Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

Lelkiismeretek éjszakája

Fogalmam sem volt, hogyan jutottam vissza a kastélyba.
Kimaradt az, hogyan másztunk vissza az alagútba, hogyan küzdöttük vissza magunkat a banya folyosójára.
Minden mozdulatot, képet felemésztett a feledés és a bánat sűrű, kavargó mételye.
A folyosók hatalmasak voltak, mégsem láttam őket, hátukat elfordító, szégyenkező óriások voltak. Úgy mentem végig a hideg márványkövön, mint egy vesztes harcos a csata színhelyéről: kisemmizve, megalázva, a szívem tele fájdalommal, haraggal és gyásszal.
Minden szürke volt, élettelen, mert mindent az összetört szívem szilánkjain keresztül láttam.
És szürke volt minden azért, mert mindenhonnan apám acélszürke szemei meredtek rám, végig kísérték minden mozdulatom, megvetően néztek rám. Az a tekintet bámult rám mindenhonnan, amit anyám is látott, mielőtt hidegvérrel meggyilkolták.
A lezajlott beszélgetés a tanárok, a vadőr és a miniszter között beakadt a fejemben, mint egy lemez, és a hangok olyan tisztán csengtek a fejemben, mintha újra és újra végig hallgatnám. Ott voltam ismét, térdepelve a padlón, könnyeket hullajtva valaki után, akit soha nem is ismertem, bánva valaki más bűnjeit, magamra varrva a Siriusnak szánt bűntudatot, és végig hallgatom, hogyan árulta el apám a barátait, a családját... hogyan ontotta ki szem rebbenés nélkül egy ártatlan fiú és a tulajdon szerelme életét...
Újabb könnypatak indult meg a szememből, az elfúvó nyögéseim panaszosan siklottak végig a falak mentén a huzatba kapaszkodva, és közben a mellkasomban az égető érzés még elviselhetetlenebbé vállt.
Miközben kísértetként siklottam végig a tornyunk felé, bőrömet belülről mardosta szét a sok bennem kavargó, heves, negatív érzelem. Színes festék kavalkádként váltogatta magát bennem a düh, bűntudat, kétségbeesés, gyűlölet, sajnálat, fájdalom, önutálat és végtelen elkeseredettség.
S közben néztem az előttem baktató fiút, akinek a háta meggörnyedt a borzalmak súlya alatt, akinek szemüvegére a könnyei leheltek párát, és akinek minden joga és oka megvolt arra, hogy soha többé ne szóljon hozzám.
Egy árva. És erről az én apám tehet.
Hirtelen Harry nagyon kicsinek, sebezhetőnek tűnt a viseltes, repedezett ódon falak közt, a hideg kő monstrumok hatalmasak voltak, akár a káosz, ami körülöttünk tombolt.
A szívem hol Harry sajnálatára dobbant fel, hol pedig fájdalmas ritmussal verte a mellkasom, emlékeztetve engem arra, hogy mindkettőnk vesztesége ugyanattól az embertől fakad.
Megtartottam a tisztes távolságot. Fogalmam sem volt, a Harry lelkében dúló vihar vajon ellenem fordítja majd, de mivel tudtam, hogy megérdemlem, számítva rá, teret hagytam neki, és görcsös szigorúsággal minden lépcsősoron öt fokkal lemaradva haladtam mögötte, minden kanyart apró szünetekkel mögötte vettem be, és amíg a járatba jöttünk vissza, még a fojtogató sötétség ellenére is lemaradva baktattam mögötte, hagyva, hogy a pálcájá biztos fényét elnyelje a sötétség.
Nem gyújtottam meg a sajátom. Had tépázzanak a múlt démonai az engem belepő árnyékban.
És mikor már a Dáma folyosójára kanyarodva, lépéseim az élénken remegő fákylafényben úszott, akkor sem éreztem még ekkora nagy sötétséget, hisz ez a sötétség nem a szemem, de a lelkem lepte be, mint egy fulldokló prédára tekeredő, undok kígyó.
Nagy nehezen megérkeztünk a portré elé.
Még mindig tartottam a távolságot köztünk, az arcomat pedig úgy kapkodtam Harry és a minket felvont szemöldökkel méregető, jelszóra váró Sir Cadogan közt, mintha a tekintetem egy molylepke, Harry ábrázata pedig egy tűzforró lámpa lenne; ami vonz, érdekel, de minden egyes érintésnél emlékeztett rá, hogy tiltott.
Hisz tudni akartam mit érez, bele akartam látni a lelkébe, megérteni és mindent amit tudok felajánlani, hogy jóvá tegyem azt, amit apám tett vele. De azzal is tisztában voltam, hogy ehhez nincs jogom. Az az ember adott nekem életet, aki az övét tönkre tette, ha valamivel tudok és erkölcsileg helyes segítenem, az az, hogy távol tartom őt mindentől, ami apámra emlékezteti; magamtól, legfőképp.
- Mondjátok bitangok, mily céllal érkeztetek ide? - harsogta Cadogan, hatalmas hasát kidüllesztve élvezte a festmény sarkából pancéljára csillanó napfényt, közben kardját kitartva mutatott ránk.
Már el sem mosolyodtam a látványon.
Abban sem voltam biztos, hogy tudok még valaha mosolyogni.
- Engedj be, nincs kedvem ehhez - mondta Harry, hangja hatalmas, taposó bakancs volt a szívem apró szilánkjain.
Hangja reszelős volt, élettelen, és csatlakozott a miniszter és a tanáraink beszélgetésének viszhangjához, ami már lassan egy órája gyötört, de napoknak tűnt.
Lélekben egy pofont kevertem le magamnak. Napoknak tűnt?
Még én vagyok az, aki emiatt szenved? Napok, pff...
Harry tizenhárom éve, nem napok óra szenved Sirius Black bűnei miatt.
A lovag hetykén kurjantott, és nagyot ugrott pipaszár lábaival.
- KUTYAFÜLÜ BANDITÁK! - kiabálta telitorokból. - SIRIUS BLACK CINKOSAI! INNEN TOVA NEM JUTTOK, AZKABAN TÖLTELÉK CSÜRHE, JELSZÓ NÉLKÜL SEHOVA SE!- amit a vászon lovag vicces csipkelődésnek szánt, az számunkra felért egy szívünkbe döfött kés megforgatásával.
Az áruló mágusférfi nevének puszta említésétől mindketten összerezdültünk, indulatoktól remegve meredtünk Sir Cadoganre. Harry arca vörös volt, és az oldalam viszketni kezdett, ahogy szinte éreztem a fiúból áradó nyers dühöt. Mint aki túl közel merészkedett a tűzrakáshoz, óvatosan hátráltam el tőle egy lépésnyit, és hagytam, hogy egy könnycsepp végig perdüljön az arcomon, majd az államhoz érve a hideg kőre zuhanjon, akár az én önbecsülésem a kocsmában hallottak után.
- Nagyon nincs kedvem a flúgos játékaidhoz, úgyhogy jobban tennéd, ha megmondanád mi az aktuális jelszavad, vagy leátkozlak arról a falról! - csattant fel Harry, rongyos tornacipőjének csattanása nem volt hangos, én mégis úgy éreztem, mintha képes lenne minden ablakot betörni.
Mintha nekem szánta volna ezeket a szavakat, szipogtam egyet. De ha nem is nekem szólt, attól még lehet miattam történt, vagyis apám miatt, de nem lepődnék meg, ha Harry ezek után engem is megvetne.
- Hogy merészelsz egy daliás lovaggal ily hangot megütni, legény? - fújtatott Sir Cadogen pödört bajusza alatt, én pedig soha nem imádkoztam hevesebben, mint akkor. Hogy ne hergelje tovább Harryt. - Nem adok ki efajta hétpecsétes titkot, csak az arra méltó...
- Fogytán a türelmem te kis... - kezdte Harry, olyan erőszakosan préselve ki fogai közt a szavakat, hogy szinte erre lehetne azt mondani, hogy párszaszáj, ám mire fültanúja lehettem volna annak, minek is tartja abban a pillanatban a kis lovagot, riadt, remegő cincogással közbe szóltam:
- Havas-varangy arany a patakpart talajban. - mondtam el egy szuszra.
Minden egyes jelszó váltással tisztában voltam, kihízelegtem Sir Cadogantől, hisz ezzel is talán egy köpetnyivel közelebb kerülhettem ahhoz, hogy legalább a griffendélesek elfogadóbbak legyenek velem, és lássák, hogy én ugyan nem segítek még csak a jemszó kiadásával sem Siriusnak, habár a mai Roxmortsi délután után azt hiszem ezzel véglegesen felhagyok.
Harry vállai megmerevedtek, és eltátott szájjal rám sandított, majd vissza a képre, ami immár "takaros, udvarias kishölgy"-nek nevezve engem, kinyílt a keretéből, láthatóvá téve a klubhelységet, ami minden volt abban a pillanatban, ami én nem: családias hangulatú, vidám, élénk és hívogató.
A kandallóban táncoló lángok melege forrónak hatott a hátamat nyomó, gondokból álló jéghegy miatt.
- Köszönöm, nélküled szerintem estig is itt toporognék - próbált meg Harry mosolyt erőltetni az arcára, de az izmai élből nemet mondtak rá, és még csak egy erőtlen vicsor sem születhetett meg. Kézfejével tarkóját dörzsölte, és hálásan nézett rám.
Vagyis nem. Biztos voltam benne, hogy csak én szerettem volna hálát látni benne, mert azzal talán könnyíthetek a saját lelkiismeret furdalásomon. - Gyere, menjünk be... - szólt aztán, mikor látta, hogy semmi válasz nem érkezik felőlem. Se egy szó, egy biccentés, egy száj vagy szem rándítás.
Szomorúan bámultam bele a zöld szemekbe, és közben úgy tettem, mintha tudomást sem vennék a felém nyújtott kézről. Pedig az rengeteg érzelmet indított meg bennem. Reményt, hálát, szeretet, ugyanakkor kétkedést, meglepettséget és undort saját magam iránt.
A smaragdszín íriszekben végtelen fájdalom csillogott. Meg voltam róla győződve, hogy Harry mindent azért tesz, hogy ne érezzem magam rosszul, de ettől csak még inkább egy hányavetett alaknak éreztem magam.
Hisz a fájdalmának az én apám volt az oka, és ő minden szenvedés ellenére úgy tett, mintha nem érdekelné, hogy minket sokkal szomorúbb szál fűzz össze, és egyben taszít el egymástól, valami, ami egy sokkal mélyebb, sötétebb gyökerekből fakadt. Úgy tett, mint aki a barátságunkért hajlandó megbocsátani. Úgy tett, ahogy az engem boldogabbá tett volna.
És ez ahelyett, hogy felvidított volna, csak mégjobban letört; tehát Harry úgy érezte, érdekbarátságra számítok tőle, meg kell felelnie nekem.
És ha Harrynek tettetnie kell a viselkedését felém, akkor ott valami menthetetlenül elromlott.
Remegő ajkakkal és homályos szemekkel meredtem a felém nyújtott kézre, ami tettetett békejobb, álcázott elutasítás volt. Legalábbis abban a pillanatban én annak láttam.
Kinyúltam érte, mint ahogy az egér szimatol a csapdába tett sajtdarab felé. A kezem remegett, az ujjam közé bejutó hideg levegő felkúszott a karomon, ahogy kidugtam a pulóver ujja alól.
Aztán a fiú válla felett átsiklott a tekintetem a klubhelységbe, és sós könnyek martak bele a szemembe, ahogy megláttam a puha foteleket, a vidám falakat, és az embereket, köztük Fredet és Georgeot, ahogy összenevetnek valamin, majd kíváncsian pislognak a kinyíló vászonlapra.
Meglátva felcsillant a szemük, és örömteli vigyor keretében vakító fehér mosollyal ajándékoznak meg, miközben hevesen integetnek, kezük elmosódottan siklik a levegőben, olyan lelkesen hadonásznak.
Valamit megsejthettek, mert elég volt egy pillantást vetniük a kisírt szememre, leengették a kezüket, és csodálkozva álltak fel.
Majd ismét Harryre néztem, aki habár nem mosolygott, elfogadó, megértő arccal érintette ujjbegyeit a kézfejemhez, erőtlenül a tenyerembe csúsztatta a sajátját, majd invitálóan de finoman el kezdett húzni maga és a klubhelység felé.
Amint hüvelykujja a ki nem mondott bocsánatomat elfogadva végig simított a tenyerem egyik vonalán, hiába a gyengéd érintés, engem mégis egy pofonnal felérve talált el a felismerés: ezt én itt mind nem érdemlem meg.
Harry, a barátaim, a biztonság...
Hisz egy árulónak született és tervezett valaki... az mind nem érdemli meg ezeket...
- Én... - most először szólaltam meg a lefülelt beszélgetés óta, a hangom reszelős, rekedt és fájdalommal teli volt, a világ legfrányább torokgyulladásával is kellemesebb érzés lett volna beszélni. - Én... úgy... úgy sajnálom Harry. - motyogtam, miközben a kezem ütemesen Harry kezének belsejéhez ütközött, ahogy remegni kezdett. A szememet újra könnyek lepték el, kitolva az előbbi adagot, ami patakokban indult meg az arcomon. - Mindent.
Végszóként ezt sikerült kiböknöm, majd erőt merítve a magam iránt érzett méla undorból, kirántottam a kezem Harryéből, és egy pillanatra az övéhez ragasztottam a pillantásom, amivel azt üzentem, hogy ne jöjjön utánam.
Sarkon perdültem, megemeltem a lábam, majd az első lépés után hagytam, hogy gyors vágtágba kezdjenek a lábaim, és hagytam azt is, hogy a fülembe sípoló menetszél elnyomja Harry hangját, aki utánam kiált:
- Flower!
A szívem hattalmasat dobbant, de rögtön fanyarul el is nyomtam a reményteli bukfencet a hasamban, mert miután loholtam tovább, csattogó hajjal és talárral, az első kanyart bevéve már ez a megszólítás Blackként viszhangzott a fejemben.
Mindenhonnan csak a Black nevet hallottam vissza. Black... Black...Black...
Én nem Flo voltam akkor, aki segített Harrynek kétszer is szembe szállni Voldemortal, nem. Én akkor Black lánya voltam, egy árulóé, aki miatt Harry elárvult, elvesztette mindenét, és minden balszerencséjét neki köszönheti.
A mellkasom szaggatott az érzésre, hogy hogyan lehetséges, hogy Harry ezek után még a szemembe tud nézni, még azt is el tudja játszani, hogy nem gyűlöl teljes szívéből.
Zihálva rohantam, folyosóról folyosóra, a kőfalak, tantermek ajtajai, festmények mind színes kavalkáddá olvadtak össze, és megannyi apró csillag tarkította őket, ahogy a légszomj egyre jobban gyötört.
De én csak szaladtam, és úgy éreztem magam, mint egy vízcsap, aminek a fogantyúját folyamatosan tekergeti valaki: hol forró voltam az indulatoktól és az apám iránti haragtól, no meg a könny és huzat csípte arcomtól, hol pedig hideg, ahogy a félelem és döbbenet jeges verítéke learaszolt a nyakamon, a hátamon.
Szaladtam, szaladtam és szaladtam, olyan gyorsan, hogy az érzést, miszerint aggódnom kéne, hogyha ilyen későfele elkap egy prefektus vagy tanár, mert nem találok vissza, teljesen magam mögött hagytam.
Az engem üldöző lidércnyomás magába nyelte, megrágta és kiköpte a szívem szilánkjai mellé ezt a gondolatot.
Miközben rohantam, a könnyek megállíthatatlanul száguldoztak le az arcomon, a lábaim égtek, a tüdőm még inkább, én pedig már azt se tudtam mi célom a futással, egyszerűen csak rohantam.
Indulatosan csücsörítve fújtattam egyet, hogy a szemembe lógó fufrumat eltávolítsam a szemem elől, és loholtam tovább.
A torkom kapart, ahogy halkan zokogtam közben, és én örömmel öleltem lüktető mellkasomhoz ezt a fájdalmat. Had kínozzon ez, mert inkább ez, mint a gondolatok a megtudottakról.
Újabb kanyar, miközben a bakancsom megcsúszott a hideg, nyirkos kövön, azért oldalra kidőlve csapódtam neki egy fal sarkának. Körmeimmel végig karistoltam a falat, ahogy eszeveszetten kapaszkodtam bele, és a fejem egy pillanatra erőtlenül a vállamnak koccant.
Ekkor láttam meg, hogy mögöttem a folyosót sötétség nyeli magába. Minden fáklya kialudva, de még frissen kioltottan füstölögve mered utánam, szürke pamacsokban eregetve néhai lángjaik utolsó lehelletét.
Megdöbbenve néztem, de közben a lábaim még mindig vittek volna tovább, ezért ügyetlenül trappoltam előre még egy sort, egészen addig, még annyira előre nem dőltem, hogy egyensúlyomat vesztve végig nem siklott az oldalam a kőfalon, én pedig a tövébe roskadtam, remegő térdeim dideregve koccantam a padlónak.
Nem tudtam a kimerültségtől, vagy a hidegtől vacognak ennyire, mindenesetre felállni egyenlőre nem tudtam.
Csak meredtem a kialudt fényforrásokra.
A fulladozó, sípoló hang, ami belőlem jött, betöltötte az egész szakaszt, ahol a falhoz kuporodva tördelltem a kezem.
Nem értettem, mi történt a fáklyákkal, hiszen tisztán emlékszem, vagyis szerintem égve voltak mikor erre rohantam. Kiesett nyilván sok minden amíg szaladtam, köztük az is, egyáltalán merre sikerült elkószálni, de abban biztos voltam, hogy nem vaksötét szakaszon rohantam végig idáig.
Ez csak még jobban felhergelt, ezért egy tehetetlen nyögést elfojtva, ajkamba harapva a felettem égő fáklyára néztem, a hátra vetett fejem így a falnak koccant, ám a nyilalást elnyomta a következő történés:
A lángokba mintha szél kapott volna abban a másodpercben mikor rájuk néztem, és egy utolsó villanással kialudtak, helyükön a hamu szürke füstöt köhögött fel.
Erre egy ijedt vinnyogás volt a válaszom.
Nem kerteltem mellé, és már nem is próbáltam bemagyarázni magamnak semmit.
A Piton szobájában lezajlottak után nem kellett megkérdőjeleznem semmit. Ezt én csináltam...
Behunytam a szemem, és a nyakamon felkúszó pániktól megborzongva lehajtottam a fejem.
Pár percig előre hátra ringatva magam próbáltam lenyugtatni, és a bordáimat ütlegelő szívemet és remegő tüdőmet meggyőzni arról, hogy ura vagyok a helyzetnek...
Jó, ezt én sem gondolhatom komolyan. A helyzet ura? Inkább az ural engem, sőt fogva tart...
- Ugyan... - förmedtem magamnak, majd szemeim utálatosan kipattantak, és már kezdtem is volna bele az öndorgáló monológomba, de amikor megláttam a kezeimet, majdnem felsikítottam, és végérvényesen is átadtam magam a félelemnek.
Ugyanis csuklómon fekete szőr burjánzott, az ujjaim rövidek voltak, és kampós kutyakarmok sorakoztak a körmeim hején.
Eldobtam magamtól a karjaimat, mintha megszabadulni akarnék tőlük, és nyöszörögve rázogattam őket, behunyva a szemem, és kapkodva a levegőt, ismét a sírás határán voltam.
Nem, kifejezetten nem voltam ura a helyzetnek.
Megint öntudatlanul, pálca nélkül varázsolok, és ennek tetejébe megint ez a kordában tarthatatlan átváltozás...
Sírtam, és soha nem éreztem magam ennyire gyengének és sebezhetőnek, ennyire kiszolgáltatottnak.
Egy elhaló vinnyogásra kipattanó szemekkel rázkódtam egyet, majd rájöttem, hogy ez csak én vagyok.
Egyedül vagyok, annyira mint még soha. Még a Baziliszkusz kamrájában haldokolva is ott volt nekem Harry. És idén apámnak sikerült őt is ellöknie mellőlem... pontosabban már tizenhárom éve megtette.
Karjaimmal átöleltem a térdem, és ráhajtva a fejem, erőtlenül szipogtam, foltokat varázsolva a nadrágomra.
Hova mehetnék innen? Vissza a klubhelységbe...? Hogy így lássanak?
Harry minden bizonnyal nem tudott kimagyarázni, főleg hogy Fredék látták ahogy elfutok, minden bizonnyal az is megfordul a fejükben, hogy keressenek... Sőt!
Fredékről beszélünk, csoda lenne, ha ez nem történne meg...
A mellkasomat szorongató pánik sürgetve kiáltott rám.
Gyorsan találnom kell egy helyet, ahol békében lubickolhatok egy kicsit a bűntudatomban.
Vissza kellett volna mennem a klubhelységbe. Esteledik, és ha elkap egy tanár vagy prefektus, akkor miattam, ismét miattam megint megcsonkítják a pontszámainkat...
Tényleg ezt akarom? Hát nem okoztam így is elég gondot?
Elég fájdalmat?
És csodálkozom, hogy nem tudom levakarni magamról apám nevének az átkát...
De bárhogy is akartam, nem tudtam felállni, és visszaindulni. Egyrészt, mert a félelem mindegy egyes lendület vételnél visszanyomta a fejem a térdeim közé, a szégyen pedig ott tartotta.
Másrészt pedig, jó ha azt meg tudom állapítani, a kastély déli vagy északi részén vagyok épp.
Hogyan jutok vissza, már ha egyáltalán akarok?
Ez hozzáadott a pánikhoz, így még inkább szűkölve szorítottam meg a lábaim.
Ezt jól összehoztam...
Reményveszetten vártam, hogy mikor kanyarodik oda egy tanár, aki a mínuszok alá tolva a Griffendél pontszintjét, az igazgatóiba taszigál.
Ám ekkor felcsillant bennem valami, valami apró kis fénysugár, egy ötlet, amit a mellkasomnak nyomódó, vékony papírtekercs okozott.
Ami elvitt a bajhoz, aminek köszönhetően most itt kötöttem ki, zokogva és fulldokolva a bűntudattól.
Elmélázva, kissé szabályozottabb légzéssel a kezemet a kulcsontomra téve végigsimítottam a mellkasomon, egészen addig, még egy belső zsebben kitapintottam a papirost.
Talán ez a tekercs lesz az, ami segít nekem most.
Ujjaimmal a ráncos papírt cirógatva gondolkoztam azon, hogy remélem nem egy újabb, sötét titok megtudásához vezet el, hanem...
Az egyedüllét kellemes reménye arra késztetett, hogy ujjaimat bebújtassam a nyakgallérom mellett a fekete köpenybe, majd a zsebbe túrva megragadjam a Tekergők Térképét, és elszánt morgással magam elé rántsam, és hagyjam kitekeredni.
A lábaimat távolabb toltam magamtól, majd kiterítve rá a papírt, kis suhintással előráncigáltam a pálcámat is.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! - motyogtam, majd remegő kézzel a papírra böktem a pálcávál.
Egy könnycsepp pottyant ki a szememből, sötét foltot áztatva a lapra, amin már tekeregtek is a fekete tintacsíkok.
Amíg a térkép megalkotta önmagát, addig szaggatottan beszívtam az ajkaimon a levegőt, majd felemeltem a fejem, és lassan körbe pásztáztam a folyosót.
Sehol egy lélek.
Megnyugodva néztem le az ölemben heverő papirosra, majd szemügyre vettem, én hol vagyok.
A Flower Black feliratú pöttyöcske magányosan lebegett egy ötödik emeleti folyosón, egy vaskos torony fal mellett húzódó szakaszon.
Közel s távol egy lelket sem mutatott a térkép, minden diák vagy a nagytermi vacsoráról szállingózott vissza a klubhelységébe, amikben pedig már olvashatatlan gombóccá tömörültek a többiek nevei.
A tanárok java is a nagyterem körül cirkált, páran elszórva járőröztek a kastély különböző pontjain.
Ismét rádöbbentem, hogy mekkora ez az építmény, hisz aki a legközelebb volt hozzám, az a lakosztályában sürgölődő Sinistra professzor volt, ő is minimum tíznél több fordulóval odébb. Frics épp a trófea teremben kergetőzött Hóborccal.
Eleinte meg megfordult a fejemben, hogy a vissza utat keresem meg inkább, hiszen az eddig engem kiközősítő diákok nagyon a körmömre néznek, ha ismételten valami szabályszegéssel ritkítom meg a házunk pontszámát.
Sőt, már az is elég elrettentő gondolat kellett volna, hogy legyen, hogy Sirius szökése óta akár halhattam volna nyilvános mártír halált, akkor is undok Black ivadék lennék a közszemle számára.
Keserűen felhorkantam, és egyik kezem a görcsbe ugró gyomrom tájékára szorítottam, így viszont a térkép bal sarkát nem tartotta semmi, és az lejjebb csúszott, szemeim pedig az elém érkezett részre fókuszáltak, pont oda ahol ültem.
Nézegettem a mindentől távol heverő kis alteregómat, és szépen lassan teljesen megfeledkeztem arról, hogy mennyi pontukba fájhatna, ha most valami őrültségre vetemedek.
Márpedig a gyász, a keserűség és lemondás sajnos nem sok racionális döntéshez vezetett.
A szemem tovább vándorolt egy szakaszra, ami közvetlen mellettem volt elvileg, egy tekervényes csigalépcső, ami egy torony tetejére vezetett. A tágas tetőn cikornya betűk hirdették: Déli harang tornya.
A szívem izgatottan dobbant egyet, és a mai borzalmas hírek után felüdülésnek bizonyult amit láttam.
Hát persze!
A Roxfortnak két harangtornya van! Az egyik a sima harangoknak, amik az óra végén is kongani szoktak, és a déli, ami mindig pontban tizenkét órakor, amikor a nap a legmagasabban delel, csak is akkor szólal meg.
Ráadásul maguktól szólnak elméletileg, szóval ott még kevesebb az esély arra, hogy bárki rám találna. A dáma folyosójától idáig semmi jele nem volt rendszeres járkálásnak sem, szóval ha akarnék, könnyedén visszaosonhatok a toronyba. Nyilván, szinte életveszélyes vállalkozás Harry köpenye nélkül, de elsősként nem egyszer tettem meg, hogy védelem nélkül hancúroztam ennél sokkal veszélyesebb, jobban őrzött szakaszokon is.
Plusz... most ha valamihez igazán nem volt jogom, az az, hogy Harrytől szívességeket kéregessek. Ugyan...
Most egyedül kell megoldanom, hogy minél távolabb legyünk egymástól, hogy a fiú véletlen se lásson olyasmit, ami Sirius Blackre emlékezteti.
Nekem pedig volt egy-két dolog, aminek nagyon jót tett volna egy kis magányos elmélkedés...
Kezemmel a mögöttem lévő kőfalba akaszkodva álló helyzetbe tornásztam magam, mellkasomhoz lapítva a térképet, és nyakamat nyújtogatva meredtem a folyosó végére, ami már rálátást engedett az ominózus lépcső aljára.
Kettős érzés ragadott magával, úgy éreztem, mintha a testem szét akarna szakadni.
Az egyik önostorozva próbált visszakönyörögni a Griffendél toronyba, még a másik meggyötörten menekült volna a kényelmes, biztonságos egyedüllét felé.
Ajkamba harapva kapkodtam a fejem a két véglet között, annyira dilemmázva, hogy a számból fémes íz csorgott a nyelvemre, ahogy elharaptam.
Nem okozok így is elég kalamajkát? Az én szerencsémet ismerve húsz percembe se telik, és már rángat is valamelyik tanár az igazgatóiba, és aztán megnézhetem magam, hogyan próbálok a háztársaim bizalmának megfelelni...
De ugyan kinek akarnék én itt megfelelni?
Lehetetlen lenne... Hisz már így is mindenkinek van ürügye szúros szemekkel nézni rám és kiközösíteni, minek erőlködjek tovább? Ha az elmúlt két év alatt nem tudtam bizonyítani a hozzájuk való hűségemet, nem fogom tudni pár nap alatt sem, főleg a jelenlegi körülmények közt.
Akkor már miért ne szenvedhetnék békében és csöndben?
Nekem is kijár egy kis szusszanatnyi idő, nem? Ahol csak én vagyok, a problémáim amit emészthetek és a sebek amiket nyaldoshatok.
Az elhatározás olyan hirtelen született meg, hogy minden mást kitolt a fejemből, csak az elszántság maradt.
Lenézve a térképre összetekertem, majd zsebre vágtam, és hagytam, hogy a lábaim most oda vigyenek, ahová mindenről megfeledkezve a leginkább vágyom.
Büszke kísértetként suhantam végig a tágas folyosón, hajamat hátra dobva félmosollyal nyugtáztam a megfelelési kényszeremet, amit ott hagytam a fal tövében haldokolni.
Egyenletes trappolással vettem irányba a lépcsőt, nem törődve a zajos koppanásokkal, hisz mindentől, a Roxfort zajos életétől távol voltam, csak én, a gondolataim és a harangtorony.
Odaérve megálltam az első fok előtt, és kissé elbizonytalanodva megemeltem a lábam, és rátettem.
Szemeztem egy sort a kanyargós fallal és felfelé kúszó lépcsővel, majd mély levegőt vettem.
A hatalmas sóhaj elseperte minden kételyem, és egy pillanatba sem telt bele, meglendülve kettesével kezdtem róni a durva követ, tenyeremet óvatosan a falra téve, borzongva simítottam végig a nyirkos, hideg réseken.
Fújtatva másztam egyre feljebb, és bódító érzés volt megszédülni az egyre feljebb vezető kanyarokban.
A levegő egyre hűvősebb lett, én azonban dühös elszántsággal haladtam egyre fentebb és fentebb, egészen addig, még ki nem bukkantam egy nagyobb boltíven át a torony tetejébe.
A látványtól elakadt a lélegzetem, és hiába szúrt a tüdőm a sietségtől, addig nem tudtam újra megtölteni levegővel, amíg fel nem dolgoztam a hely pompáját.
Egy nagyobb tanterem méretű, kör alakú kőfelületre érkeztem, aminek közepén óriási luk tátongott, ami felett pedig a torony csúcsos tetejének belsejéből robosztus vasláncs lógott. Ezüst szemein ott ragyogott holdfény, és rendületlen erővel tartotta a végén a Hagrid kunyhójának méretével vetekedő harangot.
A vas monstrum öblös szájából pedig előkandikált a nagy, gömb alakú nyelve, aminek már csak a látványára is megborzongtam, milyen hangos lehet amikor a vaskos kör alját döngeti. Elég nagy, hogyha Roxmortsban is hallani lehet...
A harang fala megviselt volt, karcok, rozsdafoltok és fekete égésnyomok, a szegélyéből darabkák is hiányoztak. Az óriási szerkezet egy történetet mesélt el, öreg volt, akár a kastély falai, tekintélyt parancsoló.
Magát az egészet pedig széles boltívekkel csipkézett fal vette körbe, így bármerre néztem, egy ajtótlan nyílás engedett rálátást jobbra a tiltott rengeteg hosszan elnyúló lomb seregére és távoli, hósipkás hegyekre, amik óriási szörnyként szúrták a sötétkékbe boruló éj horizontját.
Előttem a rét, távolban a kviddics stadion, még távolabb Roxmorts, aminek fényei távoli gyöngykoszorúként ragyogtak, balra haladva pedig lustán hullámzott a fekete tó tükre, ami ezüst korongként tükrözte vissza a félhold sápadt orcáját.
Mindezt pedig a még nem teljesen éjszakai, de már megannyi tiszta fénnyel ragyogó csillag fényétől pislákoló égbolt koronázta meg, néha egy-egy kőoszloppal, ami a vékony tornyot tartotta a helyén, szóval szinte bárhova le lehetett ülni, a lábamat lóbálva és gyönyörködve a tájban.
Remegve kifújtam a levegőt, majdnem megkönnyezve a lenyűgöző látványt, szívemre szorított kézzel újra és újra végig pásztázva a sötétzöld vagy épp kopasz ágakkal burjánzó erdőt, a falucska fényeinek láncát, a stadion égbe nyúló karikáit, a tó finoman loccsanó vizét, vagy a réten ágaskodó, csálé vadőrkunyhót, aminek kéményéből füst püfögött fel, és egy apró alak, agyar cirkált a veteményese körül, mindezt mintha porcukorral szórták volna meg, fehér hótakaró borított mindent.
Meghatottan lépkedtem előre, a csodálatos látványtól remegő ajkakkal, persze biztos távolba maradva azért a mélybe vezető lyuktól és a hatalmas harangtól ami bele lógott.
Akár egy álomvilág.
A hirtelen hűvös pírt csókolt az arcomra, és pajkos szellő sűvített be a boltíveken, amitől megborzongva átöleltem magam. De még így álmélkodva kószáltam a hatalmas torony tetőn, miközben újra és újra bennem akadt a levegő, ahogy a szívmelengető, festői tájkép megmelengette összetört szívemet a szépségével.
Egy óvatos félkör mentén kikerültem a harangot és a nyílást, majd megállva ott, ahol Roxmortsra nyílt az egyik boltív, remegő gyomorral behajlítottam a térdem, majd törökülésbe vackoltam magam.
Tátott szám belseje kiszáradt a bele jutó hidegtől, miközben ölbe ejtett kezekkel tanulmányoztam a barátságos falu vidám fényeit.
Olyan gyönyörű volt, hogy felbuzdított, és hirtelen bátorságtól vezérelve a tenyeremmel közelebb toltam magam a peremhez, a fal oszlopnak döntve oldalam kinyújtottam a lábam, majd elfolytott, izgatott hanggal hagytam, hogy a talpaim lecsússzanak, és a semmibe kalimpálva rugdalják a torony falát.
Az érzés lázító volt, izgalmas, ahogy a talpam a semmi felett tátongott, és szél fütyült el alatta.
Ahogy a talaj száz vagy több méterrel alattam nyújtózott.
Úgy éreztem magam, mintha a mögöttem lévő hegyek irigy fantomok lennének, és valójában ez a torony a világ teteje, én vagyok a legmagasabban, csak nekem adatik meg, hogy a Roxfort birtokának látványát ilyen kiváltságos szögből láthassam.
Soha nem éreztem magam annyira szabadnak, mint mikor egy ósdi harang mellett csücsülve nézhettem végig a falu karácsonyi fényein és a körülötte húzódó, végtelennek tűnő vadregényes tájon.
Egyedül voltam. Mégis felszabadult, akárcsak egy pár percre is, amíg a látvány ölelő anyaként magával ringatott.
Anya...
Hirtelen a magasság szédíteni kezdett és émelyegni kezdtem, a látvány nagysága emlékeztetni kezdett mennyire kicsi, eltiporható és mégis mennyire aljas de fontos részlet vagyok, a csillagok szürkének tetszettek és apám figyelő szemére emlékeztettek, a fák már nem integettek szél borzolta ágaikkal, hanem elhesegettek, és a falu látképébe beuszó, hangyáni, fekete csuklyás alakok soha nem tűntek még ijesztőbbnek, s mind ez csak azért tudatosult bennem, mert kimondtam magamban annak az értéknek a nevét, ami számomra akkor a legnagyobb volt, és Sirius Black örökre elvette tőlem.
A táj szépségét vesztve, fenyegetően pislogott rám, már nem legyőzhetetlennek, hanem kitaszítottnak éreztem magam.
Nem büszkén voltam egyedül, hanem rettegve magányos.
Minden baj, minden amit a ma hallottak okoztak bennem borzalmas érzést, egyszerre tódult a fejembe, és ahol az oszlop repedezetten a padlóba kapcsolódott, idegesen kapargatni kezdtem, és el kezdtem azt tenni, amiért eleve idejöttem: a gondokon őrlödni, miközben a lábam túlságosan zsibbadt a szédítő mélység gondolatától ahhoz, hogy behúzzam.
Bénultan merengtem el először azon az egy szón, ami feledtette velem a táj szabadság érzetét okozó hangulatát.
Anya...
Sokkal valóságosabb volt, így, hogy tudtam a nevét. Sokkal közelebb került a fogalom egy megtestesülő képhez, valóságosabb lett.
Ám már azt kívántam, bárcsak a nevét sem tudnám. Ha ez azzal járt, hogy megtudjam a történetét is, inkább maradjon továbbra is egy fantomkép.
Inkább fantáziálok szép dolgokat hozzá én, mi a neve, hogy nézett ki és milyen lehetett a személyisége, hogy talán még életben van valahol, és megkeres majd egyszer, és akkor én is igazán magaménak mondhatok egy családtagot. Inkább akkor járkáljak vakon a hitegetésben és rózsaszín felhőkben, minthogy beton keményen fejeljem meg a valóságot.
Az egész helyzet, hogy megtudtam, arra volt jó, hogy még jobban utálhassam Siriust, ahogy ő azt megérdemli.
Erre a gondolatomra a bal kezemmel, ami a jobbon pihent, kíméletlenül belevájtam a körmöm a hüvelykujjam feletti puha bőrbe.
Nem, ebből a megtudott borzalomból nem húzhatok hasznot, de egyszerűen nem tudtam parancsolni a dühnek és gyűlöletnek, ami marta a torkom, legszívesebben kultúrálatlan undoksággal köptem volna le a mélybe az összes keserűségemet.
Dühösen fújtatva meredtem a távolba, és azon túlra, a végtelenségbe, a csillagos éjszaka legtávolabb sarkába, és még annál is messzebre kívántam apámat, egy Azkabannál ezerszer rosszabb, koszosabb, kisebb cellába...
Mindent elvett Harrytől, és nem kímélt engem sem.
Bármennyire is megbékélt a szívem a tudattal, hogy legalább édesanyám, legalább az egyik szülőm nem egy ilyen szörnyeteg, cserébe már-már kívántam, bárcsak semmit se tudnék róla, mert tudni, hogy apám vette őt el tőlem, tőle az életét, ráadásul azért, mert Harryéknek akart segíteni...
Ismét zihálni kezdtem, és könnyek csorogtak az arcomon, frissek, forrók, és helyet mostak az arcomon újabb kétkedő és szomorú pillantásoknak.
Hogyan... HOGYAN VETEMEDHET VALAKI ILYESMIRE?
Elárulja a legjobb barátait, amire eleve nem létezhet nyomós indok, a családon kívűl maximum, de egyrészt ők is a családunk részei, és ha ez a titokgazdás varázslat úgy műkődik ahogy azt gondolom... akkor inkább oda állok Voldemort elé, és hagyom hogy végezzen velem, és ha napokon keresztül mantrázza rám a Cruciatus átkot, akkor sem mondok neki semmit! Persze, ha ez történt volna, sajnálnám apám, és én tisztelegnék az egyik legszorgosabban az emlékének, folyton siratnám és dagadnék a büszkeségtől és örök példaképemmé fogadnám...
Ha ez történt volna, minden olyan más lenne és....
Erőszakosan megráztam a fejem és az öklömmel az arccsontomra ütve végig húztam rajta és letöröltem a krokodilkönnyeket. Majdnem siratni és sajnálni kezdtem valakit, aki soha nem is létezett, és majdnem annak a gyilkosnak az arcára húztam rá a szerepet, akit jelen pillanatban mindennél, még Voldemortnál is jobban gyűlöltem.
Ugyanis apám nem ezt tette.
Apám hidegvérrel alázta meg Harryt és a családját, szégyenszemre élvezkedett a borzalmas merénylet keltette káoszban, és még a szerencsétlen Peter Pettigrewal is végzett...
A Rosmerta által megemlített ügyetlen, dundi fiúcska a képzeletemben egy Neville képére megformált srác volt, amin majdnem halványan elmosolyodtam, de aztán ahogy elképzeltem, ahogy apám vicsorogva rá szegezi a pálcáját, és a fiú darabjaira robban...
Furcsa, bugyborékoló hang tört fel belőlem, ami leginkább az öklendezés és az elfolytott zokogás közt volt.
Elszakítottam szemem a tájról, és szipogva görnyedtem előre a lábaimra, miközben a két térdem között lebámultam a nagy mélységbe, ahol szűk falak és tornyok fogadtak.
Néztem, és beleborzongtam, ahogy a könnyeim a szememből egyenest a repedezett kőfalakra csöppennek mélyen alattam, és közben megszédülten kapaszkodtam a szegélybe, annyira, hogy a durva kő felsértette a körmöm, mert eléggé magával húzó volt a tátongó alj, és erős görcs lett úrra rajtam, ahogy elképzeltem, hogy felnyársalódom az egyik hegyes torony tetejére.
És valahogy ezt hasonló érzésnek képzeltem, mint ahogy Hagridék párbeszéde is felnyársalt a szívemnél fogva.
Gyorsan visszahajoltam, és hagytam, hogy az éjszakai szél az arcomra szárítsa a sós cseppeket.
A szürkének tetsző csillagok gúnyosam pislogtak rám, mire utálattal bámultam vissza rájuk. Olyan távoliak voltak, mint ahogy a szívemtől távol éreztem Siriust, és mégis olyan közel és valóságosan pislogtak rám, mintha a címlapon vicsorgó képpel kitapétázták volna az eget.
Apám mindenhol ott volt, körül ölelte az életemet, de a szorítása csak most vált igazán fojtogatóvá.
És mit is mondtam? Egy ilyen árulásra maximum az általunk alapított családunk, általunk életet kapott gyerekek lehetnek a kifogás, de Sirius esetében nem ez történt. Ó, dehogy, ő megtalálta a még ennél is rosszabb utat: ha végezni akarok a barátaimmal, de a szerelmem ezt nem hagyja, na bumm, öljük meg mindkettőt!
- Hát persze! Miért is ne? Végülis csak életeket teszünk tönkre, amik még el sem kezdődtek! - hisztérikus, zokogó nevetésben törtem ki, és valahogy nem jutott el a tudatomig, hogy ezzel akárki figyelmét felhívhatom magamra, főleg hogy az őrült, görcsös vihogásomat a szél tovább vitte, és megfürösztette benne a tornyokat.
Valahol mélyen felfogtam, hogy hangosan mondtam ki az utolsó szavait a monológomnak, de nem érdekelt.
Hideg, átfagyott ujjaimmal nyugtatóan tapogattam az arcom, de nem sokat ért, az égett és újabb adag könny lepte be. Nem akartak elfogyni.
Hogy hiányozhat valaki, akit soha nem is ismertem? - döbbentem rá arra a kellemetlen, üres, elkeseredett érzés lényegére, ami belülről mardosott.
Ugyanis az immár hegyek mögött aludni térő nap miatt egyre hidegebb széllöketek borzolták meg a hajam, és másra sem vágytam, mint két karra; az egyik átölel, a másik a könnyeimet törli le, de mindkettő egy valakihez tartozik: egy anyához...
És ezt Sirius elvette tőlem, Harrynek pedig még csak annyit se hagyott.
Kimerült voltam a folyamatos sírástól, mégis minden izmom görcsbe ugrott, hacsak ismét arra gondoltam, hogy apám milyen szörnyű ember, hogy kisemmizve, életünket tönkre téve itt hagyott minket szülők nélkül, és úgy, hogy közben Voldemort az életünkre tör mióta csak iskolásak lettünk.
Elintézte, hogy ne a vizsgák és a választandó szakmánkon aggódjunk, hanem hogy a sötét fekete mágus mikor jut be a Roxfort falai közé, és milyen formában próbál végezni velünk.
Elintézte, hogy tizenegy és tizenkét éves gyerekek az életüket kockáztatva szenvedjenek eldugott pincejáratokban, megakadályozva egy lelketlen gonosztevő visszatérését, mi takarítsuk fel az ő mocskát, amit a világra hagyott.
Elintézte, hogy gyerekek olyan fájdalmas döntéseket hozzanak meg, aminek a terhétől talán soha nem szabadulunk, és olyan veszteségeket éljünk meg, amit talán sose tudna senki se pótolni.
A talárom gallérja nedves volt a nyakamon lecsorgó könnyektől, és Roxmorts fényei azoknak a függőnyétől egy összemosódott, fényes massza lett.
Apám tettei megbocsánathatlanok.
Bárhogy is nézem, hoztam rossz döntéseket, sem jó, sem tiszta ember nem vagyok.
De nem vagyok rossz indulatú, és nem hinném hogy én, és legfőképp Harry ilyesmit érdemelt volna...
Hát még anya...
Fájdalmas sírás rázta meg a vállaim, és ismételten valaki olyasvalaki után zokogtam, aki egy szellem volt, valaki, akit talán a saját szememmel is csak párszor láthattam...
De mégiscsak elvették azt, aki életet adott nekem, akitől Mollynak kellett átvennie a feladatot, mert apám árulását a saját halálával fizette meg, és ennek ellenére, még sem tudta kompenzálni a kárt, ami James és Lily Pottert és a fiújukat érte ezután.
Harryvel a történetünk valahol egy, és nagyon nem egy jó közös pontból indul... mi karöltve harcolunk két éve a szeretett iskolánkért, és minden traumát együtt átvészeltünk és vészelünk, de apámnak ez a tette, és a felfoghatatlan tény, hogy sokkal nagyobb közöm van Potterékhez, mint azt legmerészebb álmaimban gondolni mertem volna, hogy én is a híres túlélő történetének elején is szerepelek... Ez túl sok volt nekem, ezzel egyszerűen már nem volt tartásom.
Apám bűntetteivel valahogy még együtt tudtam élni, és a harmadik évem elejére kiforrot bennem a szándék, hogy szorosan Harry oldalán harcolva vállalom a felelősséget és az elégtételt apám bűnéért, és bebizonyítom, hogy én leszel az a Black, akit nem a nevéért, de a tetteiért ítélnek majd meg.
És természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem tehetek mindarról, amiről apám, arról amit ő mitoválta, de mégis... Hogy tudnék a bűntudat leghalványabb szele nélkül úgy nézni a legjobb barátom szemébe, hogy ott él bennem, hogy az én apám felelős azért, mert árvaként kell felvennie a harcot a világ legveszélyesebb mágusával, és céltábla a sötét varázsvilág számára?
És közben, azon a szörnyű estén, ott voltam én is... azon az estén két pólyába tekert kisbaba szülei csuklottak holtan össze. Igen Sirius is, hisz az árulása után halott ember számomra. Egy lelketlen élőhalott, semmi lelkiismerettel, szeretettel, halott ember, nem ismerem, nem tartozik hozzám.
Félelmetes, hogy amikor ott, leendő elsősként először megpillantottam, kócos hajjal, bő, rongyos ruhájában és zavartan pislógó zöld szemével, soha nem gondoltam volna, mennyi kalandban lesz részünk együtt, és azt végképp nem, hogy a sors furcsa fintora ez, hisz a két tökéletes ellentétbe születtünk bele, ő a hős, én a főgonosz egyikének szerepébe, és mégis a barátságunk szorosabb bármi másnál. Annak ellenére, hogy sokkal régebb óta megkezdett és közös történet részesei vagyunk, ami nem túl vidám...
A szívem nagyot dobbant a fiú gondolatára. Hihetetlen, hogy még mindig testvéremként szeretem azt, akit árvává tett az apám, és hihetetlen, hogy bennem élt a remény, hogy még ő is annyira szeret és megbocsát majd egyszer, és belátja, hogy én nem így akartam, én lennék a legboldogabb, ha a háttértörténetünk szebbé változna...
Harry Potter és az én sorsom csavaros és keserű történet, és én még mindig, a csillagok furcsa, karmára emlékeztető kusza hálójára pislogva azon gondolkozok, talán... talán megadhatnak nekünk egy boldog befejezést.
Persze ez a jelenlegi helyzetet tekintve nem kicsi kívánság, de ezek után azt hiszem mindketten megérdemelnénk egy kis pihenést, boldog szünetet, és... egy életet, ahol legyőzve ezt a káoszt, összefogva ugyanúgy leteperjük a gondot, mint eddig mindig...
Kimerült nyögéssel egy gúnyos, és semmilyen örömöt nem tartalmazó nevetéssel emeltem tekintetem az éjszaka ragyogó tekintetére, és reméltem, hogy a csillagok helyébe képzelt Sirius szemek mind látják, mennyire gyűlölöm, mennyire harcolni fogok innentől még jobban, hogy semmi eszmei közöm ne lehessen hozzá.
Elgyengülve csuklott neki fejem a kőoszlopnak mellettem, a halántékom vagy a sok agyalástól vagy az ütközés erejétől, felsajdult. Elindult a kezem a levegőben hogy megmasszírozzam, de helyette a sós könnyeimet törölgettem le újra.
Minden olyan kusza volt és sok.
Hogyan tudnék Harryért harcolni, ha egyenlőre az sem megy, hogy szembenézzek a megtudottakkal, és felállva innen, végre ne a saját sebeimet nyalogassam, hanem bebizonyítsam Siriusnak, hogy ezzel csak még inkább küzdeni fogok Harryvel a barátságunkért, és természetesen ellene...
Olyan jó lehetne, ha itt lenne velem egy anya, az aki tényleg magamnál is jobban ismer, aki támasz lenne számomra, váz amire építhetek, a szél ami a vitorláimba kap és továbbhajt...
Így, hogy tudom, hogy nincs, a veszteség valóságos, az űr amit hagy, nagy és fájdalmas a tudat, hogy betölthetetlen.
Milyen lehet az illata?
Édes, biztonság adó...
A mosolya?
Ragyogóbb a nap sugarainál is...
Hát a karjai?
Kecsesek és mindig ölelésre tárulnak...
A hangja?
Bársonyosabb egy véla énekénél is...
Miközben ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, azon kaptam magam, hogy nagyon sok ideje, az ég már teljesen tintaszínbe borult, és még mindig ott ülök.
A saját hajamba temetem az arcom, és azt szimatolva keresem anya illatát, egy széles csillagsorba az ő mosolyát próbálom beleképzelni, és a karjaim szorosan tekerednek magam köré, és azt képzelem, hogy nem én, hanem ő ringat engem, és leesik, hogy nem egy Flora nevű nő, hanem én magam motyogom, hogy minden rendben lesz, forró lehelletem a kezemet csiklandozta, és fájdalmasan ébredtem rá, hogy a szavak nem anya hangján, hanem az én reszelős nyafogásomon szólalnak meg.
Hisz anya nincs, anya nem volt, anya nem is lesz már soha...
Megsirattam valakit, akit valójában tizenhárom éve kéne, hisz elvették, mielőtt azzá válhatott volna, akire most a legnagyobb szükségem van.