Tündéri Vágyak

Hetedik: Harcos lélek

FREYA

Nyomorult kések! Meg fogom ölni azt az alávaló szolgát akinek feladata lett volna a kardok, kések, szabják élezése. Életlen, haszontalan fegyver volt a kezemben, így a heti edzésem élménye nem lesz eléggé kielégítő a számomra. 2-3 km futással szoktam bemelegíteni, aztán jöhet az izgalmasabb edzés. Általában Fallonnal vagy Doriannal szoktam vívni éles karddal és nem habozok sebet ejteni az ellenfelemen (ezt forditva is elvárom). Ha magányra vágyom inkább a lovaglást vagy az íjászkodást választom.

Egykori tanítóm Sainton verte belém, hogy egy alapos harcos nem hagyatkozik csupán a mágiájára. A gondolatolvasás és a tudat befolyásolása egy hasznos dolog, de önmagában kevés a harctéren. Ugyanis vannak olyan helyek Tündérföldén ahol érezhetően tompítva van a varázslat és vagy egyáltalán nem működik, vagy csak nagyon mérsékelten van jelen a mágia. A másik eshetőség, hogy kifogysz. A mágia nem örök, így ha túl van használva egyszerüen használhatatlanná válik. Sok gyakorlással meghosszabbítható a kontrolálás, de ez hosszútávon nagyon kimerítő tud lenni. Az én mágiám ha folyamatosan használva van kb 3-4 órát bír ki.

Saintonnal együtt derítettük ki, aki egy meglehetősen kemény és olykor kegyetlen harcos/tanító volt. Nem egyszer döngölt a földbe és alázott meg a többi testvérem előtt, de ugyanakkor olyan tanácsokkal és tapasztalazokkal látott el amiknek nagy hasznát veszem a mai napig. Tudta, hogy én más vagyok a többi testvéremhez képest. Ő látta bennem a tehetséget és mindent megpróbált annak érdekében, hogy ne vesszen kárba. Törődött velem. Ami azért nagy szó, mert a szülőanyámtól nem kaptam ennyi törődést mint Saintontól. Tőle tanultam meg mi az a fegyelem, kitartás, harc. A nyers edzéseknek meg lett a hatása.

Kislánykoromban kezdődtek az edzések és 5 évig volt a tanárom Sainton. Amíg apám felségárulással meg nem vádolta és ki nem végeztette. Sosem voltam az az érzelgős típus még gyerekként sem, de érte tudtam 2 könycseppet hullajtani. Csupán kettőt. Azután évekig levert és dühös voltam. Apámra és magamra. Az önutálat csak úgy fortyogott bennem akkoriban. Azt hiszem azt nevezik szeretetnek amit Sainton iránt éreztem. Azóta nem éreztem hasonlót, még a testvéreim iránt sem.

Farkasszemet néztünk az ikremmel az edzőterem közepén. Ő egy hosszú, ívelt pengéjű karodot választott én pedig 2 kissebb, de annál halálosabb harci tőrt. Felvettem a harci állásomat és türelmesen vártam a támadást. Kimérten mosolyogtam az ellenfelemre és ő is viszonozta.

- Ne fogd vissza magad hugica - dorombolta kihívóan Fallon.

Halálos mosolyt küldtem felé.

- Tudod, hogy nem szokásom.

Türelmesen vártam a támadást, hagytam időt a feszűltségkeltésre, aztán egy váratlan pillanatban támadtam.

Gyorsan, sebesen és halálos pontossággal mértem döféseket felé, de Fallon technikásan kivédte. Hosszú pengéjével egyelőre csak védekezett és hárítot. Nem áltam meg, csapást, csapásra halmoztam és nem kíméltem az ikremet. Nyögés szakadt ki belőlem és belőle is. Döfés, hárítás, döfés, védekezés, rúgás, elugrás, támadás. Folyamatosan feszesen tartottam a testem, arra törekedtem, hogy megőrizzem az állóképességemet és fogakat összeszorítva halálos táncot jártunk egymással. Csak ahogy Sainton tanította. Testvérkém tiszteletére legyen mondva, hogy jól bírta a támadásaimat noha mindigis én voltam a jobb harcos. 

Emberi szem nem tudta volna követni a sebességet és profizmust amit mi tündérek harc közben produkáltunk. Semmi mágia vagy varázslat. Csupán nyers (kissé tündéri) erő.

- Hol a francba voltatok Kaidennel a tegnapi vacsoráról? - nyögte 2 hárítás között.

Ezt nem kellett volna említeni. Amugy is dühösebb voltam az átlagnál az előző este miatt. Drága bátyámnak annyi fájdalmat akarok okozni amennyit a megérzéseim szerint megérdemelne, miután átvert.