Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A léggömbök könnyűek, a titkok nehezek

Szóval lényeg a lényeg, elígérkeztem estére, és ahogy ebédről felfelé jövet felmentem a szobába és rendezgettem egy kicsit a jegyzeteimen, hogy amikor folytatom majd a dolgomat, a lehető legjobb állapotban tudjam azt tenni, még én is megbotránkoztam rajta, hogy az a sok, majdnem fatuskó vastagságú pergamen kupac az mind az én művem, és az még egy dolog, hogyha hetek vagy hónapok munkájáról lenne szó, de én azt ott napok alatt összezavartam.
Így már jobban át tudtam érezni szegény kezem sorsát, ami még mindig néha figyelmeztetően felnyilalt, ha erősebben fogtam meg a villámat, vagy amikor Fred elcsent egy sültkrumplit tőlem, és én megpróbáltam megcsikizni érte.
De talán jobb is volt, hogy elkaptam a kezem, mert McGalagony a serlege mögül igencsak gyanakvó tekintettel nézett a vihogó párosunk felé, főleg, hogy mivel össz-vissz lehetett lent vagy öt diák a teremben, nem volt nehéz kiszúrni minket.
A szoba csöndjében kifejezetten zajosnak hatott, miután teli hassal, kicsit kótyagosan és kedvtelenül rámoltam egy kicsit az íróasztalon. Lapokat toltam ide-oda, a szétgurult pennákat a tartójukba dobtam, és a szanaszét hagyott, kinyitott törvénykönyveket is összeszedegettem, majd egymásra téve őket nagyot sóhajtottam.
Nagyjából ma járt le a bérlő idejük, úgyhogy addig is akad dolgom, ezeket szépen visszaviszem, mielőtt kapok egy szép kis felszólítást Madam Cvikkertől. Amúgy is minden lehetséges törvényes dolgot kiírtam, ezekre már nem lesz szükség, márcsak porfogónak használnám őket.
Felkaptam őket, majd az államat megtámasztva rajtuk kómotosan elindultam az ajtó felé, majdnem szétpotyogtatva őket ahogy a kilinccsel szenvedtem.
Nagy nehezen lebotorkoltám a klubhelységig, ahol természetesen nem is én lennék, ha nem botlottam volna meg az utolsó fokon, de mentségemre legyen szólva, a hatalmas kötet torony mögül nem igazán láttam ki.
Szóval trappoltam egy sort ügyetlenül, és egyensúlyomat vesztve néztem, ahogy a karomon egyensúlyozott könyvek vészesen dőlni kezdenek.
Már összeszorítottam a szám és felkészültem rá, hogy szedegedhetem fel őket egyesével, amikor a sok borítótól ugyan nem láttam kicsoda, de valaki odaugrott elém, és tenyerét a nagy halmazra tette és megtámasztotta, megmentve őket ezzel a zuhanástól.
Nagy nehezen kihúztam magam, és gyorsan a kupac mögé nyúltam és magamhoz öleltem őket, mielőtt a mutatvány megismétlődne.
- Pfuh... öh... köszönöm... - szuszogtam, majd kihajolva a könyvek mögül szemre vettem a megmentőmet, aki nem más volt mint Harry.
A fiú igazított egyet a szemüvegén, majd rám mosolygott.
- Semmiség. - mondta, majd bizonytalan pillantással végigmérte a hatalmas kötetmennyiséget, ami még mindig elég instabilan billegett a karomon. - Öhh... Hova ez a sok kö...
A mondatot elharapta, miután összehúzta a szemét és elolvasta az egyiknek a címét.
- Áh, a malfoyos ügy... - biccentett. - Hogy haladtok vele?
- Igazából, a kutatómunka már kész részemről, most már a védőbeszédet fogalmazom. - válaszoltam, miközben kifújtam a fufrumat a szememből, majd nagy nehezen a portré felé sétáltam, aztán a vállam felett Harryre néztem és a könyvek felé böktem. - Pont most akartam ezeket visszavinni, már nem nagyon használom őket. Tudnál egy kicsit... - aztán segítségkérően a számba haraptam és a festmény felé néztem.
Harry bólintott, és gyorsan odalépett, hogy átnyúljon előttem és kilökje nekem a portrét.
Miután az kitárult, hogy is mondjam, nem voltam sokkal előrébb, mert kezemben a hatalmas könyvhalmazzal eléggé öngyilkos kísérlet lett volna megpróbálni lebukdácsolni a folyosóra.
- Várj, addig add ide - szólt mögülem Harry, majd könnyedén a könyvek alá csúsztatta a kezét és átvette tőlem.
Bármennyire sem akartam, hogy helyettem cipekedjen, azért megkönnyebbülten kiráztam a megterhelt karjaimat. Még sem apró kis füzetkékről van szó...
Megragadtam a padló szegélyét majd könnyedén kiugrottam a klubhelységből, majd amíg a bakancsom hangja viszhangzott egyet a folyosón, leporoltam magam, és visszafordultam Harry felé.
Gyorsan átvettem a fiútól a könyveket, és már készültem neki búcsút inteni, amikor követett, és kimászott mellém.
Kérdőn néztem rá.
- Segítek levinni őket. - válaszolt a meghökkent tekintetemre, majd mire bármit reagálhattam volna, felém hajolt és a könyvek felét leemelte a kupacról.
- Óh, köszi, de nem muszáj... - makogtam döbbenten és megilletődve egyszerre. - Nyugodtan mehetsz ha van dolgod vagy ilyesmi...
- Flower, ne legyél már buta - fordult hátra felém Harry kacagva, mivel ő már magabiztosan el is indult. - Nem nagy dolog, amúgy is, mi lenne fontosabb jelenleg? Szívesen segítek.
Majd elkezdett lekocogni az első lépcsőn, én pedig rádöbbenve, hogy igaza van végülis, a saját hülyeségemen elpirulva gyorsan utána siettem, élvezve, hogy most már tudok a lábam elé nézni.
Én annyira nem bíztam magambam mint Harry, ezért oldalamat a fehér márványkorlátnak nyomva, lassan, óvatos léptekkel másztam lefelé a sok lépcsősoron, de a fiú vidáman fütyörészve bevárt mindegyik alján.
Mikor már az előcsarnokon átvágva tartottunk a könyvtár folyosója felé azonban, akkor ő lassított le, mire én kérdőn sarkom fordultam és úgy néztem rá.
Ő smaragdzöld szemeit makacsul a Varázslények nagy törvénykönyve borítóján tartotta, és piros arccal kullogott előre.
- Valami gond van? - kocogtam vissza hozzá, majd a lépteimet az övéhez igazítva óvatosan meglöktem a vállát az enyémmel.
A fiú ijedten összerándult, majd gondterhelten csillogó szemekkel nézett rám.
- Hát... tudod... - motyogta az ajkát rágcsálva. - Kicsit bűntudatom van, hogy én és Ron semmit se segítünk nektek meg Hagridnak ebben az egészben.
A torkom fájdalmasan elszorult, ahogy Harry szomorú ábrázattal fekete tincsei mögé bújt, és hatalmas, bánatos sóhajjal csoszogott tovább.
Homlokomat ráncoltam és lázasan törtem a fejem, mivel tudnám a fiú bűntudatát elűzni.
- Hagyd csak - szólaltam meg végül. - Ketten bőven elegek vagyunk hozzá. - majd mielőtt a mondatom rosszul jönne ki, és Harry hasznavehetetlennek érezné magát, gyorsan hozzátettem: - Úgy értem, most plusz egy ember nem tudna nagyon mást tenni mint mi, az meg már csak bonyolítaná a dolgot ha háromfele próbálunk elindulni. - hadartam, majd igyekeztem úgy kanyarodni, hogy ne essek neki a hideg kőfalnak.
Egy ideig csendben gyalogoltunk tovább, mikor is úgy éreztem meg kell törnöm a csöndet, mert nem voltam biztos benne, kielégítő választ adtam Harrynek és azért hallgat, vagy mert valami még mindig bántja.
- Amúgy is... - szólaltam meg ismét, borzongva a nyakamba suttogó huzat miatt. - Valószínűleg amíg Hermione nem nyugszik le, addig úgy is csak hátráltatná a dolgokat ha ti is jönnétek.
Pár percig megint csöndben baktattunk egymás mellett, egy pillanatig viszhangzott Harry lemondó de egyetertő hümmögése a hideg falak közt.
- Tényleg... - köhintett halkan, és ha nem hajolt volna akaratlanul is közelebb ahogy a kezén gyorsan egyenletesebb kupacba tornászta a könyveket, meg sem hallom. - Ő hogy van?
A kérdése után megint leszegte a fejét, ami sok mindent elárult, de már akkor tudtam mire gondol, amikor az ártatlan érdeklődésnek álcázott kérdése elhangzott.
Nem is kerteltem mellé vagy kérdeztem rá konkrétabban, kedvtelenül elmondtam a fiúnak amire kíváncsi volt.
- Hát láthatod - morogtam. - Ki se dugja az orrát a könyvtárból, és ha valamit akarna is tőletek azt mindig rajtam keresztül érdeklődi meg. Meg sem lepődnék, ha kapnánk egy durcás kivonulást, ha most szem előtt lesz valahol.... - ingattan a fejem, ahogy lassan odaértünk a könyvtár hatalmas ajtajához.
- Talán bocsánatot kéne kérnem tőle... - rugdosta lelombozva a cipője orrát Harry, miközben megálltunk a nagy rézkilincs előtt.
Tudva, hogy nincs senki bent, ezért szinte száz százalék esély volt rá, hogy összefutunk a lánnyal odabent, egyikünknek sem akaródzott bemenni oda.
Harry azért, mert még mindig hadilábon álltak, én pedig mert tudtam, hogy Hermione azonnal árulasnak venné, hogy Harryvel mutatkozok, és ma már semmi kedvem nem volt a drámázashoz, ami elkerülhetetlen volt, ha este az említett számon akar kérni, és duplán nekem támad, mert nem leszek a hálótermemben egy jó ideig.
- Figyelj - billentettem oldalra a fejem. - Szerintem, vagyis ahogy Hermionét ismerem, rád nem haragszik, vagyis igaziból biztos nem. Hiszen ti már beszéltetek is arról, hogy igen rosszul esett, de megérted miért csinálta. - aztán ahogy a valódi gondra rátértem, nem tudtam leplezni a keserű fintoromat. - Szerintem itt megint arról van szó, hogy Ron és Hermione besértőttek egymásra, mert megint valamiben nem értenek egyet, ezért kénytelen az egész társaságunk ketté szakadni, amíg rendeződik a balhé. Emlékezz vissza, szinte minden évben össze kaptak valamin hosszabb időre, előbb-utóbb úgy is kibékülnek, ha más nem azért, mert azért nem hiszem, hogy ők nem szeretik annyira a nyerő négyesünket, mint mi ketten. - kacsintottam rá, és a szívem megkönnyebbülten feldobbant, mikor Harry arca is megenyhült, majd széles mosolyba húzódott.
- Igazad van - bólogatott. - Meg egyébként is, lételemük hogy folyton nyaggassák valami miatt egymást. Valamikor csak ki kell békülniük, hogy megint összeveszhessenek.
Ezen mindketten önfeledetten felkacagtunk, ami nagyon jól esett, és nem érdekelt, hogy az egész folyosó tőlünk viszhangzott.
Ez számomra egy jel is volt, szóval könnyű szívvel nyomtam le a könyvtár kilincsét, és örömmel láttam, hogy Harry gondolkodás nélkül a nyomomba szegődik, és lábát az ajtónak nyomva segít, hogy könnyebben átfurakodjak a könyvekkel a kezemben az ajtón.
Belépve a nagy, pergamen illatú, plafonig érő polcokkal teli helységbe nagy levegőt vettem, és néztem ahogy a gyér, fehér téli fény áttör a szálló poron.
Körülnéztem a színes borítóktól roskadozó csarnokban, majd szórakozottan végigvezettem tekintetem a padokon és kisebb asztalokon, amik most mind üresen álltak, egy kivételével.
Hermione alakja kuporgott az egyik hosszabb asztalnál, amin könyvek hevertek, telefirkált pergamenek, amiknek az egyikén a lány jelenleg is dolgozott, kócos, göndör loboncát hátra-hátra seperve, és pennájával görcsösen követve végig egy szövegrészt valamelyik kötetben, hogy aztán sebesen leírja.
Mikor azonban hátradőlt egy pillanatra, hogy megmozgassa a nyakát, egy pillanatra felnézett a munkájából, és egyenesen rajtunk állapodott meg a tekintete.
A szemei elkerekedtek, a száját akkorára tátotta, hogyha egy légy arra megy, esélytelenül belerepül.
Félénken pislogtunk rá Harryvel, még a fiú úgy döntött megtöri a jeget, és térdét felemelve megtámasztotta rajta a könyveket, és egyik kezével óvatosan intett egyet.
- Szia... - hangja elveszett volna az ordító csöndben, de a könyvtár hatalmas csarnoka elég volt ahhoz, hogy csak azért is elviszhangozzon odáig.
Hermione egy ideig döbbenten tátogott, abban sem voltam biztos, lélegzik-e még, és már kezdtem aggodalmasan hunyorogni felé, ám ekkor megrázta a fejét és meghökkenten odamakogott egy "helló"-t, majd fültőig pirulva visszatért a munkájához, és direkt úgy fordult, hogy a haja függönyként hulljon az arcába.
- Ezt már vehetjük haladásnak - suttogtam oda, Harry felé hajolva.
A fiú egyetértően mosolygott, majd a nyomomban elindult Madam Cvikker asztala felé.
Odaérve kifulladva raktuk fel az asztalra a hozományunkat, mire a könyvtárosnő nagy pápaszemén igazítva egyet maga elé rántott egy pergament és heves mozdulattal kihúzott rajta egy csomó dátumot és könyvnevet.
Már épp fordultunk el, amikor Madam Cvikker utánunk szólt:
- Várjatok kedveseim!
Kérdő pillantással fordultunk vissza.
A könyvtárosnő zavartan lesütötte a szemét, lesepert pár nem létező koszt az asztaláról, köhintett egyet, majd Hermione felé biccentve, suttogóra fogta:
- Titeket sokszor láttalak együtt errefelé - fogott bele, és kénytelen voltunk közelebb lépni, mert olyan halkan beszélt, mintha egy hétpecsétes titokról lenne szó. - Mondjátok csak, a barátotok?
Harry és én gondolkodás nélkül rávágtuk, hogy igen, miután vetettünk a lányra egy oldalpillantást.
Madam Cvikker bólogatott, igazított egy a ruhája gallérján, majd folytatta.
- Csak mert beszélhetnétek vele - nyelt nagyot. - Napok óta itt van, és ki sem akar zárásig mozdulni. Aggódok szegény lánykáért, gondoltam ti tudnátok segíteni, mert mikor szóltam neki, csak felsorolta a könyvtár nyitvatartási idejét és a szabályokat ami szerint igenis maradhat és... - ideges, tehetetlen kézmozdulattal fejezte be a mondatot.
Harryvel egymásra néztünk, és mindketten megengedtünk magunknak egy félmosolyt. Tökéletesen eltudtuk képzelni, ahogy Hermione felháborodottan ecseteli a szabályzatot. És sajnos azt is tudtuk, magunktól nem nagyon tudjuk innen kivakarni.
A vállam felett óvatos pillantást vetettem megint a barátnőnkre, aki buzgón írt valamit ismét, és a világért nem nézett volna fel belőle.
- Hát - haraptam a számba, hogy elfojtsak egy szomorkás grimaszt. - Mi mindent megteszünk, de nem rajtunk múlik.
És tényleg nem, ha Hermione munkába, tanulásba vagy könyvárban dekkolásba fojtja a duzzogását, akkor mi ahhoz kevesek vagyunk, hogy kirobbantsuk innen. Vagy Ron bocsánatkérése, vagy megvárjuk amíg a jégfal elolvad a lány szíve körül.
Ezért nem is erőltettük a dolgot, vetve rá az ajtóban egy utolsó pillantást, kivonultunk a nagy helységből, magára hagyva a buzgómócsing Hermionét és a tehetetlenül ciccegő Madam Cvikkert.