Csikócsőr

1.1K 40 37
                                    

Másnap kora reggel én már lelkiismeretesen készen álltam a napra.
Vagyis esztétikai értelemben.
Bolyhos, rojtos ujjú lila pulóver garbójába temettem kiszáradt ajkaim, amiket durván súroltak a kiálló szálak, a lábamon egy öreg, még Bill hordta farmernadrág feszült, a hajam amennyire tudtam, kifésülve omlott a vállamra, bakancsom szára fekete árnyként lapult a vádlimra, talárom annak a széknek a támláján hevert, amin trónoltam. Számban még hideg ízt keltett a mentolos fogkrém, ugyanis pár perce még a fürdőben tollászkodtam, holott még a reggeliig legalább három óra hátra volt.
Büszke lehettem volna magamra, amiért ilyen katonás rendben én már felkészülten nézek szembe az előttem álló nappal.
Holott ez egyáltalán nem volt igaz.
Pont az ellenkezője miatt ücsörögtem kelletlenül billegve a széken, számomra elfogadhatónak ítélt külsővel az íróasztal előtt, kibámulva a csípős hajnalba, ahol az ég még alig egy leheletnyivel volt csak világosabb az éjszakai árnyalatnál, s még elszórtan látszódott néhány csillag is.
Azért kukorékoltam már éberen hajnali fél ötkor, mert el sem aludtam.
Egész éjszaka a saját savambam lubickoltam tehetetlenül, azon töprengve hol rontottam el.
Erre akármennyit kapirgáltam az előző nap eseményeinek felszínét, nem jöttem rá, arra viszont igen, hogy erre választ nem találhatok. Hisz hogy találsz meg valamit, ami nem is létezik?
Pontosan. Ritka pillanatok egyike, amikor nem magamat okolom valamiért, és bármennyire is próbálok ebben szálkát találni magam ellen, nem megy. Szerintem tényleg nem rajtam állt, hogyan viszonyulnak hozzám egyesek, hisz a véleményükre amit megalkottak, és annak az állaspontjai alapján én már semmit sem tudok tenni hogy azon változtassak.
Tényleg sok mindennel próbálkoztam.
Kétszer is tettre készen feláldoztam magam annak érdekében, hogy Voldemort ne árthasson a barátaimnak, a családomnak, bármelyik szerettemnek, nem szerettemnek, legyen az az egész Roxfort, hűséges griffendéles társaimmal vagy az alávaló mardekárosokkal.
És a célom nem a mártírkodás. Véletlen sem. Nem várok sajnálatot senkitől, sem elismerést, dicsőséget...
Semmi ilyesmit.
Eleve nem kérnék árat azért mert teszem a kötelességem és megmentek olyanokat akik fontosak számomra.
Csak naivan annyit szeretnék...
Hogy elfogadjanak. Helyet szeretnék. Helyet, ahova tartozhatom.
Az elfogadásukat akarom, azt akarom hogy tudják hogy én nem az apám vagyok. Hogy tudják hogy nekik, és legfőképpen nekik, sohasem ártanék.
A barátságukat... még azt sem. Csak annyit, hogy ne egy bűnös lányát lássák bennem, hanem egy átlagos griffendélest, átlagos ambíciókkal...
Egy átlagos lányt, akinek ugyan nem szentek a szülei, de ő maga csak egy átlagos diák, akinek semmi rossz szándéka nincs, aki nyitott az új barátokra, és látványosan, velük együtt tagadja meg az apja minden ámok futását.
Túl sok lenne ez?
Ezek szerint igen...
Hatalmas levegőt vettem, olyan nagyot, mintha több perce most bukkannék fel először a víz alól.
A tenyerem finom hanggal elvált az asztal tetejéről, és legszívesebben hatalmasat csaptam volna a falapra, és már lendítettem is a csuklóm, ám ekkor minden izmom a karomban megmerevedett, és görcsösen árfeszített ujjaim alig egy miliméternyire fékeztek le a karcos fafelülettől. 
Hermione még mit sem sejtve pihegett az ágyában, nem lett volna épp korrekt döntés ha felverem szegényt egy hatalmas robajjal, mert most miért kéne másnak azért kora reggel szívrohamot kapnia mert Flower Blacken történetesen megint kifogott a világfájdalom és az önkényes letargia.
Így inkább leengedtem magam mellé a mancsomat, ami halk súrlódással lesiklott az asztalról, majd szánalmas kis cafatként lengett mellettem.
Kimerült sóhajjal végig pásztáztam az asztalt. Azon még friss, érintetlen tankönyv halmok, teleírásra váró pergamenek hevertek. Természetesen mind Hermione holmijához tartoztak, mert a maga tehetetlen önsajnálatomban én már a táskámba is berámoltam, ami most dagadva, feszülő csattal hevert az ágyamnak támasztva, hisz az órarendet még nem tudtam, így minden lehetséges könyvemet belehánytam a kopott kis hátizsákba.
Szórakozottan pattogtak pupilláim a rendezett cokmók kupacok között, míg nem egy gyűrött, félig kinyitott borítékon nem állopodott meg a pillantásom.
A roxmortsi engedélyem.
Újabb sóhaj szakadt fel belőlem, csak ez épp szaggatott volt.
Ugyanis kikandikált belőle egy nagyon megsárgult, több mint tízévesnek is kinéző pergamenlap, amin egy furcsa, kissé csálé betűkkel az én nevem volt tetoválva, és...
Átnyúltam a sok friss lap kupac felett, ujjaim közé csíptem a viseltes lapot.
Még nem mertem beleolvasni, csak miközben tegnap feldúltan rámoltam ki az utazó ládámból, akadtam rá és hajítottam az asztalra.
Fogalmam sem volt ki írta. Lehet édesanyám, mivel Remus rá hivatkozott mikor tegnap arról faggattam miért kellett apámmal alá íratnia az engedélyem.
Tegnap és ma sem volt még tervben hogy elolvassam.
Hiszen akármi álhatott benne, jó, de akár valami rossz is.
És most egyáltalán nem vagyok olyan lelki állapotban, hogy megint tudatomba kapjak valami származási szemetet, bármi megbotránkoztató hírt, akár bármelyik szülőmről.
Lehet, valami megnyugtató, vigasz adó tény, ami akár jobb is ha minél előbb megtudok.
De mi van, ha csak egy újabb rém történet.... el is törölném innen a "csak" szót... hisz még egy ilyen apám megszökött kaliberű hír már túl sok lenne... most hogy majdnem az egész iskola csípőből elutasítja hogy ember számba vegyen, kétlem hogy tudnék nyelni még egy adag sarat amit a szüleim ostobaságai és bűnei varrnak a nyakamba. És ha apám azt akarta hogy minél előbb megkapjam, jár nekem annyi hogy keresztbe tegyek a számításainak, és tojjak az egészre. Majd ha én akarom, elolvasom.
Majd ha némiképp már nem csapnak össze a fejem felett a hullámok (vagyis az már megtörtént, úgyhogy inkább úgy fogalmaznék, amikor ezekből a hullámokból kiúszok valamennyire nyugodtabb vizekre) talán majd akkor hajlandó leszek rá, hogy elolvassam.
Egyenlőre a saját griffendéles társaim árulása, apám szabadsága, a dementorokkal kapcsolatos aggasztó felfedezésem (ami szintén valahol apámhoz köthető, hisz ha ő nem szökik meg, ezek a borzalmas lények sem cirkálnának a vonaton) és egy átszenvedett éjszaka után, köszönöm szépen, akárcsak egy napra, legyen az a ma, kivagdalom magam a Sirius-őrület alól.
Ma szeretnék egy kicsit beleszokni abba, hogy mától minden sarkon minden fáradozásom ellenére mindenhonnan megvető arcok fognak rám tekinteni.
Ma köszönöm szépen, önként vonulok a "had dolgozzam fel a történteket" stádiumba. Kivételesen nem fog az anyámmal kapcsolatos kíváncsiságom felül kerekedni. Hiába tudok róla keveset, rólam most elég sokat tud az iskola ahhoz hogy potenciális elítélés célpontja legyek, most nem érek rá egy életemben fantomként élő személyre koncentráljak.
Dühösen az asztal végébe dobtam a levelet.
Köszi Apa, neked még öldökölnöd sem kell, hogy megkeserísd a lányod életét...

Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)Onde histórias criam vida. Descubra agora