Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A gyanús ajándék

A reggel csalódás volt.
Az első amit éreztem, az arcomat melengető, kellemes fehérség volt.
Egy kiadós alvás állt mögöttem.
Milyen jó - gondoltam, hisz mostanában kevés rémálom mentes éjszakám volt. Folyton apám, a Zordó és mindenféle ijesztő, baljós ómen szerepelt a gondolataimban, és ezek este, alvás közben is folyamatosan gyötörtek.
Milyen jó is volt kavargó gondolatok nélkül kialudni magam...
Nagyot nyújtóztam, minden irányba, és elégedett fintort vágtam, ahogy a ízületeim kellemesen a helyükre roppantak. Nagyot sóhajtottam, ahogy arcomat a puha párnának dörgöltem, és kisse megborzongtam, ahogy a takaró alól kinyúló végtagjaimat hideg, csípős reggeli levegő érte.
Talán elfelejtettem tegnap becsukni az ablakot? - gondtoltam, ahogy gyorsan visszahúztam a vastag tolldunyha alá a karjaimat.
Nagyot szippantottam a kora reggeli levegőből. Ha már ilyen feledékeny voltam, legalább kiélvezem az üdítő ébredés körülményeit.
Nagyon lassan résnyire nyitottam a szemem, furcsálltam, hogy a baldachinos ágyam függönye nem takarja el a napot, hisz ezt szinte egyik este sem felejtettem el behúzni. Ennyire álmos lehettem, hogy teljesen megfeledkeztem az esti rutin, szinte már rituálémról?
Aztán mikor már épp azon kezdtem el rágódni, hogy a falatnyi ablaknak nem is ilyen a formája és kicsivel előrébb, az ágyam végének oldala mellett van, nem pedig jóval a fejem felett, akkor megláttam mellette kirajzolódni a boltíves, fehér falakat.
A szemeim azonnal kipattantak, és egy fikarcnyit sem érdekelt az éles fénytől megfájduló szemem.
Úgy ültem fel a lepedőbe markolva, mintha áram ütés ért volna, és még mindig az ébredéstől és a fejembe tóduló vértől kissé szédülve meredtem magam elé.
Nagy, fehér falak, és a mindig patyolat tiszta rácsos ágyak.
A gyengélkedő.
Ahogy kótyagos arccal a hajamba túrtam, és elfintorodtam a gubancokba akadó ujjaimon, körbe néztem a tágas helységben, majd végül a tekintetem megállapodott a pöttöm éjjeli szekrényen, és a tetején álló, kiürült poharon.
Az emlékek úgy öntötték el a fejem, mint egy gátszakadás utáni ár.
A térkép. Roxmorts. A miniszter és a tanárok szóváltása. Harry...
Panaszosan felnyögtem, és a tenyerembe temettem az arcom, ahogy minden egyes szó, apám szörnyű tetteiről, minden egyes tegnapi emlék kíméletlenül temetett maga alá.
A szüleim. Harry szülei. Peter Pettigrew.
Anya.
Körmeim a halántékomat karmolták, ahogy ökölbe rándult a kezem.
A harangtorony. McGalagony.
Azért nem a hálóteremben ébredtem fel, mert a tegnapi nap megtörtént.
Lehullt a lepel apám még mocskosabb bűntettéről. Kiderült, hogy a közös múltunk Harryvel sokkal árnyaltabb.
Anya nincs már.
Remegve söpörtem hátra a hajam, és ingerülten sóhajtottam.
Az egész nap ott volt. Hiába a kiadós alvás, az egész egy szemhunyásnyi idővé törpült, így hogy az előző nap eseményei egyszerre rohamoztak meg.
Naivan azt hittem, hogy minden feszült gondolatot sikerült a toronyban kieregetnem a bús éjszakába, de ugyanolyan nyomottnak és nehéznek éreztem a mellkasom, mint pár perccel a lefülelt beszélgetés után és óta. Épp csak dühöngeni már fáradt és túl reményveszett voltam.
Minek haragudni, ha apám egyenlőre nem fog meglakolni, megbánni meg talán soha sem.
Eszembe jutott Harry. Az ikrek. Hermione.
Vajon kerestek már? Mennyire aggódtak miattam, és vajon Fred és George hogyan reagált, miután se szó se beszéd, olajra léptem a harangtorony felé?
A káosz, amit a barátaim fejében és szívében hagyhattam a felelőtlenségemmel, most visszaütött.
Ahogy idegesen felhúztam a lábam majd lerúgtam magamról a takarót, eszembe jutott az is, ahogy Harry tegnap megfogta a kezem, és a szemembe nézett, ahogy... cseppet sem érzékeltem rajta, hogy bármiért neheztelt volna rám...
Hogy lehetek ilyen önző?
És ha neheztelt? Nekem akkor is kötelességem támogatni, főleg egy ilyen borzalmas hír után, és főleg úgy, hogy minden nap megfogadom, hogy nem fogok apámra hasonlítani, semmiben sem fogok a nyomdokaiba lépni, egyedül a vezetéknevünk közös, és én hűséges maradok Harryhez, ahhoz aki igazán megérdemli.
Akkor is, ha épp gyűlöl amiért apám ezt tette a családjával.
Mert én kötelességemnek érzem, hogy megtagadjam Sirius Blacket. És amit anyával tett, azután még inkább.
Kissé elöntött a bűntudat, miközben céltudatosan leugrottam az ágyról, majd sietősen a lábamra ráncigáltam a bakancsomat, és miközben a cipőfűzövel nem vesződve a nadrágszáramba tömtem, azon gondolkoztam, hogy nem használhatom Harryt arra, hogy a Sirius iránti bosszúszomjamat oltsam.
Harry nem azért van, hogy én könnyíthessek a lelkiismeretemen...
Magamat ostorozva elhatároztam, hogy amint meglát, ha mérgében szemen köp, ha ott hagy, ha megvet, akkor is megtalálom a módját, hogy tudassam vele, mennyire fontos nekem. Ha kell, hason kúszva könyörgöm a bocsánatáért, csak lássa, tudja, érezze, hogy én ugyanúgy gyűlölöm Blacket a tetteiért, ha nem jobban.
Szeretnék Harry oldalán harcolni ez ellen a bűnöző ellen. Nem csak magamért és piti kis egómért.
Hanem Harryért, az ő szüleiért, Pettigrew emlékéért, és az én hős édesanyám tiszteletéért.
Sirius a legrosszabbat érdemli azután, hogy ennyi életet vett el, hidegvérrel és élvezettel.
Sirius Blacket akkor, a világ legundorítób gazemberének gondoltam.
Fújtatva kifésültem a hajam az ujjaimmal, vagyis tettem rá egy szánalmas kísérletet, miután egy gubanc tekeredett fájdalmasan az ujjaimra, felhagytam a próbálkozással, és felnyalábolva az ágy végéből a talárom, a gyengélkedő kijárata felé siettem, és megkönnyebbült sóhajokkal tapogattam ki a térképet és a pálcámat.
Akkor nem vesztek el, és McGalagony sem kobozta el őket.
A lépteim kapkodóak és idegesek voltak, ahogy a tegnapi nap emlékeit több-és inkább kevesebb sikerrel emésztve futottam a kijárat felé.
Már majdnem elértem, és már kulcsoltam is ujjam az ajtót nyitó rézkarikára, amikor nyikorogva kitárult Madam Pomfrey szobájának ajtaja.
- Álljon csak meg, kisasszony! - pirított rám a javasasszony, és fehér egyenruháját igazgatva, őszes, fonott haját felcsatolva kiviharzott onnan. - Mégis mit képzel, hogy jelzés és engedély nélkül csak úgy elmegy? - dorgálóan mutatott rám, miután én ijedten fordultam hátra.
Vészjelzően közeledett felém, olyan félelmetesen elszánt arccal, hogy akaratlanul is addig hátráltam, amíg vállam a durva faajtónak nem nyomódott.
- É-én már teljesen jól vagyok, köszönöm. - hebegtem rémülten, ám Madam Pomfrey hajthatatlannak tűnt, lobogó fehér köpenyében odasietett hozzám, és figyelmeztetés nélkül előre nyúlt, és a homlokomra tette a kezét.
- A lázad valóban elmúlt. - közölte tömören, majd szigorú arccal fürkészni kezdett. - Ennek ellenére talán nem ártana, ha egy kicsit még...
A szívem félelmében nagyot dobbant.
- Kérem ne! - fakadtam ki túl panaszosan és élesen, annyira, hogy még a szigorú ápolónő is meglepetten hőkölt hátra. - Kérem ne... - folytattam halkabban, kezemmel lapítgatva a hajam, ami sejtésem szerint tetézte Madam Pomfrey rémült ackifejezését, hisz elég eszelősen nézhettem ki gyűrötten, duzzadt szemekkel és mindenfele álló tincsekkel. - Nem szeretném a szünet első napját a gyengélkedőn tölteni. Hiányoznak a barátaim, és nem hinném hogy az egyedüllét és a bezártság segítene jobban lennem...
Könyörgően meredtem a javasasszonyra, és Merlinhez imádkozva szorongattam a kezemben a gyűrött, fekete talárt.
Mantrát mondtam magamban a sorsnak, hogy essen meg rajtam az ápoló szíve.
Csak most az egyszer, legyen ragályos McGalagony tegnap esti enyhülése.
Nem akartam, hogy a barátaim ma se halljanak felőlem semmit, szerintem már így teljesen kikészítettem az idegszálaikat.
- Rendben van - hagyta rám végül az apoló. Már nyitottam volna szám a hálálkodásra, mikor felemelte a mutató ujját. - De első dolgod legyen valamit reggelizni, és ajánlom, hogy ma korán menj el aludni, és ne erőltesd meg magad. - szorgosan, izgatottan zakatoló szívvel bólogattam mint a kisangyal. - Elengedlek, ne bánjam meg! - bökött felém szigorúan.
- Köszönöm! - kiáltottam fel. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm!
Aztán észre sem vettem, és már hajoltam is előre, majd karjaimat Madam Pomfrey döbbenten lemerevedett vállai köré kulcsoltam.
Vigyorogva szorítottam magamhoz a javasasszonyt, aki döbbenetében csak hápogni tudott, és mire magához térve finoman, tanácstalanul megveregette a hátam, addigra teljesen elöntött a szégyen, hogy mit csinálok és kivel.
Vörös arccal hámoztam le magam a halálsápadt ápolóról, majd szám elé kapva a kezem, lesütöttem a szemem.
- É-én nagyon sajnálom... - motyogtam, miközben hátammal ügyetlenül nyúlkáltam hátra, keresve az ajtót nyitó kallantyút. - V-viszlát...
Makogva elköszöntem, olyan erőtlen és halk hangon, hogy Madam Pomfrey talán meg sem hallotta, majd ráunva a saját szerencsétlenkedésemre, megfordultam, meghúztam a kilincset majd még mindig lángba borult arccal kifurakodtam rajta.
Sietős léptekkel elindultam a Griffendél torony folyosója felé, és rácsaptam homlokomra, igyekeztem a menetszéllel lehűtettni az arcom.
Ez mégis mi volt Flower? - rivalltam magamra. Ennyire rám jött a szeretethiány, vagy mi?
Nehéz és fájó nyilván, de nem túl illedelmes dolog minden egyes tanár és tanársegéd karjába borulni egy nagyobb érzelem hullám után, mert nem biztos, hogy mindenki olyan toleráns lesz majd, mint McGalagony.
S mihelyst ez eszembe jutott, ismét fültőig pirulva felkapaszkodtam egy márvány lépcsősoron, rutinosam átlépve az elvarázsolt fokot, ami magábá cuppantja a gyanútlan diákok lábát.
Leperegtek a toronyban töltött letargia és az utána következő képek a fejembem, amitől még egy hangos, reszketeg sóhaj is elhagyta a szám.
Féltem, soha többé nem mernék a szigorú házvezetőm szemébe nézni szégyenkezés nélkül. Hisz micsoda dolog már, hogy szabályt szegek, ráadásul a mostani helyzet miatt nem is akármilyet, és ezek után még a tanárnőre csimpaszkodok, és elvitetem magam a gyengélkedőbe, hogy aztán bármiféle büntetés nélkül megússzam az egészet.
És kivételesen nem is magamon vagyok meglepve - gondoltam, miközben lendületesen felszökelltem egy újabb lépcsősoron.
Sokkal inkább nyomasztott az, hogy McGalagony csak így elengedte az egészet, és még egy fránya pontot sem vont le.
Értem én, hogy nem festhettem túl fényesen mikor rám talált, de azért a szigorú professzor asszonyt nem úgy ismertem, mint akit úgy meghatna ez, hogy csak így elengedne ilyesmit...
A gyomrom nagy bukfencet vetett, ha csak arra gondoltam, hogy az állapotomra tekintettel nem szólt semmit, és majd később leveri rajtam egy kiadós büntető munka keretein belül.
Fejemet rázva, nagyot nyelve kanyarodtam rá a folyosónkra, majd ahogy egyre közelebb értem a portréhoz, annál erősebben markoltam a taláromat.
Megálltam Sir Cadogen előtt, és nagyot nyeltem.
- Na megérkezett a csavargó! - kurjantott a lovag, kivételesen a dundi pónija hátáról, ami örök rejtély számomra, hogyan sikerült felmásznia rá abban a nehézkes páncélban. - Talán egy jelszóval kiengesztelheted, hogy takarodó után kint lófrátál, aprónép! Talán akkor nem árullak el a rangos professzoroknak.
Felhorkantam. Óh, ha ő azt tudná...
Már nincs mit elárulni, nem állnék most itt, frissen érkezve a gyengélkedőről, ha egy bizonyos "rangos professzor" nem kapott volna el tegnap...
Hezitálva nézegettem a festmény sarkában burjánzó csipkebokrot, és közben fejben valahol egészen túl a vásznon jártam.
Bemenjek? Ne menjek?
Két válasz közt ingáztam, ha bár kénytelen leszek addig itt állni, amíg az első mellé meg nem érkezik a bátorságom, mert nem futhatok el így még egyszer szó nélkül.
Nem korrekt a barátaimmal szemben, hogy így elhúzom a csíkot, bármiféle indoklás és jelzés nélkül, aztán amíg én nyugodtan húzom a lóbőrt a gyengélkedőn, addig ők meg lehet szanaszét aggódják az egész éjszakát, miattam.
Elég már csak az ikrek döbbent arcát felidézni tegnapról, és máris mardos a bűntudat.
Aztán ott van Harry. Élete legrosszabb élménye volt, hogy szembesülnie kellett apámnak ezzel a tettével, és én meg magára hagyva elvonulok pityeregni a harangtoronyba...
Továbbra is úgy érzem szükségem volt erre, de annyira biztos nem, mint Harrynek a támogatásra.
Tudom, hogy be kell mennem, és nagyon is tudom mennyire és szeretnék is segíteni Harrynek, épp csak a tegnapi önző elrohanásom után nincs merszem elé állni...
Pedig igenis muszáj lesz.
Talán a sors akarta így, hogy McGalagony nem büntetett meg, mert épp elég súlyos büntetés lesz számomra, hogy Harryvel ezek után szóba merjek állni a bocsánatáért.
Ez megtette a kellő hatását, tudtam, hogy felelnem kell a tegnapi ostoba ki avagy elrohanásomért, ráadásul a tudat, hogy talán kicsit engesztelhetem azzal, ha most biztosítom azzal, hogy mellette leszek minden és mindenki ellenére, az övére is akár, fellelkesített.
Igen.
Elhadartam a jelszót, majd mikor a lovag valami "ez sokáig tartott"-t rikantott oda nekem, nagy sóhajt engedtem magamból szabadjára, és benézve a reggeli napfénnyel bevont helységbe, előre dőltem, és nehézkesen felmásztam a szoba peremén.
Gyorsan megtámaszkodtam és felálltam, leporoltam magam, és épp arra készültem, hogy körbe nézek a vöröses, otthonos klubhelységben, megláttam egy alakot, aki a kandalló előtt járkált felalá.
Megfagyott bennem a vér, mikor felismertem, a szívem hevesen verni kezdett, és úgy kapkodtam a levegőt, mintha víz alól bukkantam volna föl.
Fekete haja kócos tincsekben meredt mindenfelé, kezeit morzsolva, hol pedig körmeit rágva sétálgatott, láthatóan nyomasztotta valami, mert zöld szemével meredten bambult a lába elé. Szeme alatt csúnya, fekete karikák húzódtak, és sápadt volt akár a fal.
Mikor épp megfordult, kiszúrt, eltátotta a száját, és karjai döbbenetében lehullottak maga mellé.
Leplezetlen meglepettséggel meredt egyenesen rám, mire én hatalmasat nyeltem.
- Harry... - ejtettem ki erőtlenül ajkaimon a nevét, és éreztem, hogy félelmemben megremeg a kezem, de azért bátortalan mozdulattal felé nyújtottam azt. - Megértem, ha haragszol... ha...
Elharaptam a mondatot, ugyanis a fiú nagy lendülettel átszelte a köztünk lévő távolságot, és mire ijedten elhátrálhattam volna, addigra odaért hozzám, szemüvege mögül kifürkészhetetlen pillantást lövellt rám, amitől összeszorult a torkom.
Nem tudtam mi következik, de előre féltem, mert megértettem a fiú bármely negatív érzelmét irántam, ezért magam elé emeltem védekezően a kezem, és mielőtt jogosan lehordhatna mindennek, könyörögni kezdtem, vagyis kezdtem volna:
- Én úgy sajná... - fakadtam volna ki, ám ekkor talán életem egyik legnagyobb döbbenetére Harry előre hajolt, karjait szorosan körém zárta, és olyan hévvel szorított magához, hogy ijedten nyekkentem egyet, ahogy a fejem az állának koccant.
Tenyereit szorosan a hátamon tartotta, és élesen beszívva a levegőt, a vállamba temette az arcát.
Éreztem a pulóveremen át is forró lehelletét, de még mindig a teljesen nem várt reakción meglepve, csak meredtem el a válla felett a könyvespolcra.
Arra számítottam hogy kiabál, tajtékzik, talán meg is taszít...
De hogy megölel? Mindazok után, hogy mik derülnek ki apámról, és még én hagyom faképnél?
Lesokkoltan ácsorogtam, a nyakamba borult Harryvel, és azon gondolkoztam, mivel érdemeltem ki ezt.
Hisz borzalmas dolgok kötik hozzám őt, és ezek után én minimum hat folyosónyira elkerülném magam.
Gondolkoztam, de semmire se jutottam, vagyis egy valamire igen.
Hirtelen észbe kapva rándultam egyet, mintha most fogta volna fel a testem Harry tettét.
A karjaim maguktól emelkedtek meg, kulcsolódtak a fiú derekára, és olyan erősen csimpaszkodtam bele, mint talán soha senkibe. Olyan szorosan préseltem össze a mellkasunkat, hogy érezzem a szíve dobbanását, és az enyémet az övéhez igazítsam, hogy együtt tudjunk ölelkezni a ritmusára.
Államat a vállára ejtettem, és jobb arcomat a hajához szorítva igyekeztem mindenhol ahol csak hozzá értem, éreztetni vele a szeretet, a támogatást, a bocsánatomat...
Nem mindegy már, hogyan fogad Harry? Az én feladatom az, hogy úgy viszonyuljak hozzá, ahogy ő akarja. Ha haragszik, bocsánatért esedezem, és nem nyüstölöm feleslegesen.
Ha a nyakamba ugrik, azonnal visszaölelem, mert erre vágyik, és nekem kötelességem most az ő kedve szerint fogadni a hangulatát, a cselekedeteit, akkor is, ha tudom, hogy nem vagyok rá méltó.
Összeforrva szinte, öleltük a másikat, egymás vállába feledkezve igyekeztünk nem a padlóra bucskázni, miközben próbáltuk még szorosabbá tenni az ölelést, hogy az egymás szorongató karokon keresztül az egymás iránti szeretetet is a másikba tudjuk fecskendezni.
- Hol voltál? - mormogta Harry, amit alig tudtam megérteni, mert megakadályozta a beszédben a hajam. - Nagyon aggódtam.
- Sajnálom... - szipogtam.
- Mégis mit? - tolt el magától, mire lesütöttem a tekintetem, és görcsölő gyomorral tanulmányoztam a szőnyeget.
Mély levegőt vettem. Itt volt az ideje.
Itt volt az ideje, hogy vállaljam a felelősséget, és annyi mindent tegyek jóvá Sirius bűneiből, amennyit én tudok és Harry enged.
És még egy levegő, hogy megtehessem az első lépést. Kifújtam, és mélyen a smaragdszín szemekbe néztem.
Minden lelki erőmre szükség volt, hogy ne rogyjon össze a lábam, és ne kapjam el a tekintetem.
- Minden jogod megvan hozzá, hogy utálj, hogy haragudj rám... - kezdtem bele, mire Harry szemei elkerekedtek.
- Tegnap azért mentem el, és rejtőztem el a harangtoronyban, mert... - nagyot nyeltem, és éreztem, hogy még mindig a hatása alatt állok a tegnap megtudottaknak. Megtöröltem a szemem, és folytattam: - ... mert nem tudtam a szemedbe nézni azok után, amiket Siriusról hallottunk.
Harry arca eltorzult a dühtől apám említésére, és ökölbe szorítva a kezét, mély levegőt vett, majd mintha megbánta volna, hogy engedte megmutatni az érzéseit, észbe kapva, szinte bűnbánó arccal fordult vissza felém.
- Flower, én... - kezdte volna, de én makacsul a fejemet ráztam.
- Egyáltalán nem kérem, hogy bocsáss meg, vagy továbbra is tűrj meg a közeledben vagy ilyesmi... - mondtam elszántan. - Tegnap este bőven volt időm gondolkodni a toronyban egyedül, és rájöttem, hogy igenis szeretném a bocsánatodat, és tudom, hogy nem vagyok rá méltó, és nem is haragszom meg, ha te is teljesen így gondolod. - határozottan kihúztam magam, és kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem Harry vállát, de a mozdulat abba maradt. - Csak szeretném a tudtodra adni, hogy melletted állok, és harcolni fogok azért a megbocsátásért. Szeretném, hogy tudd...
Mélyen a szemébe néztem, és közelebb hajoltam, miközben megfeledkeztem arról, hogy tiszteljem ha a fiú most nem szívesen tűri meg a közelségem, megragadtam a vállait.
-... Nem állok Sirius mellett. Ő nem az apám, te viszont a legjobb barátom vagy, és segítek neked megbosszulni a szüleidet, mindent, amit az a szörnyeteg tett veled. - tagoltan, elszántan beszéltem a fiúhoz. - Tudom, hogy egy sajnálom nem elég...
- Flower. - szólt közbe Harry.
- És tudom, hogy sehogy sem tehetem jóvá, de...
- Flower! - szólt rám élesebben Harry, mire azonnal elhallgattam, és riadtan pislogtam rá, amit ő kihasználva, azonnal beszélni kezdett. - Mégis honnan veszed, hogy haragszom rád?
A kérdésére megütközve meredtem rá, mint aki nem hisz a tulajdon fülének. Valóban nem igazán hittem neki.
- Miért, nem így van? - billentettem zavartan oldalra a fejem.
Most Harry meredt rám úgy, mintha egy komplett idióta lennék.
- Miért lenne így? - ütötte vissza a labdát.
- Hát... - meglepettségemben csak dadogásra futotta. - Hát... az apám... a titokgazdás dolog... nem emlékszel a tegnapira?
Fürkészve nézegettük egymást; lerítt, hogy egyikünk sem érti a másik álláspontját, semmilyen megközelítésből.
- És ez miért lenne ürügy, hogy haragudjak rád? - tárta szét a karját Harry.
- Hát... csak mert... én... - idegesen malmoztam az ujjaimmal, nem tetszett, hogy Harry pár kósza mondattal képes lerombolni a szilárd érveimet.
- Talán te árultad el a szüleimet? Te ölted meg Pettigrew-t és Flora-t? - kérdezte a fiú, majd bocsánatkérően összekulcsolta mutató ujját az enyémmel, mikor látta, hogy ingerülten beszívom a levegőt és összeszorítom az állkapcsom anyám említésére. - Te nem Sirius Black vagy, miért kéne rád haragudnom?
Szabad kezemet az arcomra tettem, és idegesen dörzsölni kezdtem, egészen addig, míg piros nem lett a bőr.
Megpróbáltam a kusza gondolataimat összeszedni.
- Mert... azt gondoltam, már nem viselnél el engem a közeledben, hisz a szüleid gyilkosára emlékeztetlek és... - dorgálóan a számba haraptam a nyers kifejezésért, és most rajtam volt a sor, hogy bocsánatkérően Harry kezére szorítsak.
Vártam, had jöjjön rá a végére ő maga. Szürreális volt a fiút arról győzködni miért utáljon engem, de azt akartam, hogy teljesen megértsen engem, és meghallgatásra találjon az esedezésem.
- Te árultad el a szüleimet? - kérdezte meg kertelés nélkül Harry.
Szavai betaláltak, csak hápogni tudtam pár percig a megrökönyödéstől.
- Nem... - motyogtam
- Te öltél ártatlan embereket? - folytatta.
Nem értettem mire megy ki a játék, ezért óvatos arccal vizsgáltam Harryt, hátha a vonásai elárulják.
- Nem...
- Te áltál Voldemort oldalára a barátai helyett? - kérdezett vissza azonnal.
- Nem! - nem értettem mire céloz, ezért ez az idegességem miatt túl határozottra sikeredett. - De mégis miért kérdeze...
- Akkor meg nincs miről beszélni. - intett le Harry, mire tőlem ismét csak döbbent habogásra futotta. - Nem te vagy a felelős azért, amit Sirius tett. Ne várd tőlem, hogy olyan dologért nehezteljek rád, amit nem te tettél. - emelte fel bölcsen a mutató ujját. - A legjobb barátom vagy Flower. Ez azelőtt is így volt, hogy megtudtam amit, és azután sem változik.
Azt se tudtam, nevessek, sírjak, vagy tajtékozva a legközelebbi fotelba rúgjak döbbenetemben.
Harry olyan barát, amilyet én nem érdemlek meg, ezt eddig is tudtam, na de hogy ennyire felülmúlja önmagát is... amit az eddigi kalandjainkból kiindulva álmomban sem képzeltem volna...
Nem tudtam, értetlenül járkáljak, vagy engedjek a meghatottság könnyeinek, amik a szemem sarkában gyülekeztek.
Perceken keresztül csak meredtünk egymásra, és hogy az egyre hevesebb szipogásom ne tűnjön fel Harrynek, erőtlenül csak ennyit kérdeztem:
- T-tényleg így gondolod? - makogtam.
Harry a fejét ingatta.
- Ugyan miért gondolnám másképp? -kérdezte, majd mintha rájött volna valamire, eltátotta a száját, és ijedten nézett rám. - Óh... óh, sz-szóval szerinted így hogy ez kiderült, már nem kéne barátoknak lennünk? - hangjában olyan kétségbeesés és félelem bújkált, amitől görcsbe ugrott a gyomrom, a torkom, és a szívem majd' megszakadt.
- Nem, nem nem! Nem, dehogyis! - ellenkeztem szinte pánikolva. - Nem, nem, neeem... - a folyamatos tagadással már inkább magamat, mint Harryt próbáltam lenyugtatni.
Nem akartam elhinni, hogy ilyesmit gondolt...
Hogy én ne akarnék az ő barátja lenni? Tényleg ekkora gonosz alaknak tűnök?
Hát pont azért állok most itt, mert azt hittem fordított a helyzet, csak Harry épp jogosan haragudna rám...
Merlin ments, azért küzdök most is, hogy tudassam vele, rám bármikor számíthat, és ez vonatkozik mostanra is...
A szívem tele volt fájdalommal és kétséggel, és ez már szinte fizikailag fájt.
Könnyes szemekkel meredtem Harryre, mellkasra szorított tenyérrel.
- Akkor miért gondolod, hogy én ugyanígy éreznék? - lépett közel hozzám, a vállaimnál közre fogva tartott maga előtt.
Nagyot nyeltem, és zavartan a hajamba túrtam.
- Mert... mert nem tudom, logikus lenne. - vágtam rá, majd gyorsan folytattam, mikor Harry nyitotta száját egy kiadós ellenkezésre: - Itt vagyok én, annak az embernek a lánya, akinek az árulása miatt haltak meg a szüleid. Kicsit sem érzel irántam dühöt, undort, mert apámra emlékeztetlek? Mert szerintem, nagyon is lenne okod rá...
Harry ujjai figyelmeztetően, de nem fájdalmasan megszorultak a vállamon, amitől azonnal elhallgattam, és félve néztem bele fűzöld szemeibe.
- Nem, egyáltalán nincs okom rá. - jelentette ki határozottan. - Hiába vagy Sirius lánya, többet tettél értem az elmúlt két évben, mint bárki valaha életem során. Kétszer is szembe néztél velem Voldemort ellen, és egyszer majdnem fel is áldoztad magad értem. - elszánt hévvel magyarázott, és közben egyre közelebb hajolt, minden egyes centinél egy kicsit megrázva a vállam, a nyomaték kedvéért. - Mindig mellettem álltál, segítettél nekem, akkor is amikor a legnagyobb volt a fejetlenség. Mondd meg nekem Flower... - itt már módszeresen majdnem összefejeltünk, olyan átéléssel rázott meg. - Hogyan tudnálak téged valaha is utálni? Hogy tudnék egy barátot, főleg egy olyat mint téged, utálni? Csak mert egyezik a vezetékneved Sirius Blackével? - erőltetetten, szinte hisztérikusan felnevetett. - Nem te tehetsz róla, viszont arról, hogy van egy ilyen barátom, hogy nem haltam meg tavaly a kamrában... arról viszont igenis tehetsz. Úgyhogy...
Elhallgatott, majd még előrébb dőlt, hogy egy újabb szoros ölelésbe húzhasson, ami ellen nem tudtam mit tenni, kábán belesimultam, mert a döbbenettől mozdulni sem bírtam.
- Úgyhogy ne lökj el magattól, mert azt hiszed haragszom rám bármi miatt is... - folytatta szinte suttogva, miközben állát a vállamon pihentette. - A legjobb barát vagy, Flower akit csak kívanhat az ember. Meg ne próbálj még egyszer ilyesmit feltételezni! - enyhe megszidással a hangjában még jobban magához ölelt.
A kezeim lassan megtalálták az utat Harry lapockáihoz, így viszonozni tudtam a gesztust.
A szívem szinte kiszakadt a helyéről, úgy verdesett örömében Harry szavaitól.
Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez a véleménye, és teljesen feleslegesen aggodalmaskodtam azon, hogy a megtudottak miatt megingott a barátságunk.
Aztán szépen lassan minden értelmet nyert.
Hogyan is gondolhattam ilyet?
Hisz most mondta ki Harry, hogy legjobb barátjának tart, és mennyi mindenen mentünk keresztül már együtt.
Ő ne ismerne?
Biztosan tudja és érzi, hogy bármi történjen, mellette állok, ahogy mindig. Ez a helyzet sem kivétel.
Egyik helyzet sem kivétel, hisz ezért vagyok, és vagyunk egymásnak, két éve mást sem csinálunk, csak vállvetve harcolunk közös jóért.
A szívem még nagyobbakat dobbant, mintha azt akarta volna, hogy a két mellkas találkozásánál Harry szíve is meghallja, és ugyanolyan boldog ritmussal válaszoljon.
Már meg sem állítottam a szememből kibuggyanó, meghatott könnycseppet.
Már tudtam: Sirius Black kevés ahhoz, hogy közénk álljon.
Na és ha ott voltam akkor? Na és ha Blacknek hívnak?
Nem tesz engem azzá, aki most vagyok.
Én Harry barátja vagyok, az, aki mindenben támogatja, aki harcol mellette és érte...
Nem ez a koszos fegyenc fogja eldönteni a sorsom.
Ami itt van, itt vibrál szikrázva kettőnk közt, bennünk, az egymást ölelő karjainkban él: szeretetnek és barátságnak hívják.
És nem mondok le róla. Tegyen Sirius Black akármit, kéz a kézben fogok Harryvel igazságot szolgáltatni azoknal, akiket ez az ember tönkre tett.
Elszántan fúrtam arcomat a fiú vállába.
- Sajnálom, hogy tegnap csak úgy elszaladtam... - dünnyögtem bűnbánóan az arcomat csikiző fekete tincsekbe.
- Ugyan... - mormogta Harry, és megpaskolta a hátam. - Teljesen érthető volt. Legszívesebben utánad szaladtam volna, de tudtam, hogy most az egyedüllét a legjobb megoldás. Én is azért vonultam el korán a hálóterembe...
- De tőlem azért elég önző dolog volt... - húztam a számat keserűen. - Az lett volna helyes, ha nem hagylak magadra, azok után mik derültek ki...
- Jaj, hagyd már - korholt le Harry. - Ennyi erővel mindketten azok vagyunk, de ez nem így van, te is tudod. Szükségünk volt rá, hogy kicsit összeszedjük magunkat ezután, főleg te, édesanyád miatt... - karjai bátorítóan simították végig a hátam, de ez csak rontott a helyzeten.
Ahogy eszembe ötlött anya, a tegnapi este és mellé társult most Harry gyengédsége és a megkönnyebbülés, hogy nem neheztel rám, szépen le is gördült az első könnycsepp az arcomon.
- Igen, igen ebben igazad van... - hagytam meg, és kellemes érzés töltött el. Pontosan nem tudom megfogalmazni micsoda, de azt éreztem, hogy lassan kitúrja belőlem a maró bűntudatot. - És tudod mire jöttem rá a harangtoronyban? - toltam el magamtól, és mélyen a szemébe néztem, habár nem volt túl kellemes megszakítani a megnyugtató ölelkezést.
Eh, mi van velem, eddig nem nagyon voltam az a bújós fajta, és most meg kevesebb mint egy nap alatt a harmadik ember nyakába borulok bele.
A fiú kíváncsian biccentett.
- Hogy bármi is történjen, ebben is melletted állok, és segítek bosszút állni a szüleiden. - mondtam, rendületlenséggel és elszántsággal.
- Szintén - bólintott Harry. - Számíthasz rám bármiben, és Sirius Black fizetni fog azért, amit... mindannyiunk családjával tett.
- Köszönöm... - leheltem, mert a meghatottságtól csak ennyire futotta pityergés nélkül.
Megfogalmazhatatlan volt, milyen boldogsággal töltött el, hogy magam mellett tudhatok egy olyan barátot, mint Harry.
És abba az egy "köszönöm"-be csak remélni tudtam, hogy mindent bele tudtam adni, amit szerettem volna Harryvel közölni, de holnapig itt ácsorgunk, ha megfogalmaznám rendesen: a hálámat, a szeretetemet, a viszonzott támogatást...
- És egyébként, hogy-hogy a gyengélkedőn aludtál? - váltott át a hangneme aggodalmaskodóba. - Ugye nem történt valami baj? Egyáltalán megúsztad így, hogy ne találkozz tanárokkal? - kapkodott és gyorsan vette a levegőt, amitől azonnal bűntudatom lett, mert látszott rajta, hogy tényleg aggódott.
- Hát... - dörzsöltem meg a tarkóm, miközben nagyon nehezen találtam a szavakat, hisz egyrészt valamiért ki akartam hagyni ahogy McGalagonyba csimpaszkodva jutottam csak a-ból b-be, plusz eléggé szégyelltem magam, hisz Harry talán ezért járkál kora reggel kialvatlanul a klubhelységben, mert azért aggodalmaskodik, hogy én merre lehetek. - Valójában, McGalagony megtalált, de szerintem túl feltűnő volt neki, hogy milyen állapotban vagyok, ezért... - gondolkoztam, hogy a "lázam volt" részt hogyan ugorjam át, nem akartam, hogy Harry ennél is jobban aggódni kezdjen. - azt mondta, nyugalomra van szükségem, és lekísért Madam Pomfreyhoz, hogy töltsem ott az éjszakát. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyire rád vagy rátok ijesztettem.
Lehorgasztottam a fejem, és bocsánatokat motyogva néztem magam előtt a szőnyeg mintáját.
Harry keze bátorítóan a vállamra szorított.
- Ezért igazán nem kell bocsánatot kérned. - mondta. - Csak nagyon féltünk, mi baj lehet, hol vagy, mert elég félelmetes volt, hogy csak úgy elszaladtál, és egész éjszaka nem kerültél elő.
Erre nem tudtam, csak egy bűnbánó arccal felelni.
Már ismét belekezdtem volna egy újabb bocsánat özönbe Harry felé, amikor érthetetlen, összefolyt, hangos veszekedés hangja érkezett a portrén túlról, amiben azonnal felismertem Ron bosszankodását és Sir Cadogen szemtelen kiáltásait, mire Harryvel gyanakodva fordultunk oda, és kisvártatva kinyílt a vászon ajtó, minden bizonnyal vagy addig veszekedtek amíg a lovag ráunt (habár ezt nem tudom elképzelni, neki lételeme mások bosszantása és fenyegetése), vagy Hermione mondta meg a jelszót, ami valószínűbb volt, mert Ront dorgálva mászott be ő is a fiú nyomában a klubhelységbe, mire a vörör hajú ingerülten magyarázott a lánynak arról, hogy lehetetlen ezeket az idióta jelszavakat megjegyezni.
Igazából, hogy őszinte legyek, meg sem lepődtem, hogy veszekedve látom őket. A hajba kapásaik már minden naposak voltak, komolyan mint egy házaspár, néha olya hatást keltettek.
Főleg, hogy most a házi állat háború is beállt köztük, Csámpás és Makesz macska-egér játéka miatt (mondanám hogy szó szerint, de Csámpás murmász, Makesz meg patkány, úgyhogy hazudnék).
Mikor azonban Hermione meglátott, szemei elkerekedtek, a száját akkorára tátotta mint egy kisebb tányér.
Bátortalanul integettem neki, ám ő nem viszonozta a gesztust, idegesen odatrappolt hozzám, és nem tudom hogy csinálta, de a haját valahogy magától borzolta a meglévőnél még borzosabbra, így egy mérges oroszlán hatását keltette.
Nagyot nyelve néztem rá.
- Te meg hol voltál? - rivallt rám. - Egész éjszaka arra vártam hogy végre belépj a szobába, itt aggódunk miattad, Sirius Black a közelben ólálkodik, és neked se híred se hamvad. Tudod, hogy ránk ijesztettél? - a végére módszeresen kiabált, amitől össze húzva magam, megsemmisülten, nehéz mellkassal hallgattam. - Most is kerestünk a nagyteremben, néhány tanteremben de még a gyengélkedőn is. Áruld el legalább, hol voltál! - rázta meg a vállam, sokkal erősebben mint pár perce Harry, amitől ijedten hátra léptem, így Harrynek ütköztem, aki védelmezően a vállamra tette a kezét.
- Hát az úgy volt... - vettem egy nagy levegőt, és kerülve Hermione szikrákat hányó szemét, dióhéjban elmeséltem, megannyi bocsánatkéréssel teletűzdelve a mondandóm, hogy pontosan hova mentem tegnap, mi történt, és miért nem jöttem meg. Természetesen kihagyva az igazgató ölelgetős és lázasra sírtam magam részleteket.
- És ezért miért kellet szó nélkül elszaladni? - mordult rám. - Halálra aggódtuk magunkat, ellenben csak egy szavadba került volna, és békén hagyunk. Mi is ott voltunk ám Roxmortsban, hallottuk mi történt.
A szám sarka legörbült, és még halkabban tudtam már csak motyogni a sajnálkozásomat.
Harry azonban mellém lépett, és csitítani kezdte a felbőszült griffendélest.
- Először is McGalagony küldte oda, másodszor pedig szerintem te sem tudnál egy olyan hírt hova tenni, hogy feltehetőleg már nem él az édesanyád, és pont az apád volt, aki végzett vele! - emelte fel a hangját indulatosan, amitől egyszerre két dolog miatt szorult el a torkom. Egyrészt a kimondottak nyers igazsága, másrészt a tudat miatt, hogy a fiúnak sajnos mekkora oka van, amiért így átérzi ezt.... - Úgy is letámadta volna valaki más, aki nem volt ott velünk a faluban. Szerintem a megtudottakhoz képest Flower jól kezelte a helyzetet, ráadásul azért aggódott, hogy én haragszom rá a Sirius ügy miatt. - megpaskolta a kezem. - Ő neki is épp elég rosszul telt az éjszakája, volt bőven min rágódnia.
Hermione arcvonásai végre engedtek, az enyémek azonban úgy nyúltak meg, mint a gyurma; hitetlenkedve néztem a zöld szeműre, és a szívem ismét hálával telve verdesett, amiért máris eleget tett a pár perce tett ígéretének: mellettem állt.
Persze, nem tekintettem Hermionét sem ellenfélnek, teljesen jogos volt az álláspontja, de Harry szájából ugyanígy az enyém is.
Viszont kifejezetten bűntudatom is volt.
Azért rágódásnak nem nevezném az estémet, egy nagy adag altatóval a gyomromban átdurmékoltam az éjszakát, amit meg ők virrasztottak át miattam.
Elfacsaradott a szívem, ahogy Hermione szeme alatt is, nem olyan feltűnően, de ott is fel véltem fedezni a sötét karikákat.
A számba haraptam.
- Jó, jó persze igazad van Harry, és sajnálom Flower, hogy így letámadtalak, csak... - remegve kifújta a levegőt, és göndör tincseibe túrt. - Csak úgy aggódtunk...
- Persze, és sajnálom. Mégegyszer. Ígérem nem fordul elő többet...
Ennyit bírtam kinyögni, ugyanis Hermione a nyakamba vetette magát.
Miközben visszaöleltem, azon gondolkoztam, hogy szerintem életemben nem öleltek meg annyiszor, mint az elmúlt napban összesen.
Miután Hermione kiölelgette magát, odavonultunk a klubhelység foteleihez, és leültünk, hogy ott folytassuk a társalgást, plusz Ron kényelmesen elő halásszon egy kéken rikító, mentolos varangy sütit, és a hasát fogdosva az édesség mellélhatásai miatt, megegye azt, mielőtt és miközben kitaláljuk hogyan tovább.
Szokatlan volt ennyi szabad idő, a sok iskolás rohanás és Siriusos fejvesztett zsongás után, úgyhogy amíg Ron csupa kék maszatos arccal és nem túl illedelmesen harapdálta a minyonját, addig csak teljesen lefüstölt aggyal meredtem magam elé, vagy épp az égen felfelé araszoló napot bámultam.
- Borzalmasan néztek ki - szólalt meg egy nagyobb falaton csámcsogva a vörös, mire kizökkenve oda kaptam a fejem, és kérdő arccal meredtem vissza rá.
Ő velünk szembe lévő fotelben trónolt, és Harry és köztem kapkodta a tekintetét.
Összenéztem a zöld szeművel. Ő sápadt volt, karikás az arca én pedig sírástól duzzadt szemekkel és kócos hajjal, no meg beesett, gyötört fejjel nem festhettem sokkal jobban.
Visszanéztünk a habzsoló Ronra.
Egyikünk se válaszolt. Tudtuk magunkról, de most mit tudunk tenni?
Igazán lehetne Ronban tapintat, azért a tegnapi nap után nem várhatja el, hogy csúcsformában legyünk.
- Egyébként hol vannak a többiek? - kérdeztem, hogy oldjam a megjegyzés utáni kínos csöndet.
- Elutaztak! - felelte Ron, és gyanakvó pillantást vetett rám. - Ha nem tudnád, elkezdődött a téliszünet...
A csípős megjegyzésére sértődötten odaböktem egy "jól van na!"-t, majd duzzogva figyeltem ahogy Ron a maradék süteményt nagyra tátott szájába tömi.
- Olyan lett a szád - vetettem oda, gyerekes diadalt és elégtételt érezve.
Ron elpirulva törölte kezébe a kék cukormázat.
Harry eközben elszakította pillantását a társaságunktól, és kinézett ablakon, és nagy sóhajjal, álmosan pislogva, ahol még folyamatosan szitált a hó.
Bűntudatosan, amiért egyrészt miattam is virrasztott, a körmeimet kezdtem vizsgálgatni, majd szórakozottan figyeltem, ahogy Csámpás előüget a mi hálótermeink felől, majd Harry lába előtt nagyot nyújtózik, és elterül előtte, mint egy vörös csergeszőnyeg.
- Tényleg rosszul néztek ki - jegyezte meg aggódó arccal Hermione, és megérintette a kezem, mert én ültem hozzá a legközelebb.
Riadtan felnéztem az érintés miatt a bambulásból, ahol már majdnem kalandoztak el újra a tegnapi napra a gondolataim, és túl gyanúsan és gyorsan rávágtam:
- Pedig jól vagyok.
- Én sem panaszkodom. - motyogta a szénfekete hajú.
- Figyeljetek... - Hermione gyors pillantást váltott Ronnal, aki kékre színezett szája miatt elég mókásan vágott komoly arcot. - Tudom, hogy nagyon felkavart, amit tegnap hallottunk.
Akaratlanul is felhorkantam.
Az nem kifejezés.
Végülis, nem mindennap tudja meg az ember, hogy az anyja halott, mert az apja végzett vele majd a legjobb barátaival is.
Ebbe belegondolva szúrni kezdett a szemem és kaparni a torkom.
- De ez nem ok arra, hogy butaságot csináljatok! - válaszolt a gúnyos fújtatásomra élesen Hermione.
- Milyen butaságot? - kérdezett vissza Harry, egy pillanatra sem szakítva el tekintetét a hóvirágos ablakról.
- Mondjuk, hogy elkezditek keresni Blacket - csattant fel Ron.
Harry most először nézett el a kinti tájról, és egyenesen rám. Hallgattunk, és sokat mondóan összenéztünk.
Le mertem volna fogadni, hogy a barátaink előre begyakorolták ezt a beszélgetést.
Hermione rossz néven vette a csendünket, és a kis összenézésünk sem kerülte el a figyelmét.
- Ugye nem akarjátok megkeresni Blacket? - kérdezte homlokát ráncolva.
- Black nem ér annyit, hogy meghaljatok miatta - tette hozzá Ron, azért közben finoman lesve a reakciómat.
Irritált, hogy aggódik azon, hogy esetleg zavar ha így beszél apámról. Ennyi idő és szörnyűség után igazán felfoghatná, hogy teljesen hidegen hagy ki szidja az apámat, hisz minden sarat megérdemel, főleg a tegnap megtudottak után.
- Szerintem itt nem is minket kell ilyen sorstól félteni - jegyeztem meg epésen, mire mindhárman ledöbbenve, tátott szájjal néztek rám, ami még inkább felidegesített.
Most mi az? Még csak nem is találkoztam egy éves korom után Siriussal, hogy legyenek közös apa-lánya emlékeink, ami miatt sajnálnám, ha ilyen sorsra jutna.
Ennél a gondolatomnál mondjuk kicsit felállt a szőr a hátamon magamtól, amiért ilyen hidegvérrel tudok megnyugodni afelett, hogy az apám esetleg halálsorsra jut...
Már majdnem pánikolni kezdtem saját magamtól, amikor eszembe ötlött egy kép: egy kedves arcú, szerető anya, vérbe fagyva vagy netalán darabokban mint Pettigrew.
A magabiztosságom ezen a ponton visszatért, de még mindig dorgáltam magam a sötét gondolatokért.
- Kicsit sem hat meg, hogy az apádról beszélsz így? - fakadt ki Hermione a térdére csapva.
A kezem reszketni kezdett az idegességtől, és vérben forgó szemekkel, tenyerembe vájt körmökkel és eszeveszetten pumpáló szívvel vicsorogtam a lányra.
- Ezt... te... sem... mondhatod komolyan... - préseltem ki magamból a szavakat, igyekezve a hangomat visszafogni, és nyugtatásképp az öklömre támaszkodva kiropogtottam az ujjaim. - Ez a bizonyos "apa" - ingerülten felemeltem a kezem, és eltúlzott mozdulatokkal idézőjelet rajzoltam ujjaimmal a levegőbe. - megölte az egyetlen embert, aki a családot jelenthette volna nekem!
Hermione érezte, hogy az elevenembe trappolt ezzel a megjegyzésével, ezért látva a fogaimról felhúzott számat és ahogy dühösen előre hajolok, gyorsan hátrébb dőlt, és becsukta a száját.
Megbánóan lesütötte a szemét.
Ron azonban felém dőlt, és idegesen az asztalra támaszkodott.
- Miért, talán mi nem voltunk elég jó család neked? - förmedt rám.
Olyan megrökönyédessel néztem rá, mint talán még soha.
Fel sem akartam fogni a szavait először, és mikor nagynehezen sikerült, a kezem úgy kezdett reszketni a szívtelen vád miatt, mintha áramot vezettek volna belém.
Becsuktam a szemem, és mély levegőt vettem, és közben megannyi gondolat pörgött végig a fejemen.
Hogy nem lennének elég jó család nekem?
Ők az egyetlen család az életembem, és soha nem tudom elégszer megköszönni amit értem tesznek. A legtöbbet jelentik nekem a világon, és mindennél jobban szeretem őket.
Soha nem mondanám, hogy nem elég jók, mert ők sokkal többek, mint elegek.
Inkább meghalnék, minthogy ne Weasleyékre mondjam azt, hogy az igazi családom.
De akkor is... jogosan vagyok elkeresedve, ha volt valaha egy anya, aki szeretett, akinek a mindene voltam, aki kihordott és akinek az életemet köszönhetem, és nem is akárhogy, meghal, mielőtt megismerhetném és ezt megköszönhetném neki a saját szeretetemmel.
Kivételesen, talán életemben most először, nem tudott ez a téma lelkiismeret furdalást okozni.
Kiengedtem a levegőt, igyekezve a haragot is vele együtt kifújni.
- Egyáltalán nem így értettem - szűrtem ki fogaim közt kimérten a szavakat. - A körülményeket nézd Ron. Azt, hogy miért kerültem hozzátok. Te sem örülnél neki, ha az édesanyádat hidegvérrel meggyilkolnák... - itt a hatás kedvéért mélyen az ő tekintetébe fúrtam a sajátomat.
Durván és nyersen fejeztem ki magam, de így láttam helyesnek.
Nagyon szerettem Ront, és épp ezért még most a helyére teszem afelől, hogy hogyan is van ez. Ne feltételezze azt, hogy én csak átmeneti haszonként tekintek a családjára. Ha így látnák, belepusztulnék a szégyenbe.
Lehet én rontottam el valahol, talán nem mutattam ki eléggé mennyire hálás vagyok, de akkor még jobb, ha most nyíltan biztosítom ezekről.
A kijelentés hatott, Ron meghunyászkodva kapta el a tekintetét, és vörös hajába túrt. Ez nála már felért azzal, hogy sajnálja, ezért én is kissé lenyugodva dőltem hátra.
- De hát pont ez az Flower! - tajtékzott Hermione. - Aki képes volt végezni a feleségével és a legjobb barátaival Tudodki érdekében, az a gyerekeket sem kímélné! Még ha téged igen, gondolj Harryre! Neki érdeke Tudodki miatt, hogy Harry meghaljon, ne vezesd bele az öngyilkosságba!
Szavai felértek egy kés döféseivel.
Erre nem is gondoltam... Valóban, ha én annyira bosszúra vágyom, akkor saját felelősségre elkezdhetem keresni Siriust magam is. Harryt viszont nem rángathatom bele, hisz őt Sirius megölni akarja, míg engem csak erlabolni halálfaló palántának.
Harry sokkal többet kockáztat, hisz vele végezni akarnak, és nem is akárki. Az ország legkeresettebb bűnözője, akivel szemben esélye sincs egy harmadéves iskolásnak.
Önzőségemen szörnyülködve a térdemre könyököltem, és a tenyerembe temettem az arcom.
- Flower nem rángat bele semmibe - hallottam meg Harry hangját, és Hermionét, ahogy megnyugodva felsóhajt, ám azonnal élesen beszívja a levegőt, mikor a fiú így folytatta: - Én magam döntök így.
- De Harry... - sopánkodott Hermione, és már én is ott tartottam, hogy el kezdem lebeszélni róla, mert Black valóban megbocsáthatatlan és felmérhetetlen veszteséget okozott neki, akkor sem engedhetem, hogy a halálába rohanjon. Nincs azzal a szörnyeteggel szemben semmi esélye.
Hisz a halálfalók főgóréja, tizenhat (és ez csak az amennyit a köztudat is említ) ártatlan embert ölt meg, köztük a legjobb barátait és a feleségét...
Mi tartaná vissza egy ilyen szívtelen gyilkost attól, hogy bevégezze amit elkezdett? Voldemort híveinek egyik nagy jellemzője ez az elvakult, mániákus stílus..
Nem hagyhatom, hogy Harry a vesztébe galoppozzon.
Nem hagyhatom, hogy Sirius őt is elvegye tőlem.
- Tudjátok, mit látok és hallok, valahányszor egy dementor a közelembe jön? - vág a göndör hajú szavába.
Ron és Hermione a fejüket rázták, én azonban a fiú vállára tettem a kezem, és bátorítóan megszorítottam.
Harry hálás pillantást lövellt felém, majd a másik kettőhöz fordult.
- Hallom, ahogy az anyám sikoltozik, és könyörög Voldemortnak. - megborzongott, és a tekintete elhomályosult, mire mégegyszer támogatóan megszorítottam a karját. - Ha nektek kellene ilyet végighallgatnotok, ti se felejtenétek el egyhamar. - Hermionéék végre kezdték kapizsgálni, mert ők is  sajnálkozva néztek össze, szemükben a felismerés csillogott. - És ha megtudnátok, hogy egy olyan ember, akit a szüleitek a barátjuknak hittek, elárulta őket és rájuk uszította Voldemortot... - megsemmisülten nézett maga elé.
A torkom elszorult. És sajnos, kivételesen el tudtam képzelni milyen érzés lehet.
Hisz ahogy már mondtam és kiderült, Harryvel sokkal több közös van bennünk és sokkal régebbóta vagyunk ugyannak a történetnek a szereplői, mint gondoltuk volna.
Anyára gondolva a torkom már kapart is.
Amikor Harry rám emelte a pillantását, apró biccentéssel jeleztem, hogy én megértem. Én megértem mindenkinél jobban, és ha féltem is őt Siriustól, én nem állok az útjába. Én mellette állok.
- Akkor sem tehettek semmit! - csattant fel a göndör hajú lány miután ráunt arra, hogy hidegen hagyott minket az intelme, és megértően szemeztünk egymással. - A dementorok majd elfogják Blacket, és visszaviszik az Azkabanba, ahová való!
Mindketten hitetlenül kaptuk rá a tekintetünket. Ezt nem gondolhatja komolyan.
- Hallottátok mit mondott Caramel. - rázta a fejét a mellettem ülő. - Blackre nincs olyan hatással az Azkaban, mint a többi emberre.
Komoran bólogattam.
- Neki ez nem lenne büntetés. - sóhajtottam a fufrumba túrva.
- Mire akartok kilyukadni? - kérdezte nyugtalanul Ron, a bőre olyan fehérré sápadt, hogy majdnem egyszínűvé vált a száján szétmaszatolt, halványkék krémmel. - Talán... talán meg akarjátok ölni Blacket? - kérdezte hatalmas nyelés után.
Nem maga a feltételezés volt félelmetes, hogy létezik. Hanem az, hogy nem ellenkeztem azonnal.
- Miket beszélsz? - az egész klubhelység viszhangzott Hermione rémült kiáltásától. - Harry és Flower senkit nem akarnak megölni! Ugye? - kérdezte szinte hisztérikus hangon.
Észre vettem, hogy kezdem átvenni a lány nyugtalan, szapora lélegzetvételét, miután tudatosult bennem, hogy nem válaszoltam. Tehát nem mondtam egyértelmű nemet egy gyilkosság szándékának vádjára felém.
- Flower! - csapott a karfára Hermione, és arra támaszkodva előre hajolt, és olyan erővel ragadta meg a vállam, amit sose néztem volna ki belőle. - Tudom, hogy gyűlölöd Siriust, azért amit veled tett, de tényleg ezt akarod? Lesüllyedni az ő szintjére, és meggyilkolni valakit a saját családodból? Édesanyád szerinted ezt akarná? - ripakodott rám, olyan közelről kiáltva az arcomba, hogy kénytelen voltam hátrébb hajolni és könnyes szemekkel pislogni.
A szívem hirtelen megtelt haraggal, de ez most olyasmi volt, amit magam iránt éreztem.
Térj észhez Flower! Ki vagy te? - pirítottam magamra.
Egy tizenhárom éves varázsló tanonc, aki gyilkosságot tervez az apja ellen?
Rendben, az a férfi két életet tett tönkre és rengeteget, köztük az édesanyámét vette el... de ha elítélem emiatt, miért akarnék én is olyanná vállni mint ő?
A szememből megallíthatatlanul csorogtak a könnyek, ahogy tudatosult bennem: na most, ezzel a szándékkal már nagyon is kezdek apámra hasonlítani.
Ezekkel a borzalmas, elvetemült gondolatokkal pontosan odajuttatom magam, ahová Sirius akarná: az ő szintjére.
A tudat, hogy hiába küzdök, annál lejjebb jutok a Sirius által nekem ásott gödörben, felért egy pofonnal, egy olyannal, amihez nem voltam már elég erős, hogy szó nélkül bírjam.
- Fogalmam sincs, mit akarok tenni! - fordultam vissza a lány felé, most én zúdítva a kiáltásimat rá. - Nem akarok olyanná vállni mint az apám, ezt ti tudjátok a legjobban! De nem tűrhetem ölbe tett kézzel, azt amit anyával tett! - ragadtam meg Hermione vállát, és kétségbeesetten kapaszkodtam bele, és úgy győzködtem.
A lány mogyoróbarna szemei sajnálkozóan szintén megteltek könnyekkel, majd előre hajolt, és magához ölelt.
- Tudom, Flower, tudom... - motyogta, miközben én a vállába fúrtam a fejem.- És hidd el, Siriusnak hatalmas büntetés lesz az, hogy tehetetlenül rohad el a börtönben azzal a tudattal, hogy sose tudta befejezni amit elkezdett...
Eltolt magától, és eltűrt egy arcomba lógó, nyirkos tincset. Mosolya félig támogatás, félig pedig egy kérdés volt, amire egy biccentéssel válaszoltam.
Amit mondott, nem volt elég, de egyenlőre nem volt erőm vitába szállni vele.
Akkor is meg kell találnom apám és szembesíteni a tetteivel... kell, hogy legyen erre mód, a sors nem hagyhatja anyám halálát ennyire igazságtalanul megtorlatlanul...
Hermione előkotort egy zsebkendőt a farmerzsebéből, és a kezembe nyomta.
Kínzó csönd állt be, amibe csak az én trombitálásom zavart bele.
Mindenki szánalommal vegyes rémülettel nézett rám. Ebből pedig csak Harry tekintete rejtett megértést is.
Pár perc múlva, mikor a szipogásom kezdett el-elhalni, Harry hirtelen kihúzta magát, és az asztalra csapott, mire ijedten összehúzva magam néztem rá.
- Malfoy tudja - szólalt meg hirtelen. - Emlékeztek mit mondott nekem bájitaltanórán? - fordult felénk. Én csak a fejemet ráztam összehúzott szemöldökkel. - Én a helyedben bosszút állnék. Magam kapnám el Blacket.
Ahogy felidézte a szőke mardekáros szavait, menten beugrott a jelenet, ahogy a szokásos gúnyos fintorával Harryt cukkolja.
És akkor még fogalmunk sem volt, milyen borzalomra gondolt ezalatt.
Idegesen ökölbe szorult a kezem.
Ekkora manipulatív, gonosz dögöt, mint Malfoy...
Pontosan tudta, és ezt akarja elérni. Hogy Harry a vesztébe szaladjon.
- Malfoy tanácsát akarod megfogadni a miénk helyett? - mordult fel Ron. - Tudod, mit küldtek el Pettigrew anyjának, miután Black végzett a fiával? Apa elmesélte nekem - itt én is kíváncsian fordultam Ron irányába, hisz én nem tudtam miről van szó. Engem bizonyára Arthur megkímélt az ilyesmi dolgoktól, tekintve, hogy engem sokkal jobban kikészítenének. - A Bűbáj-rend arany fokozatát és Pettigrew ujját egy dobozban. Az volt a legnagyobb darab ami egyben maradt belőle. - már értettem, miért nem mesélt nekem erről Arthur. Elfojtottan egy rémült nyögést, és felkavarodott a gyomrom. - Black dühöngő őrült Harry. Nagyon veszélyes...
Még én teljesen elbizonytalanodva a szándékaimban, az ujjaimat tördelltem, Harrynek mégcsak arcizma sem rándult, makacsul folytatta:
- Az apja mondhatta el Malfoynak - érvelt izgatott hadonászással. - Az öreg Malfoy Voldemort bizalmasa volt...
- Muszáj kimondanod a nevét? - vágott közbe dühösen Ron.
Harry ügyet sem vetett rá.
- ... nyilván azt is tudta, hogy Black is Voldemortnak dolgozik... - Harry szinte remegett a felismerések izgalmától, és az elszánt tekintete annyira megrémített, hogy már én voltam az, aki nyugtatóan a vállára tette a kezét.
- Harry - szólítottam meg finoman. - Azért gondold át! Malfoy talán pont azért mondta ezeket, hogy elkezd keresni Blacket és megölesd magad!
A fiú hullámzó mellkassal és haragos vicsorral nézett rám, ami azonnal arra késztetett, hogy elrántsam a kezem.
- Ne kezdd te is! - förmedt rám. - És mi van azzal amit az előbb mondtál? Hogy mindenben mellettem állsz, és segítesz bosszút állni?
Sértett arca elárult grimaszba torzult, mire nekem elfacsarodott a szívem.
- Nem azt mondom, hogy nem állok melletted! - győzködtem, ismét hunyorogva a forró könnyektől, mire Hermione dühösen közbe szólt volna, amiért még mindig nem engedtem el a bosszú szándékomat, de én határozottan folytattam. - Csak azt, hogy ne legyél elhamarkodott és meggondolatlan. Gondolj bele, hisz ismered Malfoyt! Szinte biztos, hogy az volt a célja ezzel, hogy miszlikbe aprísd magad, még lehetőleg a meccs előtt!
- Könyörgök, Harry! - rimánkodott Hermione, ő is vízben úszó íriszekkel. - Könyörgök, térj észhez! Borzalmas amit Black csinált, de ne kockáztasd miatta az életedet... Azzal neki teszel szívességet... Pontosan azt szeretné, ha a nyomába erednél. A szüleid sem akarnák, hogy bajod essen! Nem akarnák, hogy keresni kezdjétek Blacket! - itt már mindkettőnket kérlelt, mert gondolom rájött, hogy belőlem sem sikerült kiűzni az elhatározást, hogy apám keresésére induljak.
Harry olyan savanyú képet vágott, mintha köpni készülte, és a következő szavait és olyan kimérten és élesen mondta, mintha ezt tenné; kiköpné őket:
- Sosem fogjuk megtudni, mit akartak - vetette oda szárazon. - mert Black jóvoltából meghaltak, mielőtt beszélhettünk volna velük.
Nem tudtam, azért mondja mindkettőnk nevében, mert ezzel is jelezni próbálta, hogy számít a támogatásomra, vagy Hermionénak akarta megmutatni, hogy kettő az egy ellen, nyertük ezt a vitát.
Valószínűleg mindkettő.
Ezután a helységre csend ereszkedett.
Csámpás lustán nyújtózkodott a lábunknál, és karmait próbálgatta a vörös kárpiton.
Ron zsebe reszketni és ficánkolni kezdett. Sajnáltam Makeszt, ennyire még Vadóc sem készítette ki. Habár őt hamar leszoktattam a fogadott öcsém állatának terrorizálásáról, mert féltem a vörös hajú gereblyére hányná szerencsétlen hiúzomat.
- Figyeljetek - szólt végül megenyhülve a szeplős arcú. - Mindjárt itt a karácsony! Gyertek menjünk le, látogassuk meg Hagridot. Nem is tudom mikor voltunk nála utoljára.
A kedvenc óriásunk és a forró, szilvás teája (az egyetlen dolog amit Hagrid finoman tudott készíteni, viszont azt nagyon) gondolatára egy röpke pillanatra egy gondtalan roxforti diákká váltam, akinek nincs nagyobb gondja, minthogy mihez kezd majd a sok szabad idejével a szünetben.
- Jó ötlet! - ez a gyermekded lelkesedés válaszolt belőlem, ahogy felpattantam, és a kijárat felé néztem.
- Nem, nem jó ötlet! - vágta rá Hermione. Duzzogva néztem az ünneprontóra. - Harry és Flower nem hagyhatja el a kastélyt...
- Szerintem is jó ötlet, menjünk! - Harry úgy tett, mintha nekem és Ronnak válaszolna, teljesen ignorálva Hermione szavait. Kihúzta magát a fotelben. - Legalább megkérdezhetem tőle, miért nem említette Blacket, amikor a szüleimről mesélt.
Felsóhajtottam, és a halántékomat masszírozva összenéztem Ronnal.
Ő egyet értően húzta a száját. Ugyanarra gondoltunk.
Meg tudtuk érteni Harryt, persze, de már mindannyian belefáradtunk a Sirius Blackes téma taglalásába.
Elég borzalmas dolgokat tett valóban, és éppen ezért lenne jó a szünetben nem bolygatni ezt annyit.
Mindannyiunknak jól esne egy gondmentes délután a meleg, csálé tetejű, vidám kis kunyhóban, lehetőleg úgy, hogy apám témája nem rondít bele a hangulatba.
- Vagy esetleg sakkozzunk - javasolta gyorsan Ron. - De köpkövezhetünk is. Percy hagyott itt egy zacskóval...
- A köpkő nem hangzik rosszul... - próbálkoztam, ugyanis már annyira torkig voltam apámmal, hogy hányingerem lett, ha csak arra gondolunk, lemegyünk Hagridhoz csak azért, hogy megint beleássuk magunkat ebbe a borzalmas témába.
- Nem, menjünk csak le Hagridhoz. - döntött Harry.
Mit volt mit tenni, felmentem a hálóterembe, és magamra kaptam egy tiszta szettet, hisz még mindig a tegnapi volt rajtam, és belebújtam hosszú téli kabátomba. Nem akartam ellenkezni, hisz akármennyire sem akartam erőltetni a Blackes dolgot a vadőrnél, lekísérni Harryt viszont kötelességemnek éreztem, hisz most nagyon nagy veszélyben volt már a kastélyban is, nemhogy odakint.
És Hermionéék is ezen a véleményen voltak, ezért ők is magukra kanyarították téli köpenyeiket.
Már épp léptem volna ki a hálóterem ajtaján, mikor egy kéz nehezedett a vállamra.
Kérdőn fordultam a tulajdonosa, Hermione felé.
- Kérlek, Flower - kezdett bele kétségbeesett hangsúllyal. - Ha kettesben lesztek Harryvel, próbáld meg lebeszélni arról, amiről készül. Rád tudom, hogy hallgatna...
A szívem szakadt meg, amiért ennyire félti a fiút, és bízik abban, hogy én már letettem arról, hogy felkeresem Siriust.
- Nem ígérhetek semmit... - ingattam a fejem lemondóan. - Sirius elárulta és megölette Harry családját. Nem mellesleg az enyémet is. Még abban sem vagyok biztos, hogy nem csatlakoznék Harryhez...
- Tehát ölni akarsz, Flower? - szegezte hozzám élesen a kérdést a szobatársam. - De hát az előbb mondtad, hogy nem akarsz olyanná vállni, mint Black...
- Nem akarok ölni - húzódtam el tőle, már a feltételezéstől is undorodva. - De valamit tennem kell vele. Bármit, akármit, amire emlékezni fog, amikor visszahurcolják az Azkabanba. Azt akarom, hogy legalább egy kicsit érezze a fájdalmat, amit okozott, Hermione. - idegesen felsóhajtottam. - Ígéretet tettem Harrynek. Neked is tehetek, de csak ezt: nem fogom hagyni, hogy én vagy Harry gyilkossá válljunk egy olyan ember miatt, mint Sirius, nem is nagyon tudnánk vele szemben. De hogy ne keressük fel bosszúért az embert, aki arról tehet, hogy meghaltak a szüleink? Lehetetlent kérsz...
Azzal lezártnak tekintettem a beszélgetést, és szememet törölgetve indultam el a klubhelységbe kanyargó lépcső felé.