd azonban nem maradt, Hermione azonnal zavartan magyarázkodni kezdett.
- Én... én csak onnan tudtam, hogy mindig teliholdkor betegeskedett, és felismertem a bájitalt amit Piton professzor főzött neki és... - össze-vissza makogott és hadonászott szégyenében. - Esküszöm Flower, nem kutakodtam utána és nem is akarom senkinek sem elmondani, csak... gondoltam te...
- Tudtam, igen. - feleltem kimérten.
A fáradtságom ellenére tökéletesen tudtam követni a lány szavait, és a magyarázata után nem is volt szükségem másra.
Logikus volt amit mondott.
Hermione okos, szemfüles lány, és az egyetlen talán a Roxfortban, akinek ezek szembe tűnhettek. Meglepett, megint felülmúlta magát.
De máris felélénkültem, és éber gondolatokkal és tudattal tudtam elemezni a helyzetet.
És amint ez sikerült, azonnal úrrá lett rajtam az ijedtség.
- Ki tudja még rajtad kívűl? - szegeztem neki a kérdést.
A lány védekezően maga elé emelte a kezeit.
- Esküszöm senki, Flower, az életemre esküszöm! - emelte fel a hangját. - Nem tenném ezt Lupin professzorral, főleg hogy neked fontos, és a barátom vagy! Ezért akartam először neked elmondani!
- Helyes - fújtam ki a levegőt viszonylag megkönnyebbülten, de még mindig hevesen vert a szívem, hisz ez olyan dolog, amire gondom lesz majd a jövőben. - Maradjon is így. - böktem a lányra a mutató ujjammal.
Hermione szorgosan bólogatott:
- Természetesen.
- Harryék sem tudhatnak róla. - emeltem ki szigorúan.
A lány meglepettségemre azonnal bólogatott.
- Lakat a számon.
Biccentettem.
Egyáltalán nem tekintettem veszélytelennek továbbra a helyzetet, de semmit sem tudtam tenni. Nem tudtam kitörölni Hermione emlékeit és nem tudtam Remust sem visszaváltoztatni átlagos emberré.
Kíváncsiságom azonban más kérdéseket vetett fel bennem, amit azonnal fel is tettem a lánynak:
- És mit gondolsz?
Hermione elgondolkodva csücsörített.
- Hogy érted?
- Úgy, hogy megtudtad, hogy Remus vérfarkas. Változni fog a véleményed róla? Fogsz félni tőle? - kérdezgettem.
Barátnőm viszont a fejét rázta.
- Nem. - válaszolta. - Dumbledore megbízott benne, én pedig bízok Dumbledoreban, és persze benned, hisz te régóta ismered és a barátod. Ha Dumbledore engedi itt tanítani, akkor azt okkal teszi. És szerintem jó okkal, mert eddig Lupin a legjobb sötét varázslatok kivédése tanárunk. Eddig ő tudott egyedül újat és hasznosat tanítani nekünk.
Szavai hallatán sokféle érzelem öntött el egyszerre: büszkeség, meghatottság, bizalom és megnyugvás.
Olyasmik, amikből igazán jól esett már egy adag az utóbbi időkben.
Mióta az ikrekkel összevesztem, hiába kötött le, hogy Remus után rohangáltam, csak merülök egyre lejjebb ebben a kétségbe ejtő, sötét, fekete mederben. Amibe talán azóta beleestem, mióta apám kiszabadult a börtönből.
Az ilyen kis apróságok néha segítenek látni a tetejét, de minimum egy kis fényt, ami után úszhatok.
Mégha csak egy pillanatig is tart az érzelem.
Halványan elmosolyodtam, és a vállammal finoman megböktem Hermionét.
- Jobb, mint Lockhart? - kérdeztem a szemöldökömet vonogatva.
Hermione fülig pirult, és ellökött magától.
- Én... nem ezt... vagyis... izé, ő nagyon jó volt, de... - zavartan makogott, nem akarta a világért sem beismerni, hogy Lockhartot mindössze a bájáért tartotta olyan nagyra tavaly.
Jóízűen kinevettem a lányt, és csak is azért hagytam abba, mert megdöbbentett, hogy ilyen melankólikus napok után hallhatok magamtól ilyesmit. Annyira megviseltek a Remussal történtek és a hidegháború az ikrekkel, hogy már nem is gondoltam, hogy képes lennék ilyesmire, főleg hogy ez mind hab volt csak a tortán, amit apám felhajtása okozott.
Mikor végeztem a kacagással, rendeztem a vonásaimat, és halálkomolyan a lány szemébe néztem.
- De ez tényleg olyasmi, amit senkinek sem mondhatsz el - közöltem. - Csak mi ketten tudhatunk róla. És ez tényleg olyan, mert Remus állásáról van szó. Nem akarom, hogy elveszítse, így is alig bír megélni és munkát találni. Itt végre legalább megfizetik és kibontakozhat.
Hermione bólogatott, majd gyorsan átölelt, és a fülembe súgta:
- Ez természetes. És nagyon, nagyon köszönöm, hogy megbízol bennem!
Megveregettem a hátát, és nem kérdeztem vissza szarkasztikusan, hogy ugyan lenne-e más választásom. Az nagyon bunkó lett volna. De a tetejébe igaz, szóval inkább tartottam a számat, és megszorítottam a lány vállát, majd eltoltam magamtól.
- Így van. Kérlek ne csalódjunk benned Remussal! - néztem a szemébe.
- Nem fogtok! - szegte fel az állát a lány.
- Úgy legyen. - mosolyodtam el, de zavart az érzés, ami mélyen valahol azt sugallta, hogy még mindig nincs teljesen biztonságban ez a titok. Más ha egy tanár tudja akit a jog kötelez, és más egy diák, egy gyermeki szív, ami nem feltétlen bír el ilyen súlyos titkot. Én csak is azért nem mondtam eddig semmit sem el Harryéknek, mert megedzőttem az alatt a tizenhárom év alatt. - Na menjünk le reggelizni.
Azzal az ajtó felé tessékeltem a lányt, aki nem ellenkezett, heves csacsogásba kezdett valami leckéről, ami Lupinról jutott eszébe és még nem írta meg a következő SVK órára (Amit nem értek, hisz téliszünet van, szóval tuti valami elvetemült szorgalmi munka), és közben vezette az utat, le a klubhelységbe.
Azért is tereltem a témát, mert nem akartam tovább ragozni, hisz kényszeríthetem itt Hermionét mindenféle titoktartásra, úgy sem leszek teljesen nyugodt.
Legjobb lesz, ha szólok erről Remusnak, az a biztos, és akkor ő is elővigyázatosabb lesz, és tud mérlegelni.
Többet úgy se tehetek, nem vonhatok vissza semmit ezzel a helyzettel kapcsolatban, legjobb lesz ha megbékélek vele, és... teszem a tőlem telhetőt.
Az többé kevésbé eddig is bevállt, nem? - kérdezgettem magamtól, miközben kimásztunk a portrén, majd végig vonultunk a hideg folyosókon a nagyterem felé.
Belépve megcsapott a különféle finom ételek, kolbászok és gyümölcsös zabkásák illata, amitől a gyomrom hatalmasat korrdult, jelezve, hogy már igencsak igényt tart egy kiadós evésre a mindenízű drazsé és csokibéka diétája után.
Mélyet szippantottam a levegőből, majd kiszúrva a hevesen integető Harryt a Griffendél asztalánál, megindultam felé.
- Miért örülnek nekem ennyire? - röhögtem fel, mikor Harry és Neville (még Ron is megfeledkezett róla, hogy épp pikkel rám), idétlen vigyorral próbált maga mellett helyet szorítani nekem. Az ikreket legnagyobb örömömre és bánatomra nem láttam ott ülni.
Hermione azonban, mivel még mindig hadilábon állt a fiúkkal, csak zavartan elkanyarodott az asztal másik vége felé.
Odaérve csak sóhajtottam a lány reakcióján, majd levágtam magam a legközelebbi emberek, Neville és Harry közé.
- Végre látunk - újongott a pufók griffendéles.
- Igen, már azt hittük elnyelt a szobád. - mondta Ron.
- Aggódtunk érted - mondott csak ennyit Harry, miközben anyáskodva elém tolta a tejbegrízes tányért, amivel szemeztem.
- Csak sok volt a munka Hagrid ügyével - legyintettem, túlságosan felvillanyozott a lelkesedésük ahhoz, hogy szót ejtsek az ikrekről vagy Remusról. Amúgy sem akartam, ezek mind az én gondjaim, nem az övék.
- Hogy halad a védőbeszéd?
Nagyot nyeltem Harry kérdésére.
Ha nem ölném magam naphosszat a Remusos dologgal, már kész lenne.
- Jól - csak ennyit nyögtem ki.
A fiú biccentett, majd lelkesen enni kezdett, és mesélni mindenféléről, amiről lemaradtam, mint például hogyan katapultál George előző reggel kolbászdarabokat Flitwick serlegébe, vagy hogy milyen csúnyát veszekedett Pansy és Malfoy, miután a lány megtudta, hogy Malfoy egy másik mardekáros lánnyal ment el vajsört inni.
Vagyis zajlik az élet a Roxfortban nélkülem is, zajlik az. Épp csak a rossz "zajban" ragadtam le én.
Nagyot sóhajtottam.
Menten elment az étvágyam, és akaratlanul is a tanári felé sandítottam, ott is egy konkrét ülőhely irányába.
Remus csendben lapátolta magába a zabkásáját, épp nem társalgott senkivel. Arca beesett volt, sápadt, és kialvatlan. És mégis más, mint amikor telihold volt.
Valami gyötörte. Valami ette belülről, és ő kezdett épp annyira belerokkanni, mint én.
Ujjai görcsösen markolták a kanalat, és amint egy pillanatra összeakadt az enyémmel a tekintete, azonnal lesütötte.
És akkor született meg bennem az elhatározás.
Ami önző volt. Hihetetlenül önző, és ezen kívűl nem is volt más ürügyem arra, hogy megtettem, és még ez sem volt igazán az.
Úgy döntöttem, nem szólok neki arról, hogy Hermione tud a vérfarkas dologról.
Ha ő ilyen súlyú dolgokat hallgathat el előlem, akkor én sem teszek másképp.
Más kérdés, hogy még nekem ez nem befolyásol semmit a lelki állapotomon kívűl, addig én Remus biztonságával játszadozok.
Hisz lehet nem lesz elővigyázatos. Vagy Hermione előbb kotyogja el valakinek, mint hogy Remus figyelmeztethetné az illetőt, és akkor aztán számára fel is út, le is út.
Vagy rossz ember tudja meg, mielőtt Remus mérlegelhetné a veszélyeket.
Annyi mindent kockára tettem, és mégis, akkor és ott jól esett visszafordulni az ételemhez, és ugyanazt tenni vele, mint ő velem: hallgattam fontos dolgokról. Életbe vágó dolgokról.