𝘜𝘵𝘰𝘭𝘴ó 𝘚𝘻𝘢𝘷𝘢𝘬 ||𝘊𝘩𝘢𝘳𝘭𝘦𝘴 𝘓𝘦𝘤𝘭𝘦𝘳𝘤|| ×szünetel×

|🆃🆆🅴🅻🆅🅴|

Tudtam, hogy ma jött el Charles távozásának napja. Vissza kell térnie a versenypályára, ugyanis a nyári szünete véget ért, és a munkája kötelezi őt. Viszont egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy sikerült magamtól ellöknöm ős is, ahogy mindenkit, aki egy pillanatig is közel került hozzám, egyedül a kórházban dolgozók, és anya maradtak mellettem - bár beleszámít az is, hogy az ápolónők csupán a munkájukat végzik, amikor velem vannak, egyedül Leila az, akin érzem hogy tényleg azért lóg velem, mert szeretne is, nem csak a munkája végett.

Már három nap telt el, viszont Charles egyszer sem látogatott meg, és ez aggaszt. Nem tudom, mit rontottam el, és ez a tudat lassan felemészt belülről. Szeretem Charlest, és hatalmas rúgás lenne szívemnek, hogyha már ő is csupán egy haldokló lányként tekintene rám. Ezekben a napokban sokat gondolkodtam arról, mi lenne ha teljes életet élhetnék, ha sikerülne legyőznöm a rákot, és úgy gondolom, vagyok olyan erős, hogy legyőzzem, viszont attól tartok, túl sokáig tartott mire erre feleszméltem. Hónapokon keresztül úgy szemléltem a világot, hogy bármelyik percben eltávozhatok a Földről, mégis abba sosem gondoltam bele, hogy esetleg egy kis pozitivitást vigyek szürke napjaimba. Hiszen melyik ember győzi le úgy a rákot, hogy közben ilyen dolgokon jár az esze? Senki! Az akaraterő ilyenkor a legfontosabb dolog, amiben bár hiányban szenvedtem, sikerült feltáplákoznom belőle, hogy aztán újult erővel vágjak vissza annak, ami elvett minden fontosat az életemből, köztük édesapukámat is, akire ma már csak úgy tekintek, mint egy személy, aki tönkretett engem és anyukámat is fizikailag, és ezt sosem tudnám neki megbocsátani, még akkor sem, ha térden állva könyörögne nekem. 

Talán nem tettem meg elegendőt ahhoz, hogy Charles normális emberként tekintsen rám. Talán megijesztettem aznap, amikor ölelésébe vont, de talán már akkor, amikor elvitt az árvaházba. Viszont ez már teljesen mindegy, ugyanis nem fogom többet látni - ő elmegy Belgiumba, ahol folytatja pályafutását, én meg maradok itt, küzdve a rákkal. Szinte biztosra tudom venni, hogy nem fog meglátogatni, ugyanis ha ezt eddig nem tette meg, máskor sem fogja, apa is pontosan így hagyott el, és azóta egyszer sem láttam. Már Charles miben lenne másabb, mint ő?

Nem tudom mi ütött belém, de kezembe kaptam egy festővásznat majd egy ecsetet és egy festőpalettát, és elkezdtem festeni, bár magam sem tudtam, mit. A kezem magától mozdult, míg az agyam kikapcsolt és minden zavaró dolgot kiszűrt a külvilágból, csak én voltam, és az ecset. Akaratlanul is a pilótára gondoltam, és a szemeire, ami bár zölden csillog minden egyes lélegzetvételével, ám ott lapul benne a barna is, amiről a vadsága jut eszembe. Titokban megnéztem pár futamát, és szinte lenyűgözött az, amit a pályán művel. Levetítettem fejemben a pillanatot, amikor közel érezhettem magamhoz, majd feltérképeztem szeme minden apró vonalát. Tudtam, hogyha valamit elrontok, a hatás nem lesz ugyanaz, ezért a lehető legtöbbet ki kell hoznom magamból.

-Hé, Minea, látogatód jött! - nyitott be a szobámba Leila, ijedten ejtettem ki kezemből az ecsetet.

-Engedd be nyugodtan.  - vettem fel a földről az említett tárgyat, majd belemártottam a barna festékbe. Csupán pár vonal hiányzott, és késznek tekintettem a festményt, ám mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik a képről. Valami, amire nem emlékszem, mégis hiányolom a képről. - Egy pillanat, csak gyorsan elpakolom a festékeket! - toltam el tolószékemet úgy, hogy szemben legyek látogatómmal, ám amikor ez megtörtént, éreztem, ahogy a pulzusom egy pillanat alatt felemelkedik, ujjaim szorosabban fogták közre a palettát. - Charles, neked nem repülőn kéne lenned? - kérdeztem tőle halkan, miközben letettem egy kis éjjeliszekrényre a festékeket. 

-Úgy gondoltam, előbb találkoznom kéne veled, miután gyáva módon elfutottam. És azt hiszem, magyarázattal is tartozok neked. - ült le velem szembe az ágyra, tekintete a mögöttem lévő festményre siklott. - Az az én szemem? - vonta össze szemöldökét, arcom kínosan tenyerembe temettem. Aprót bólintottam, majd két ujjam közötti résen Charles arcvonásait fürkésztem. - Hé, te brutálisan festesz! - nézte tátott ajkakkal a képet, lassan elvettem kezemet arcomtól.