Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A Dáma bánata

Hát igen.
Ha az életben akartok egy jó tanácsot, akkor lehetőleg ne egy felsebzett tenyérrel vessétek magatokat a harmadikos tanév nehézségeibe.
Elég volt csak három napig flangálni vele, az eltűnése olyan felüdülést okozott, mintha már hetek óta keserítené meg az életem, és még voltak utórezgései is.
Hiába tudtam turmixgép módjára vagdalni a tatu nyelvet bájitaltanon, hiába körmöltem mágiatörténeten olyan szorgosan hogy már az izomláz miatt kellett magamon hagyni a kötést, és hiába pótoltam teljes erőbedobással a házi feladatokat, annyira, hogy szinte felperzseltem a papírt a penna hegyével, voltak dolgok, amik még egy jó ideig kísértettek a sérülés miatt.
Kezdjük Malfoy gyanakvó pillantásaival, amit minden Mardekárral közös órán bőséggel megkaptam a kellemetlenséget okozó adagot. A késes incidens óta olyan gyakran igyekezett hozzánk lepakolni a cokmókját, hogy már két lüke gorillája, Crak és Monstro is szemöldöküket ráncolgatták a szőke szokatlan viselkedésére, és ha ők valamire gyanakodni kezdenek, na arról már jó, hogy az egész világ nem tud, olyan egyértelmű.
De a kis görény nem tágított, minden bájitaltanon nevetségesen feltűnően fészkelődött közelebb hozzám, és hegyes állát is a normálisabbnál többször forgatta felém, a látóteremben éktelenkedő fehér folt, a felém néző arca lassan megszokott lett, ezért vagy annyira beleerőltettem a figyelmem a recept könyvbe vagy a lé kavargatásba, hogy ki tudjam zárni, vagy egy óvatos pöcintéssel egy jól kis hajfüggönyt teremtettem a tekinteteink közé. Vagy mindkettő.
De hiába, magamon éreztem azokat a sunyi, rossz akarattól csillogó szemeket, és máris kezdhettem félni, mert a lebukás, hogy Malfoy szagot fog, akármennyire is eltöröltem a bizonyítékokat, annyira megrettentett, hogy majdnem pótoltam a beforrott sebet egy újabb hasítással, ugyanis olyan görcsös mozdulatokkal vagdostam a mérges-zeller gumót, hogy csak idő kérdése volt, mikor bukkan fel a már kész kupacban egy-egy ujjam.
Úgyhogy igen, az éjjel-nappalos jelleggel való félelem továbbra is marasztalt vendég maradt, mellé pedig betársult egy potya-utas, ami nem más volt, mint Hermione sértődöttsége.
Igen. Azon az estén, mikor olyan haláli büszkén betoppantam a klubhelységbe az éjszaka közepén, és minden alibim kivérzett, kénytelen voltam kitálalni neki, hisz őszintén... Hermionét átverni? Előbb fog Piton cukorrózsaszín talárban tangót járni...
Úgyhogy szépen, töviről hegyire elmeséltem a tervet, hogyan és mennyi ideig dolgoztunk rajta, hogyan jutottunk le, és pontosan hogyan is tüntettük el a vágást, mintha holmi papírra vetett firkát radíroztunk volna ki. Természetesen voltak részletek, amiktől megkíméltem az amúgy is szívbaj szélén álló boszorkát, mint például a majdnem lebukás szakasz, amikor Piton konkrétan egy pihegésre volt attól, hogy észre vegyen minket.
Vagy az ikrek titokzatos térképét, amiről szintén hallgattam, egyrészt mert ahogy Hermione egyre vörösebb és dagadóbb arcát elnéztem, még az is lehet puszta kézzel cibálja ki Fredéket az ágyból, hogy elkobozza és cafatokra átkozza azt. Legalábbis ellenséges fintora és szétharapdált ajka elég felhívás volt arra, hogy ne nagyon kísérletezzek olyan információk tovább adásával, amitől a lány annyira kifakad, hogy kő kövön nem marad ebből az áldott kastélyból. Belőlem meg annyi se.
Miután a történet végére értem, Hermione valósággal úgy nézett ki, mint egy paradicsom, ami lenyelt egy bombát.
Vörös fejjel felült az ágyban, és olyan fintorral mért végig, hogy hirtelen a nevem sem tudtam szégyenemben.
- Neked teljesen elment az eszed? - fortyant rám fojtott hangon, én pedig hatszor térdre borultam Merlin előtt, hogy Parvatiék ott aludtak tőlünk egy egy szobányira, mert így a lányt legalább vissza tartotta valami a felbőszült tajtékzástól. - Piton professzor szobájából lopni? Az éjszaka közepén? Flower ez... - az idegességtől csak hápogni tudott, miközben saccogaltam, puszta körömmel szaggatja szét a baldachinos ágyam függönyét, ha most odahátrálok, és bebújok mögé, miközben úgy teszek mint aki nem hallja.
Áh, helyette csak annyira futotta, hogy megalázkodva ostromoltam pillantásommal a cipőm orrát, egészen addig, amíg Hermione monológja annyira belegázolt az igazság érzetembe, hogy megjött az inger a visszavágásra.
Keserűen felemeltem a tekintetem, és csípőre illesztett kezekkel, életemben talán először, Hermionét a saját kardjával, az okoskodással győztem le.
- Miért, és te talán nem loptad meg Pitont tavaly a százfűlé főzetünk miatt? Hm? - rázogattam kihívóan a hajam, miközben undok diadalt éreztem, amiért kivételesen nekem van igazam.
Persze, azért az igazért meg is kellett harcolnom, ugyanis Hermione döbbenten is, de még ezt a labdát is visszaütötte.
- Az más volt! - prüszkölte. - Létfontosságú volt, és közös megegyezéssel csináltam! - húzta fel az orrát sértett gőggel.
- Mi számít közös megegyezésnek? Az ikrek tudtak róla... - vontam meg a vállamat, miközben legbelül sértetten konstatáltam, hogy ezek szerint a vágásom ellátása nem létfontosságú ügynek számított. Nem önsajnáltatásból, hanem  ha valamelyik tanár előtt lepleződöm órán, füstbe megy minden addigi áldozatom és küzdelmem Hagridért, meg azért na... csúnya elfertőzödés lett volna belőle. Hozzáteszem, még egy hétig rá eléggé megnehezítették az éjszakámat a hőemelkedések, hisz a sebbe került betegségeket már nem érte el a főnixkönny. - Egyébként is... Ha tudtál volna róla, szerinted engedted volna, hogy megtegyem? - böktem oda.
- Nem, de talán okkal nem engedtem volna egy ilyen eszement hülyeséget! - fújtatta, bennem pedig elszakadt a cérna.
Értem én, hogy Hermione mennyire okos meg következes, de egyrészt valamikor a kockázat igenis megéri, lásd most, másrészt meg nem értem, miért kell neki minden elhatározásomra áldást adnia? Nem a főnököm, még csak nem is valami prefektus vagy hasonló. Ha lebukok, nem őt, hanem engem rúgnak ki, akkor meg minek pampog ha már úgyse tudja visszaforgatni amit csináltam.
Ezért most rajtam volt a sor, hogy kétszeresére fújjam magam mint egy vipera, majd kihadarjam magamból az idegességemet.
- Sikerült vagy nem? - mordultam fel, majd nagy levegővel erőt vettem a saját kioktatásomhoz. - Ha a fertőtlenítő miatt vagy úgy oda, mondtam, hogy megadom az árát. Egyebként is, nem vagyok mugli orvos, de annyit még én is tudok, hogyha hetekig alkoholos lében áztatom a kezem, jobb esetben is hónapok kérdése mire begyógyul kezelés nélkül, addigra meg az egész tanári kar kideríti mi történt. És ne... - mutattam rá egy erőszakos mozdulattal a lányra elhallgattatás képp, mikor láttam hogy nyílnak az ajkai egy olyan dolog érvelésére, amit már napok óta átnyálaztunk vele, miért rizikós. - ne gyere azzal, hogy ezért lett volna egyszerűbb a gyengélkedőre menni, mert nagyon jól tudod, ha megtehetném, már rég mentem volna. Lényeg, hogy az ikrekkel tökéletesen urai voltunk a helyzetnek, seb volt nincs, és ha most nem haragszol, lefekszem aludni, mert elég forgalmas estém volt, és ha így folytatjuk a fél tornyot felverjük, és nem véletlen intéztem fű alatt a dolgokat, hogy Hagridnak ne származzon baja belőle. Amúgy is, ugyebár ez - emeltem fel a tenyerem, ami hihetetlen felszabadító mód végre nem lüktetett eszeveszetten. - nem létfontosságú ügy, így azt hiszem négy kimerítő napig pontosan elég volt foglalkozni vele. Jó éjszakát! - vetettem oda, és örömmel fordultam el, magamba zárva az este jutalmaként Hermione döbbenten leesett állát, és a csöndet, ami beállt közénk miközben magamra rángattam a pizsamámat. Jól esett végre, hogy most nem én vagyok akinek a fejére olvassák a hülyeségét, akármennyire is elborult ötleteket villogtattam meg az elmúlt napokban, mert a seb mentes tenyerem a bizonyíték rá, hogy tökéletesen megérte.
Meg hát, Hermione kiokításai után azt hiszem egészségesnek könyvelhető el a büszkeség amit éreztem, hogy végre nem én vagyok, akit helyre kell tenni mint egy neveletlen kutyakölyköt (ha-ha, találó).
Így aznap este egyrészt a terv sikeressége miatt, másrészt a szócsata nyereségem miatt elégedetten vackoltam be Vadócot ölelgetve a paplanom alá.
Cserébe kivívtam magamnak ezzel, hogy Hermione még napokig pikkelt rám, feltűnően kimért volt és kétszer olyan csúnyán nézett rám órákon, mikor én mondtam meg helyette a korrekt választ, főleg Remus óráin, amire immár két griffendéles diák készült rá elméletben egyszerre, én és Hermione, aki a megfelelési kényszer és magolás mánia miatt, én pedig a varázslények miatti szenvedélyemből kifolyólag, hogy villoghassak Remusnak azzal, mennyire rajongok a témáért amit tanít, és egyben buzdítva és lelkesítve őt, hisz olyan jó volt látni, mennyire kivirult a roxfortos itt léte óta.
Az órái hamar a diákok egyik kedvence lett, ugyanis végre dadogás és önfényező hazugságoktól mentes oktatásban lehetett részünk, ráadásul olyan témákat veséztünk ki, ami mindenki érdeklődését felcsigázta.
A mumusok után nem volt megállás, a különféle fenevadak bemutatása fokozódott, és mindenki tudása bővült az izgalmasabbnál izgalmasabb szörnyetegek nevével.
A riogató mumus barátunk után a rőtsipkásokról esett szó: ezek a csúf, kicsi, koboldszerű lények olyan helyeken ólálkodnak, ahol valaha vérontás történt. Vártömlöcökben és elhagyatott csatamezők gödreiben leselkednek az arra tévedőkre, hogy jól elagyabugyálják őket. A rőtsipkások után pedig a kappák következtek, amik úgy néztek ki, mintha majmok lennének, épp csak szőr helyett élénk türkiz pikkely borította őket. Undok víziszörnyek, akik abban lelik örömüket, ha úszóhártyák kezükkel jól megszorongathatták a gyanútlan fürdőzők nagy lábujját.
Remus annyira le tudta kötni a nebulókat, élükön engem is, hogy már meg is feledkeztem a szekrénybe zárt Sirius-hasonmásom esetével, és mindig az első padból nyújtózva, szinte nyálcsorgatva ittam magamba a szavait, vagy épp egy röpke mosollyal vagy csak az ő számára láthatóan felmutatott hüvelykujjal jeleztem, hogy ügyesen csinálja ezt a tanárosdit.
És ezt laikus értelemben is elhihetitek, ugyanis nem csak azért viselkedtem így, mert Remus régi jó barátom volt.
Az SVK láthatóan megugrott a népszerűségi listán, sőt, a mardekárosokat leszámítva minden diáknál a kedvenc tantárgyak élére ugrott, és a zöld kígyók is csak azért nézték le, mert Malfoy úgy tett, és hát mint a főkolompos a bunkóságban, ráadásul elég nagy tekintélynek örvendő, meghunyászkodva minden háztársa helyeslő mormogással tűrte, mikor a nyelvét Remuson köszörülte:
- Nézzétek meg, hogy néz ki! - jegyezte meg folytott hangon, bármikor elhaladt mellettünk a professzor, a maga foltos taláros, elnyűtt táskás valójában. - A régi házimanónknak is jobb ruhái voltak. - először még úgy ahogy megtűrtem balhé nélkül az ilyesfajta megjegyzéseit, de mikor már kezdte egyre bátrabban szidni a tanárt, akkor egyszer osztatlan sikert aratva elsétáltam mellette, és csak foghegyről odavetettem.
- Tudod Malfoy - emeltem meg a hangom annyira, hogy a zöld címeresek és a saját házam tagjai figyelmét egyaránt magamhoz ragadjam. - ezért szokás mondani, hogy az alma belülről rohad. - utaltam arra, hogy summás, rá szabott ruhákkal még egy sóhajnyival sem lesz több emberileg Remusnál.
És hiába förmedt utánam piros arccal, hogy az apám miatt erről inkább én tudnék mesélni, bármennyire is heves volt a görcs amivel a torkom reagált, a griffendéles társaim mosolya és Dean Thomas felém emelt tenyere amibe félénk vigyorral belecsaptam, azonnal eloszlatta a Malfoy okozta szégyenérzést.
Jól esett újra a társaim elfogadásában részesülni, még ha ehhez az is kellett, hogy újra fitogtassam egy csípős megjegyzéssel a közéjük tartozásom.
A vörös oroszlánok részéről végre először azóta, hogy Sirius kiszabadult a nagyvilágba, nem a lánya voltam, hanem egy közülük.
És ez mérhetetlen boldogsággal töltött el. Eltűnt a vágás, az attitűdöm kifejezetten javult a társaim szemében, Remus karriere szárnyal mint egy hipogriff...
Már kezdtem azon nevetgélni, hogy milyen békésen egyenesbe jöttek a dolgok, ugyanis a tavalyi éveinket nézve ez igencsak meglepő helyzetnek bizonyult, így akaratlanul is megörültem a kisebb rossz tényezőknek is, ugyanis valahol mélyen tartottam attól, hogyha minden túl tökéletes lesz, egyszer csak ismét a harmadik emeleti csapóajtónál vagy a vérrel kifestett falnál találjuk magunkat.
Aztán szépen lassan a mérleg átbillent.
Nem kellett félnem, a dolgok tökéletes ívben indultak romlásnak.
Először is, hiába álltak mellém Harryék miután kifejtettem nekik miért pikkel rám Hermione (Ron ráadásul akkor tudta meg először az egészet, így ő duplán fel volt spannolva), akkor is fájt a lány elutasító viselkedése, mellette Malfoy a beszólásos incidensem után kétszer olyan tolakodó gyanakvásban részesített, mellé pedig a Remus tartotta órák népszerűsége ahogy nőtt, úgy romlott számunkra a bájitaltan minősége is párhuzamban.
Piton az utóbbi időben különösen bekeményített, s azt sem volt nehéz kitalálni, hogy miért.
Eleinte minden órán levert a víz ideges fintorát és felhúzott orrát látván, a gyomrom pedig úgy dobálta magát mint egy ugróegér a hasamban, hisz mindig attól tartottam, lebuktunk, és kiderítette hogy én voltam aki aznap este meglopta. A kezem remegett aprítás és kavarás közbe mikor elsétált az asztalomnál, és minden egyes szavára úgy kaptam fel a fejem, mintha közvetlen a fülembe ordított volna. És ha ez nem lett volna elég, Malfoy gyanakvása irántam így még inkább nőtt, hisz így, hogy bájitaltanon mindig rám akaszkodott, idő kérdése volt, mikor veszi észre a tetőző paranoiám.
Így a fenyegetés duplájára nőtt, és már nem telt el úgy óra, hogy ne kellett a heves izgalomtól a verejtékes tenyerem a taláromba törölni, vagy a piszkos titkom szégyenét nyeldesve tűrni, mikor Piton fekete szeme átsiklott rajtam.
És habár a félelmem nem hagyott alább, kiderült, hogy Piton megromlott hangulata nem annak tudható be, vagyis nem nagy mértékben és remélhetőleg egyaltálan nem annak, hogy jártunk nála, hanem az iskolát széltében-hosszában bejárta a törtenet, miszerint a mumus az ő alakját vette fel, és hogy Neville belebújtatta őt a nagymama ruháiba.
A házsártos professzor "valahogy" nem találta viccesnek az esetet. Egyrészt mert ő...nos ő, másrészt pedig így lett ürügye fokozni a Griffendél iránti gyűlöletét.
Már Remus nevének említésére is vészjóslóan villogni kezdett obszídián fekete szempárja, és még a szokásosnál is igazságtalanabbul bánt a dundi harmadikossal.
És ha bár az én szívem minden egyes alkalommal megszakadt amikor csak láttam, hogy omlik össze a fiú a tanár becsmérlő megjegyzéseitől és hogyan csillan meg egy kósza könnycsepp a szeme sarkában, és bármennyire is felképeltem volna magam ezért, de minden egyes alkalommal, mikor Piton rosszkedve ismét egy Nevillre tett megjegyzésben teljesedett ki, valahol oldodótt a görcs a gyomromban, mert így tudtam, hogy nem a főnix könnyes incidensünk lepleződött le.
Szóval igen, a bájitaltanon igencsak fülledt volt a hangulat, ám messze nem ez volt az egyetlen óra, ahova nyomott szívvel érkeztem meg.
Még csak most volt "szerencsém" összeismerkedni az új órákkal, de ebből az egyiken majdnem letépte a kezem egy hipogriff Malfoy ostobasága miatt, a másik... a másik meg hát, sok megközelítésből is taszított.
Igen, talált süllyedt, a fojtogató, fűszerszagú toronyszobában tartott jóslásóra valahogy sehogy sem tudta magát a szívembe lopni.
Nyomasztottak a kusza ábrák, és ködös szimbólumok, meg hiába tűntek zagyvaságnak, volt egy apró tényező, ami nem hagyott nyugodni.
Az pedig a fekete kutya volt.
Az elmúlt napok mind akörül forogtak, hogy a sebet hogyan tartsam titokban, és közben hogyan robotoljam végig a napot anélkül, hogy aléltan esek össze az egyik tanóra kellős közepén, miközben a kötésemet igazgatva latolgathattam, mikor vérzek el teljesen.
S amint ezt a problémát sikerült orvosolni, hirtelen kezdtek visszatérni azok az aggodalmaim, amiket addig félre kellett tennem. Például a Zordó is, amit Trelawney kiolvasott a teáscsészénkből.
Alapjáraton nem adtam volna a bogaras asszonyság szavaira, hisz szilárdan élt bennem az első benyomásom róla, hogy egy komplett eszelős, aki mindenbe rossz ómeneket lát.
De hogyan tudná feledtetni velem akármi is a teafüvembe látott rémképet, hogyha több minden köt a fekete kutyához, mint azt bárki gondolná. Egyrészt a titok, amit azóta őrzök, mióta az eszemet tudom, és tudván mennyi minden múlik rajta ha kiderül, így az ilyen dolgok akaratlanul is mregrémisztenek.
Aztán a nyári emlékek. Szerettem volna azt hinni, hogy kusza álom volt az a hatalmas, ordas fekete jószág amit először a tónál majd az Odúnál láttam, szinte beleőrültem abba, hogy saját magamnak bizonygattam: ez nem jelent semmit. Talán rosszul emlékszem, és nem is kutya volt, hanem farkas.
Hisz kutyához képest akkora volt, hogy ez az elmélet még meg is állná a helyét, ha nem lenne a fekete kutyával már a második aggasztóan egyértelmű egybeesés.
Így hát a hasamban tomboló görcs újra és újra fészkelődni kezdett, amikor ismét felforrt agyvízzel és fűszeres tűztől ködös elmével kellett tűrnöm Trelawney óráit.
Aki, mintha az első órán ránk hozott frász nem lenne elég, minden egyes alkalommal, ha Harryre vagy rám nézett, szeme megtelt könnyel, és ajkait úgy biggyesztette le, mintha nem a csomós, ázott fűbe képzelt formák baljós jelentése járna a fejében, hanem mintha máris a temetésünkön kéne részt vennie.
Ezért nem csoda, hogy irtóztam tőle, és nem csak azért, mert lyukat égetett a tarkómba a hatszorosára nagyított szeme, amivel szánakozva mustrált, hanem mert tényleg olyan komolyan vette a dolgot, és nekem meg akkora súllyal bírt a dolog ami összeköttetésben állt a megjósolt fekete kutyával, hogy frusztrált a tudat, hogy a nőszemély talán sejt valamit. Valamit, ami rám nézve nem jelent túl sok jót.
Hiába gondoltam humbugnak ezt a tantárgyat, voltak olyan egybeesések, amik nem hagytak nyugodni.
És így, hogy nem volt láz és vérveszteség okozta kimerültség, ami azonnal ágynak nyomott este, így nem egy éberen átforgolódott éjszakáról tudok beszámolni, amikor a hosszú, fehér agyaras pofa és fekete bunda, olyan fekete mint a csésze alján bomladozó fűszer kísértett álmaimban, ráadásul a nyáron történtek is folyamatosan egy beakadt lemezként emlékeztettek a baljós jelekről.
És a gond az volt, hogy a helyzetemet egyedül Harry érezte át. Ron és Hermione csak leintettek, nem vették komolyan, még a diáktársainkból meglepően többen is mély tisztelettel, sőt egyesek már valóságos hódolattal tekintettek a karkötőkkel és nyakláncokkal teleaggatott tanárnőre.
Ráadásul sajnos a kört griffendélesekre tudjuk szűkíteni.
Egyre többször fordult elő, hogy Parvati Patil és Lavender Brown ebédidőben felkeresték a toronyszobát, s ilyenkor mindig roppant titokzatos arccal tértek vissza.
És emellett szokásukká vált, hogy kettőnket, leginkább Harryt, ugyanis engem továbbra sem mertek megszólítani, mintha a létezésemet logikai összefüggés kötné apám szökéséhez, fojtott hangon szólították meg, mintha egy haldoklóhoz beszélnének.
És így is rettegve tértem nyugovóra, mert az álmaimban, mint valami rémséges őrszem, ott állt a fekete kutya, és hidegszürke szemeivel engem nézett, kísértett, belekúszott a gondolataimba és kiüldözhetetlenül lopakodott félelmet hozva a szívembe. Beárnyékolta a napjaimat, mint valami ormótlan, fejem felett lebegő, lesújtani vágyó bárd. Úgyhogy Trelawney viselkedése és egyes nebuló társaim ellenséges fellépése felém nem segített a helyzetemen, főleg, hogy az igyekezetemet, hogy megbékéljek azzal, hogy életem megkeserítője, egy gyilkos akivel minden akaratom ellenére összekötésben vagyok, szabadlábon ólálkodik, romba döntötték.
Úgyhogy a jóslatok, az elhidegült kezelés mód szépen lassan kezdett belülről felőrölni, minél inkább ki akartam zárni, annál jobban magába szippantott az aggodalom, és mellé még társult az is, hogy Damoklész kardjaként ott kacsintgatott rám a Piton ellen elkövetett lopás esete is, hogy ne adj isten napvilágot lát az ügy.
És akkor nem csak én leszek nyakig a csávában. Hanem olyanok is, akik ha bajba kerülnek, sose bocsátom meg magamnak.
A szívem egyre nehezebb lett a benne gyarapodó sötét kis titkoktól és a sötét jövendölésektől való rettegéstől.
És csak hogy biztosan bélyeget nyomjon a sors a rossz kedvünkre, nem csak a jóslástan volt azon új órák egyike, amit csalódásként éltünk meg.
A legendás lények gondozása, amit azóta tanulni vágyom, mióta Charlie mesélt róla a harmadikos éve után, hamar elvesztette a diákok belé vetett reményét, és a fenevad-szeretetemmel bármennyire is álltam hozzá a legunalmasabb feladatokhoz is olthatatlan lelkesedéssel, ahhoz már én se tudtam őszinte jó képet vágni, hogy az eseménydús első óra után egy másik végletbe csapott át az egész.
Hagrid teljesen elvesztette az önbizalmát, s most hétről hétre a világ legunalmasabb állatai, a futóférgek gondozását gyakoroltatta velünk.
- Kinek jut egyáltalán eszébe gondozni ezeket? - bukott ki mérgelődve Ronból, mikor újabb órát töltöttünk el azzal, hogy egy rozoga faasztalt körbe állva mindenki markába fogva egy lábas, nyálkás kis havert igyekezett lekönyörögni a torkukon egy újabb adag saláta levelet.
- Minden lény ugyanolyan becsülendő és megérdemli a törődést! - róttam meg, miközben magamat is meglepve, hogy csúszómászó undorom ellenére mennyire ellenvetéstelenül tűröm meg, hogy hideg, nyirkos lábaival tapicskolja végig tenyerem vonalát a kis féreg. Mutató ujjammal óvatosam cirógattam a lény vékony torkát, hogy lemenjen a szájába tömött saláta adag. Életemben először gondoltam őket aranyos teremtésnek, szóval valahol jó volt az óra izgalmainak alább hagyása, mert pont arra segített engem is rádöbbenteni, mint amire Ront is figyelmeztettem. - Egyébként is... - néztem rosszallóan összehúzva a szemem a fiút, aki erőszakosan nyomott ujja hegyével egy nagy falatot saját futóférge szájába. - rosszul csinálod. Csak akkor add neki a következő adagot, ha a harmadik gyűrűnél jár már az előző, különben sérülni fog a nyelőcsöve. - vettem ki kezéből a zsenge, zöld leveleket, ugyanis Ron példánya már valósággal vissza köpdöste a szájába erőltetett salátát.
- Nem is vagyok meglepve - hallottam meg egy gúnyos hangot mögülem, mire döbbenten fordultam az irányába, ahol a szomszédos asztalnál Malfoy grimaszolt rám sunyi mosollyal, saját futóférgét unottam elpöckölve az útból. - Mindenki a saját súlycsoportját tartja a legnagyobbra, ezért ilyen szoros a barátságod a férgekkel, nemde, Black? - vihorászott, a mellette álló Crack talárjába törölte a nyálkát a csúszómászó testéről.
A mérgem keserű visszaszólásként marta a torkom, de mikor már nyitottam volna szám, hogy veszekedésbe kavarodjak az undok kis görénnyel, Hagrid mély baritonja törte meg a kettőnk közé ékelődött feszültséget.
- Öt pont a Griffendélnek, Flower hozzáértő megjegyzéséhez. - szólt az óriás, mire meg is feledkezve a mardekárosról, olyan leesett állal fordultan Hagrid felé, hogy az összes salátafej befért volna a számba, ami előttünk sorakozott.
A vadőr mosolyogva kacsintott, én pedig dagadó kebellel téptem le még egy levelet az ujjaimat bökdöső féreg számára. S nem csak a dicséret miatt.
Hanem mert Csikócsőr félre ment akciója után most először láttam büszkének a saját óráján Hagridot.
Ha a megszólalásommal ennyit elértem, nekem már megérte Malfoy csipkelődése is.
És hogy ne érje szó a ház elejét, hogy folyton arról panaszkodok, hogy mennyi kiábrándulást hozott a harmadink évünk kezdete eddig, említenék még valamit, ami segített abban, hogy elterelje a figyelmem a bennem fortyogó aggodalmakról.
Október elejétől kezdve ugyanis olyan elfoglaltságom akadt, ami bőven kárpótolt az élvezhetetlen vagy minősége vesztett tanárókért és a minden napjaimat beszennyező fájdalmakért: közeledett a kviddicsévad kezdete.
És hát ebben az évben jó okom volt tűkön ülve várni az edzések kezdetét, hisz bármennyire jó élmény volt ez akkor is, mikor nem voltam még a csapat tagja (mint a sport megszállottan lelkes rajongója, akár néző, akár játékos vagyok, túlfűt a versenyszellem, és látni a vörös taláros játékosokat a győzelem felé suhanni, már segített várni a versenyek kezdetét), más volt úgy visszatérni az idényhez, hogy most szerves tagja voltam a csapatnak, hisz tavaly Fred és George, habár igen megkérdőjelezhető módszerekkel, de segítettek bejutni a csapatba, ha egyenlőre csere játékosként is, sokkal felvillanyozóbb volt, és mikor Oliver Wood, a vörös oroszlánok csapatkapitánya egy csütörtöki napra szezonnyitó taktikai értekezletet hívott össze, és személyesen jött oda az ebédlőbe közölni, hogy számít rám is, mert ugyanolyan értékes szerepet töltök be, nem akartam elhinni.
Aznap az este hátralévő részében levakarhatatlan vigyorral róttam a folyosókat, és még jó néhány napig felhőtlen jókedvvel jártam-keltem, akármennyire is bő volt a lista a dolgokról amiktől tartottam, az ilyesfajta megtiszteltetés örömét nehezen mossák le rólam.
A kviddics kiskorom óta hatalmas szerepet tölt be az életemben. Egy csodálatos sport. A pályán én nem Black lánya voltam, hanem egy griffendéles egyenruhás sportoló, akinek fütyül a közönség, mert hozzá tesz ahhoz, hogy dicsőséget szerezzenek. Jó, nem azt mondom, hogy olyan jó játékos lennék, de ha van valami, amibe szívem lelkem beleadom, na az a kviddics.
És szavakkal ki sem tudom fejezni, mennyire boldoggá tesz, hogy Oliver látja ezt bennem. Hogy Oliver EZT látja bennem, és nem Flower Blacket, Sirius lányát.
Ezért tisztelem nagyon a tagbaszakadt, szigorú kapitányunkat, mert egy igazi sportember, aki félre teszi a személyeskedést, és mindannyiunkat egyenértékűként kezel a pályán, nem a neved a fontos neki, hanem a munkád amit a győzelembe fektetsz bele.
És hát, nem arról volt híres ám, hogy szánalomból engedje a kupáért harcba szállni az embereket, ha valakit Wood a csapatba fogad, az bizony tudhat valamit.
Nem akarom, hogy egoistának tűnjek, de ennyi teher mellett igenis jól esik végre azt érezni, hogy valahol ura tudok lenni a helyzetnek, és vagyok annyira kitartó, hogy a jutalmam lehessen az, hogy aktívan ki vehetem a részt az idei idényben.
Úgyhogy kitörő lelkesedéssel voltam jelen a gyűlésen, sőt, a gyomrom liftezni is kezdett, mikor megláttam, hogy rajtam kívűl csak a csoport szilárd, állandó tagjai vannak jelen, tehát tényleg bekerültem a belső körbe. Dagadt a májam, és valahogy a megrovó bűntudat most nem tudta elnyomni a büszkeségem.
Kihúzott háttal, a hideg ellenére egy rossz szó vagy szemrebbenés nélkül foglaltam helyet George és Harry között az alkonyba borult kviddicspálya fűtetlen öltözőjének egyik padján, ölbe ejtett kezekkel, és elszánt arccal figyelve Oliver Woodot, aki fel-alá járkált a szűk helységben, nagy tornacsukája ütemes visszhangot kopogott a kopott csempéken, és olyan elszánt kapitány hatását keltette, amire teljes szívvel felnéztem.
A termetes, tizenhét éves fiú most kezdte a hetedik, vagyis utolsó évét a Roxfort falai közt. Kimondatlanul is ott függött a levegőben, de Oliver rátett egy lapáttal a távozása riasztó közelségére, mikor felénk fordulva, végig hordozva rajtunk pillantását, hangjában komor elszántsággal így szólt:
- Ez az utolsó esélyünk, hogy megnyerjük a kviddicskupát - jelentette, ujjait tárgyilagosan összetéve maga előtt. - Nekem legalábbis ez az utolsó, mert az év végén elmegyek. - meredt a távolba bús-nosztalgikus félmosollyal, én pedig még merevebb izmokkal húztam ki magam ültömben, hisz mint csapattag, akinek lassan búcsúztatnia kell egy társát, letaglózott a helyzet súlya. Meg akartam adni a kellő tiszteletet, hisz neki lehetek hálás első sorban, hogy adózhatok a kedvenc sportomnak és a házamnak a játékommal, hisz semmi nem kötelezte őt, hogy hallgasson Fredékre. - A Griffendél hét éve nem volt bajnok. Tény, hogy az elmúlt két évben minden összeesküdött ellenünk... - szorult ökölbe a keze, és az arcára kiülő csalódástól megremegett a szám sarka. - előbb az a sérülés, aztán tavaly lefújták az egész bajnokságot... - nyelt egyet, miközben mindenki egyet értően felsóhajtott. Nekem pedig elszorult a torkom. A tavalyi évet semmilyen szempontból és senki nem tudná jó fényben feltüntetni. - De az is tény, hogy a miénk messze a legjobb csapat az egész iskolában - folytatta, öklével a tenyerét bokszolva, s a régi megszállott fénnyel a szemében, amivel, gyanítom azért (is!!!) lett olyan népszerű kapitány.
- Van három feltartóztathatatlan hajtónk. - mondta elismerő mosollyal Oliver, miközben sorban rámutatott Alicia Spinnetre, Angelina Johnsonra és Katie Bellre, akik összekarolva egy lelkes vigyort váltva nyugtázták a védő szavait.
- Van két kijátszhatatlan terelőnk. - biccentett az ikrek felé mogyoróbarna tincsei mögül.
- Jaj, ne, Oliver, mindjárt elpirulunk - szabadkozott tettetett zavarral a Fred-George kórus, én pedig oldalra pislogva, látva ahogy idióta mozdulatokkal legyezgetik magukat, horkantva fojtottam el egy nevetést.
Oliver pedig bármennyire is ráncolta bozontos szemöldökét hogy megőrizze komoly, tekintélyt parancsoló ábrázatát, nem tudta leplezni felfelé ránduló szájsarkait. Hiába, ennek a két tökkel ütöttnek nincs akadály ha megnevettetésről van szó, legyek az a komolytalan jómagam, vagy az elszántság bálványa, Oliver Woods.
- Van egy fogónk, aki eddig minden meccset megnyert nekünk! - harsogta a kapitány aztán, és dühödt büszkeséggel meredt Harryre, aki félénk mosollyal igazított egyet szemüvegén, miközben Oliver mosolya már inkább volt vicsor, de szigorát nézve ez igenis nagy szó, ezért elismerő félvigyorral a vállammal megböktem a cikeszkapónkat. - És ha ez nem lenne elég, itt van nekünk egy tehetséges hajtó palánta is, akinek talán nagy változásokat hozhat ez az év kviddics szempontjából... - állapodott meg a pillantása rajtam végül, miközben sejtelmesen hozzám intézte szavait.
Ledöbbenve meredtem vissza rá, leplezetlen meglepettséggel, és leesett állal.
Fogalmam sem volt mit akar mondani, és már akkor előre éreztem hogy lángba borul az arcom a rám irányult figyelem miatt.
- Ugyanis - kezdett bele Oliver a szemembe nézve, amitől akaratlanul is nagyot nyeltem. - Angelina és Alicia bármennyire is kiemelkedően tehetséges hajtók, jelezték felém, hogy idén az RBF vizsgák miatt több figyelmet szeretnének fordítani a tanulmányaikra, amit teljesen megértek, de mivel már előre láthatóan kapásból két meccsünk is van, ahol lesz egy hajtó hiányunk - nézett a lányokra, akik sokat sejtő mosollyal bólogattak felém, amitől csak még jobban zavarba jőve kezdtem babrálni egy tincsemmel és még mindig nem értettem mire megy ez ki. - a tavaly nyújtott teljesítményed alapján Flower, úgy ítéltem, te lennél a legalkalmasabb a megüresedett posztokra. Ezért ha nincs ellenvetésed, megkérnélek, hogy mostantól mind a három alkalomra járj el edzeni, mert már nem csak pótjátékos értékével bírsz. - vándoroltatta át a pillantását végül rám.
Miután ezek a mondatok elhangzottak, azt hittem rosszul hallok.
Nem bírtam kinyögni semmit, csak teljesen ledöbbenve, mereven előre hajolva és padlót súrló állal úgy meredtem rá, mintha kísértetet látnék.
Azt hittem álmodom. Nem, ez nem velem történik meg, valaki csípjen, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen...
Én...? Mint teljes értékű játékos egy igazi kviddics meccsen...?
Félve, hogy talán hirtelen felébredek a baldachinos ágyam matracába süppedve, Vadóc ülepével a képemen és ez az egész elillan mint egy múló délibáb, körbe néztem, pillantásommal unszolva minden játékost, hogy ugyan erősítsenek meg, hogy ez nem álom, mert ez túl szép és megtisztelő ahhoz, hogy elhiggyem.
Ám a három hajtó lány biztató bólintása, ha az nem is lett volna elég valóságos, na az ikrek reakciója már egyértelműen az volt.
- Megmondtuk Flo, hogy főnyeremény vagy ebbe a csapatba! - bokszolt  levegőbe olyan heves lelkesedéssel Fred, hogy majdnem leesett a padról.
- Ezt nem akarom elhinni... - motyogtam még mindig sokkhatás alatt állva, miközben olyan megilletődve bambultam magam elé, hogy valósággal kiugrott a szívem ijedtemben helyéről, mikor megéreztem George karját a nyakam köré fonódni, miközben ezt mondja:
- Pedig jobb ha elhiszed, sokkosan nem lehet meccset nyerni! - rántott egyet karján, mire a felsőtestem az oldalának koccant, ő pedig magához szorítva tenyerét a fejemre csúsztatva és úgy összeborzolta a hajam, hogy pár percig úgy hagytam a szemembe tóduló hajzuhatagot, hogy rákpirosra sült arcom szégyenemben elrejthessem leendő meccstársaim elől.
Utána nagy nehezen összeszedtem a megmaradt kevéske büszkeségem George akciója és a hitetlenkedős leszereplősem után, és kezemmel hátra simítva a szélrózsa minden irányába meredő hajzatomat Oliverre néztem, és még mindig lángra gyúlt orcával elmotyogtam egy "köszönöm"-öt.
Az ikrek még füttyögtek meg tapsoltak egy sort, amire még inkább zavarba jőve elkezdtem fürkészni az egyik betört körmöm, főleg mikor Harry és a hajtók is kuncogva bekapcsolódtak.
A szívem olyan hálásan és izgatottan vert, hogy alig bírtam csillapítani, és mindig nem akartam elhinni a mondottakat.
Oliver azonban egy intéssel elhallgatta az ünneplő forgatagot, majd felém biccentett, aztán folytatta, én pedig immár nem csak feszes tisztelettel, de ereimben tomboló, kicsattanó boldogsággal és tettre készen ráncolva homlokom hallgattam tovább.
- Plusz itt vagyok én - tett pontot a kinevezésem miatt félbe maradt csapat felsorolás végére a fiú.
- Te is baromi jó vagy, Oliver - szólt George, eltúlózva egy tölcsért formálva két kezéből kiabált a kapitánynak.
- Betonkemény őrző - tetézte bólogatva Fred.
Oliver bármennyire is híres volt a komolytalanság nem-tolerálásáról, autómatikusan kihúzta magát, és meg jobban bezsongva folytatta.
- Kétség sem fér hozzá - emelte fel mutató ujját bemelegedve a szónoklatba, miközben nem kevesen mosolyogtunk össze a szavak burkolt utalásán, ami egyrészt a monológ folytatása, másrészt egy rejtett egyet értés volt a saját fényezésére. - hogy az elmúlt két évben a mi nevünknek kellett volna felkerülnie a kviddicskupára. Mióta Harry beszállt a csapatba, a zsebünkben érzem a bajnoki címet. - most ismét Harryn volt a sor a pirulásra. - Eddig mégsem sikerült megszereznünk, s ha idén sem győzünk, az utolsó esélyünk is elúszott...
Senki sem javította ki, hogy ha ő elmegy, akkor is tud a Griffendél kupanyertes lenni, de mint becsületes, elszánt sportember, tudtuk mennyire fontos Oliver számára az idei eredmény.
Hangjában olyan elkeseredés csendült, hogy még Fred és George is lehervadt mosollyal, együttérzőn néztek rá. Én pedig néma, elszánt pillantással igyekeztem üzenni neki, hogy ha rajtam múlik, nem hagyja úgy itt a Roxfortot, hogy nem fogja kezébe a kupát, amin a Griffendél szerepel.
- Ez az év a miénk - jelentette ki Fred, és összehúzott szemeiben győzelem éhes lelkesedés ragyogott fel.
- Megmutatjuk nekik, Oliver! - szabadkozott Angelina, mire George ábrándos és egyetértő vigyorral nézett a lányra, nyilván ez inkább a hajtónak mint Olivernek lett címezve, én pedig sokat tudóan kuncogtam majd vihogva tűrtem, hogy fogadott bátyám a bordáimba bökjön.
- Sikerülni fog! - erősítette meg Harry.
- Idén az oroszlánoké a kupa! - kontráztam én is, én a szívem egyetértően dobbant fel.
Megfogalmazódott bennem a szilárd elhatározás, hogyha ilyen nagy esély adatik meg arra, hogy a saját házamat képviseljem idén egy meccsen, mindent beleadok, hogy ne okozzak csalódást Olivernek. Méltón akarom viselni a rám szabott kinevezést.