Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

Oroszlánok kontra hollók

Olyan naiv vagyok.
Sosem szabad elhinnem, hogy a dolgok egyenesen haladnak afelé, hogy megint minden rendben legyen, hogy megint béke honoljon mindenki között, hogy az egész társaság egy összetartó erőd legyen, mint az első két évben.
Jó, persze Ron és Hermione állandóan hajba kaptak valamin, de ez már megszokott volt, része volt a négyesünknek, inkább volt mókás az egész, mintha egy begyepesedett házaspár lennének, és őszintén, jól el lehetett szórakozni azon, hogyan próbál meg Hermione észérvekkel hatni a fiúra. De mondom, ez köztük teljesen normális volt. Szinte rutinszerű.
De ez más volt.
Minden jel arra mutatott, hogy a barátságuk végleg befellegzett, mert ez az incidens túl nagy pofon volt ennek.
Szörnyű volt látni.
Olyan megátalkodott dühvel fújtak egymásra, hogy semmi esélyt nem láttam a békülésre. Pedig tényleg csak egy hajszál választotta el őket tőle, főleg miután visszakaptuk a Tűzvillámokat.
Nem mellesleg olyan hirtelen történt minden, hogy meg sem tudtuk siratni Makeszt, akinek furcsamód rejtély övezte a halálát, ami teljesen megosztotta a csapatot.
Ron ugyanis azt vetette Hermione szemére, hogy a lány nem vette komolyan Csámpás korábbi merényleteit, és nem tette meg a szükséges óvintézkedéseket a patkány védelmében, és a történtek tetejében még volt képe a macskáját ártatlannak beállítani, és azt mondani neki, hogy keresse tovább Makeszt a többi fiú ágya alatt. És mindennek tetejébe azt bizonygatta, hogy Ronnak nincsenek bizonyítékai Csámpás ellen, és hogy a vörös szőrcsomó talán már karácsony óta ott hevert, és hogy Ron azóta acsarog a macskára, mióta az ráugrott a Mágikus Menazsériában.
Ami akár jogos is lehetett volna, de sajnos minden körülmény az ellenkezőjére mutatott.
És én akartam hinni Hermione érveiben, bízni benne, hogy egyrészt Makesz él, másrészt hogy a barátságuk Ronnal rendbe jöhet, mert szörnyű érzés volt egy szakadék felett terpeszteni, ami egyre nagyobb lesz, és bárhová is döntök, hogy átlépek arra az oldalra, túl sok minden marad a másik oldalon, amit ott hagyok.
Ron olyan mintha az öcsém lenne, és ha Hermione pártját fogom, hiába utál meg, előbb-utóbb meg kell velem békélnie, hisz egymás nyakán élünk. De ez szinte lehetetlen volt, hisz bármennyire is akartam, még érdekből sem tudtam most a lány oldalára állni.
Az egész teljesen más volt a Tűzvillámos esethez képest.
Ott igaza volt, teljesen jogosan imtézkedett a védelmünk érdekében.
De még magamat sem tudtam átverni az indokokkal amiket Hermione mondott, hisz bármennyire is reménykedtem hogy igaza van, és Makeszt csak meg kell találni, a szeretett, vén patkányunk emlékére átpityeregve egy estét tudtam, hogy legbelül sajnos úgy történt, ahogy Ron meggyőződött róla.
Fogalmam sem volt ezt hogyan mondhatnám el Hermionénak, hisz tudtam, hogyha én Ron oldalára állok azok után, hogy az utóbbi hetekben ő kapart föl állandóan a földről és az ő vállán bőghettem ki magam, sose bocsátaná meg.
Főleg azok után igyekeztem inkább meghúzni magam és a vélenyem, miután másnap reggel a klubhelységben összefutva a lánnyal és Harryvel szemtanúja lehettem, hogyan reagál Hermione arra, hogy Harry is Ron álláspontját osztja.
- Persze, állj csak ki Ron mellett! - kiabálta, miután a szemüveges elmagyarázta ő hogyan vélekedik a dologról. Csak megszeppenten pislogott a tajtékzó lányra, miközben én sunyi módon oldalogtam a portré felé, nehogy engem is megkérdezzen, mert hazudni nem akarok, de ha igazat mondok, Hermione biztos hogy haját tépi. - Nem is számítottam másra! Előbb a Tűzvillám, most Makesz, mindenről én tehetek, mi? Hagyj engem békén Harry, épp elég bajom van nélküled is!
Ajkamba harapva, fülem és farkam behúzva iszkoltam ki a Griffendél toronyból, mielőtt a lány felrobban vagy engem is letámad.
Aljas volt, de tudtam, ha megmondom az igazat, márpedig hazudni nem fogok, akkor átharapja a torkom a lány, nem mellesleg akkor végleg elültetem benne az érzést, hogy most nem ketté szakadt a baráti társaságunk, hanem ő szakadt ki belőle, hisz ami történt megtörtént, és Ron nem fogja egykönnyen megbocsátani.
És hogy ne keveredjek olyan konfliktushelyzetbe mint Harry, inkább egyik odalra sem álltam, szimplán állandóvá kezdett válni, hogy szünetekben és órák után a klubhelységben vagy az ebédlőben az ikrekhez verődöm oda.
És ez ott függött a levegőben, szépen lassan mászva a hátunkra, a vállunkba csimpaszkodva. Hisz tettethettük azt, hogy majd rendbe jön ez, de mikor már a harmadik alkalommal is üvöltve veszekedéssé fajult az, hogy Ron és Hermione egy helységben tartózkodtak, szinte biztos voltam benne, hogy a négyesünk már soha nem lesz a régi. Túl nagy dolog mérgezte be az egészet.
Az incidens után Hermione könnyes arccal viharzott fel a hálókörletbe, miközben Harry, én és az ikrek és pár elsős megdöbbenve bámultunk utána, Ron meg szimplán odamorogta, hogy "kit érdekel ha besértődik megint".
Utána mentem volna megvigasztalni, de egyrészt, mivel Ron mellé pártoltam, fogalmam sem volt mit mondhatnék neki, másrészt pedig lefoglalt az, hogy én is a könnyeket morzsoljam el a szememből, mert még mindig viszhangzott a helység attól, amiket ez a kettő egymás fejéhez vágott.
Ron a hajába túrva, hatalmas sóhajjal és nem túl illedelmes szavakkal (kíváncsi vagyok honnan tanult ilyen trágár beszédet, bár az elfojtva vihogó Georgeot nézve akadt pár tippem), levágta magát mellém, majd látványos szenvedésbe kezdett; elővette a gyógyszert amit még Makesznak vett az Abszol úton, és rimánkodni kezdett, hogy ezt már sose fogja megtudni, ért-e volna valamit a patkány gyógyulásában.
- Ugyan már - hajolt át felettem Fred, vigasztalóan megpaskolva az öccse vállát. - hisz folyton panaszkodtál, hogy semmire nem lehet használni. - próbálta jobb kedvre deríteni, ami nem igazán sikerült, főleg a következő szavai után: - Már réges-rég csak vegetált. Ha úgy vesszük, jobb is volt neki így. Hammm, és kész. Szerintem nem is érzett semmit.
- Fred! - hajoltam felé, és durván vállon csaptam a tapintatlan szavakért. Még csak nem is az én állatom volt, de nekem is rosszul esett volna.
- Makesz mást se csinált, csak evett és aludt - tette hozzá George, majd gúnyosan rám vigyorgott, mikor csúnyán ránéztem, amiért folytatta a hülyeséget, de őt már el sem értem, hogy figyelmeztetően megcsapkodjam a másik kanapéról. - Te magad mondtad.
- Egyszer megharapta Monstrót! - vette a néhai patkányt védelmébe Ron. - Emlékeztek Flower?
Segítségkérően fordult felénk, én meg Harry pedig nem győztünk bólogatni.
- Igen ez igaz. - felelte a szemüveges.
Fred mellettem elvigyorodott, én pedig már készültem felemelni a kezem, ha megint valami tuskóságra készülne.
- Az volt Makesz karrierjének fénypontja - jelentette ki gúnyos ünnepiességgel. - A heg Monstro úján örök időkig őrzi majd dicső emlékét. - majd mikor látta, hogy az öccse még mindig megsemmisülten mered maga elé, ingerülten kitárta a karjait. - Ugyan már Ron, mire jó ez a siránkozás? Menjél le Roxmortsba és vegyél magadnak egy másik patkányt!
- Ahj Fred, ez nem ilyen egyszerű! - csattantam fel. - Még elbúcsúzni sem tudtak, had gyászolja meg Makeszt rendesen!
- Igen! - helyeselt lebiggyedt ajkakkal Ron. - Egy új patkány sosem tudná pótolni Makeszt úgy...
Mindannyiunk elcsendesedett, mert Ronon tényleg látszott, mennyire megrázta a patkánya halála, én pedig megint kénytelen voltam megtörölni a szemem, mert égető fájdalmat okozott a mellkasomban belegondolni, hogy mi lenne ha ez Vadóccal és velem történt volna meg.
Végül a kínos csönd után, amit csak a szipogásom zavart meg (kiérdemeltem érte Fredtől egy döbbent pillantást), Harry tett egy utolsó próbálkozást, felajánlotta neki, hogyha elkíséri őt a szombati meccs előtti utolsó csapatedzésre, akkor kipróbálhatja a Tűzvillámunkat a pályán.
Ron reakciója annyira meglepett, hogy meg is feledkeztem pityeregni a patkány halálán.
Ugyanis erre annyira felderült az emlegetett, hogy meg is feledkezett Makeszról, és azonnal úgy pattant fel a kanapéról, mint akibe bolha csípett.
- Hát persze, hogy lemegyek! - újongott és izgatott vigyorral ragadta meg a barátja vállát. - Majd megpróbálhatok gólt dobni is róla?
Leesett állal bámultam fogadott öcsémre, aki úgy viselkedett és áradozott a seprűről és dobásokról, mintha a patkánya soha nem is létezett volna.
Én napok óta ezért vagyok gyűrött és nyomott, mert elvesztettük egy kedves, régi családi kabalánkat, és emiatt még Ron és Hermione barátsága is tönkrement, a szokásos négyesünk abszolút szétrobbant, ő meg azonnal a világ legboldogabb embere lesz, csak mert repülhet egy Tűzvillámmal?
Egy méregdrága seprű sem pótolhat sem egy elvesztett házi kedvencet, sem a barátságot...
Sértetten felpattantam, és egy szó nélkül elviharzottam a hálókörleteinkbe vezető lépcső felé, mert semmi kedvem nem maradt Ron mellett maradni, mert csak a torkának ugranék amiért ennyire könnyen vehető.
Már trappoltam volna fel a csigalépcsőn, amikor ahelyett hogy megmarkolhattam volna a korlátot, az én csuklómra markolt rá valaki.
Dühösen megfordultam, majdnem lefejelve így az időközben mellettem termett Fredet.
- Mi az... - kezdtem volna, de inkább csak bosszús beletörődéssel elharaptam a mondatot, mikor megláttam a fiút.
- Na most mi a sértődés tárgya? - villantott rám egy féloldalas mosolyt, és a szeme csillogása elárulta, hogy pontosan tudja miről van szó.
Megforgattam a szemem.
- Mi az hogy most? - fortyantam fel. - Úgy beszélsz mintha valami hisztis csitri len...
- Na ki vele! - vágott a szavamba. - Miért akarsz megint elvonulni?
Nagyot sóhajtottam, és behunytam a szemem, hogy kicsit lehiggadjak, majd mikor kinyitottam, kiszúrtam Fred válla felett elnézve Ront, aki még mindig lelkesen beszélt Harryhez, valószínűleg arról, hogyan és milyen trükköket akar megpróbálni a Tűzvillámon, miközben pont ő volt az egyedüli, aki nem bámult utánam bánatosan. Ergo, pont ő, akinek szólt, nem vette észre a duzzogásom.
- Ez! - mutattam drámaian Ron felé. - Megvédem attól, hogy piszkáljátok Makesz miatt, erre előkerül a Tűzvillám, és tőle akár Makeszt a szeme láttára ehetné meg Csámpás, akkor sem érdekelné!
Idegesen hadonásztam, majd mikor kifogytam a szuszból összefontam a mellkasomon a karjaimat, és morogva elnéztem.
Fred felkuncogott, majd mielőtt erre ráfortyanhattam volna, ennyit mondott:
- Én megmondtam, hogy nem Ronnak lenne érdemes odaadnod a Tűzvillámodat.
Erre csak ismét a szememet forgattam, és vállon sóztam.
- Ja persze, és pont emiatt nem érdemes, mi? - ingattam a fejem. - A múltkor ezt nem mondtad, szimplán csak meg akartál győzni, hogy neked adjam oda Ron helyett!
- A kettő nem zárja ki egymást. - vigyorgott pimaszul, mire csak egy dühös "argh"-ot hallatva elfordultam tőle.
Majd ha már kompromisszumnál tartottunk, közömbösen Fredre néztem, de a mosoly már ott bújkált az arcomon.
- Pénteken nem csak Ron lehet az, aki dob pár gólt egy Tűzvillámról - kacsintottam Fredre, aki leütve a magas labdát, megrántotta a vállát.
- Főleg, hogy Ron nem is fog, mert nem tudna gólt dobni. - mondta.
- Ahj, nem ez a lényeg - csattantam fel. - Az edzés előtt le akarnám vinni Hagridnak a kész beszédet. Ha lekísérsz, megfontolom, hogy megismételjük a múltkorit, és talán elgondolkozom rajta, kinek akarom adni a seprűmet. - öltöttem ki a nyelvem.
A pajkosság mögött azonban kétségbeesett reménykedés bújt meg.
Harryékkel nem mehettem a mostani helyzet miatt, sem Hermionéval, mert valamelyik oldal mindenképp pikkelne rám, bármelyiket is választom, viszont egyedül nem akartam lemenni. Így jobb a békesség, azért, hogy az ikrekkel töltök időt, senki sem haragudhat rám.
Így a szívem óriásit dobbant, mikor Fred kedves mosollyal biccentett:
- Áll az alku.
Hirtelen már nekem sem volt olyan rossz kedvem, és magamra is haragudhattam, mert a fiú pajkos vigyorát látva, egy pillanatra én is megfeledkeztem Makeszról.