Az Ifjabbik Tapmancs - Book 3: Az Azkabani Fogoly(Harry Potter Fanfiction)

A nevetés varázslata

Álmomban ismét a fekete kutya jelent meg.
Csak most nem én futottam utána.
Rohantam lefelé egy dombon, körülöttem egy erdő, de semminek sincs színe, minden szürke és fakó.
Nyomomban pedig dühödt ugatással ott rohant ő.
A hatalmas ordas fenevad, de ezek után hivatkozhatunk rá nyugodtan a Zordóként is.
Nem kellett a vállam felett hátra pislognom állandóan, hogy tudjam hogy a méterek úgy fogyatkoztank köztünk, mint napról napra a hold.
Hallottam mancsainak súlyos puffanását a füvön, s mégis olyan érzés volt, mintha a lelkemben gázolt volna, minden egyes ugrása ott kongott a szívemben.
A tüdőm szúrt, a szám kiszáradt és felcserepesedett, és hiába ziháltam eszeveszettül, a levegőt mintha egy láthatatlan burok meggátolta volna hogy magamba szívhassam.
A lábaim reszkettek, meg-megbotlottak és bicsaklottak alattam, de én csak azért is csörtettem tovább előre.
Minden izmom sajgott, és a kutya veszett csaholása egyre közelebbről hallatszódott.
Minél jobban megerőltettem magam, annál közelebb került hozzám az állat.
Rohantam, saját sípoló tüdőm hangja fülsértő kórusban szólt a fülemben dobogó vértől.
Ám hirtelen egy más hang is vegyült a robosztus mancsok csattogásába: távolról, egy krákogó, rekedt hang...
Felkaptam a fejem és fulladozó köhögéstől rázkódva a távolba néztem.
Köd volt ott, hatalmas szürke köd lepte be előttem a tájat, amiből egy nyurga sziluett bontakozott ki.
Sovány volt, magas, bőre viaszsárga, szeme fénytelen és beesett. Csontos arcán kiütköztek erei, miközben száraz, vékony ajkait egy otromba vicsorba húzta.
Csimbókos, zsíros fekete haj omlott vállaira, és vézna testét szakadt rongyok fedték be.
Ő nevetett és vicsorgott, ugyanolyan eszelős arccal, és fakó szürkén, mint a címlapokon.
Döntenem kellett.
Vagy tovább futok, és az általam legrettegetteb személy karjaiba rohanok.
Vagy megállok, és hagyom hogy a kutya cafatokra tépjen.
Féluton voltam, közepén én, és tőlem ugyanakkora távolságra a két alak, az apám és az életemre törő fenevad.
Két teljesen más dolog, mégis valahol ugyanaz. Mindkettőnek acélszürke írisze, bosszús vicsora volt, és a kutya hátán meredező, lucskos, fekete sörte olyan volt, mint az előttem álló alak ápolatlan hajkoronája.
Bármit döntök, a sorsom ugyanaz.
Hirtelen árnyék vetült rám, ami nagyon furcsa volt: ahol az árny a földhöz ért, ott a fű színes lett, és virágok bukkantak ki belőle, míg a hatalmas formán kívűl eső dolgok mind szürkék maradtak, akár a rám vetődő kutya szemei.
Felszegtem a fejem, hogy lássam a fekete suhanás forrását.
Szinte felsikoltottam örömömben, mikor egy fenséges, kitárt szárnyú állatot véltem kirajzolódni a borús ég boltíve alatt, ami hatalmas, tollas szárnyait lebegtetve kecsesen ringott a szélben, őrangyalként száguldva fejem felett.
- Csikócsőr! - kiáltottam a felettem szárnyaló pompás lénynek, mire az lefordította rám fejét, és borostyánsárga szemeivel, kedves burrogással rám nézett.
Ő lehet a harmadik választás! Ha belekapaszkodok, ő elrepít innen messzire, és se a kutya, sem Sirius Black nem érhet utol többé!
Torkomból egy megkönnyebbült kacaj szökött fel, miközben jobb kezemet lágyan a fejem mellett a csodálatos lény felé nyújtottam, és felszabadultan felé ágaskodtam.
Szárnyainak szele felszárította arcomról a félelem és a fejevesztett rohanás izzadságát.
A tenyerem kitárt ujjakkal közelített a lény nyaka felé, ujjaim már alig egy szusszanatnyira voltak a puha tollaktól.
Ám ekkor az állat lávasárga szemei ijedten megvillantak, őmaga pedig kitátotta csőrét, és durva, dobhártyaszaggató sikoltást hallatott.
Mindkét kezem nagy szisszenéssel a fülemre tapasztottam.
Csikócsőr meglendítette hatalmas szárnyait, és egy erőteljes suhintással legyorsult, majd a magasba emelkedett és ott hagyott.
- NEEEEE! - sikoltottam volna utána, ám ekkor meleg folyadék csorgott az arcomra, aminek fémes szaga kellemetlenül marta az orrom.
Ujjaimmal a ragacsos anyagba túrtam, majd elemeltem a kezemet hogy megnézzem mi az.
És ekkor megláttam, mitől riadt meg, és hagyott magamra a megmentőm.
Csőrével ejtett sebe felszakadva húzódott tenyeremen, és megállíthatatlanul ömlött belőle a vér.
A kutya mintha megérezte volna a szagát, habzó szájjal hatalmasat ugatott mögöttem.
Sirius pedig ismét felkacagott.
Éles fájdalom hasított a tenyerembe, és én észre vettem, hogy a kínzó érzés nagyon is valódi.
A fájdalom már nem álom volt.