𝘜𝘵𝘰𝘭𝘴ó 𝘚𝘻𝘢𝘷𝘢𝘬 ||𝘊𝘩𝘢𝘳𝘭𝘦𝘴 𝘓𝘦𝘤𝘭𝘦𝘳𝘤|| ×szünetel×

|🆂🅴🆅🅴🅽|

"Elhalványodtam,olyan elveszett vagyok, elhalványodtam"

Rap rap, rapettsarkúú, rapettsarkúú
Esküszöm, amilyen szar, olyan jó xD
Igen, asszem betett nekem az, hogy koncerten voltam egyszer :'D
Agykárosodáás, heloooo

-Szia Minea! - mindketten az ajtó felé néztünk, pár másodperc múlva személy is társult a hanghoz.

-Sarah? Te mit keresel itt? Kérlek, menj el - hangom erőtlen volt, a régi emlékek felszabadulni akartak az agyam aljából, amiket évekkel ezelőtt száműztem oda

-Miért? Tegnap sokat gondolkodtam, és úgy éreztem, ide kell jönnöm bocsánatot kérni - tekintete igazat sugallt, de már nem bírtam benne megbízni

-Kérlek, nem akarlak látni - Sarah összehúzott szemekkel nézett rám, ajkait összeszorította

-Miért? Nem hiányoztam neked?

Kérdésére horkantottam egyet - Régen még igen, de az emberek változnak, Sarah. Nem tudok neked megbocsátani , és most kérlek menj ki - mutattam az ajtóra

-Még visszafogok jönni, és azt akarom, hogy egyszer megbocsáss nekem. Nem tehetek róla, hogy az megtörtént, jó? - az ajtóhoz lépett, majd utoljára visszanézett, tekintete fájdalmas volt

-Ez mi volt?

Charles kérdő feje felé kaptam szemem - Semmi, nem fontos - legyintettem egyet, ezzel lezártnak tekintettem a témát

-Oké, ha te mondood - nyújtotta el a szó végét - Van kedved kimenni sétálni egy kicsit?

Menjek, vagy ne? Végülis, mit vesztek, ha megyek? - Igen, csak majd elég sokszor le kell ülnöm pihenni, hiszen még nagyon fáradt vagyok - utaltam a sugárkezelésre, Charles megértően bólogatni kezdett

-Nekem nem probléma - vont vállat Charles, majd segített felállni

×~§~×

-Apukáddal mi van? Egyszer se láttam, hogy itt lett volna

Charlessal már 10 perce kint sétáltunk, bár a lassú tempóm miatt sokszor meg kellett állnunk pihenni, Charles nem nagyon szólt miatta

-Elhagyott minket - néztem a földet, hirtelen elszomorodtam. Nem válaszolt semmit, habár tudtam érdekli a miértje - Amikor megtudta, hogy rákos vagyok akkor ment el - rúgtam el gyengéden egy kis kavicsot.

Charles nem felelt semmit, és ennek örültem. Csendben mentünk tovább, viszont hirtelen lábaim legyengültek, a földön találtam magam. Hatalmasakat pislogva próbáltam felállni, de a lábaim nem engedelmeskedtek nekem. Segélykérően néztem Charlesra, aki lassan lehajolt. Hideg, de puha keze lágyan karolta át testemet, mire észbe kaptam volna, már karjai közt cipelt

-Tegyél le, bírok menni - kapálóztam kezemmel, Charles halkan felhorkantott

-Rugj egyet a lábaddal. Ha menni fog, leteszlek. Szavamat adom

Komolynak tűnt, ezért megpróbáltam rúgni egyet lábammal, de akármennyire akartam, nem mozdult. Bár észrevehetően pár centit felemelkedett, de ott meg is állt

-Most örülj, kaptál magadnak egy ingyen utat - mosolya mögé rejtette azt, hogy megijedt a helyzettől, az előbbi mondatával próbálta oltani a feszültséget

-Ez volt minden álmom - jegyeztem meg cinikusan

-Látod? Akkor most teljesítetten az álmodat - felnevettem, akármennyire próbáltam tartani

-Milyen igaz - mosolyom arcomon maradt még akkor is, amikor Charles még mindig kezében vitt, és a lifttel mentünk fel az emeletre, a szobám felé.

-Oh, Minea, már kerestelek

Mikor kijöttünk a liftből, velünk szemben állt Nicholas, a szokásos kórházi ruháiban

-Oh, szia Charles - meglepetten nézett ránk, Charles még mindig kezében tartott

-Szia, Nicholas, történt egy kis baj - Nicholas tekintete megváltozott, komolyabb lett

-Köze van ahhoz, hogy a kezedben tartod? - egy fiatal lány ment el mellettünk, aki a liftbe szállt be

-Igen, van - Charles szorítása erősödött testem körül

-Rendben, hozd utánam - utalt rám, majd a szobám felé vette az irányt. Követtük, Nicholas kinyitotta előttünk az ajtót, Charles óvatosan lerakott az ágyra

-Mi az a "kis baj"? - a lábamra mutattam, amit azóta se tudtam megmozdítani

-Ó, mutasd csak, mi történt a lábaddal? - közelebb jött, óvatosan felemelte azt, majd mozgatni kezdte, ebből viszont semmit nem éreztem

-Sétálgattunk kint, és egyszer csak összeesett. Nem tudta mozgatni a lábát - Charles kíváncsian nézte Nicholast, tehetetlenül állt egy méterrel arrébb

-Ez baj. Szinte lehetetlen, 1 százalék esély volt erre - Nicholas letette a lábam - Próbáld meg mozgatni - megpróbáltam felemelni, de nem jött össze, összetörve néztem Nicholasra - Ezt érzed? - megtapogatta a bal, majd jobb térdem, fejemmel nemet intette - Rendben, ez nem a legjobb - rám nézett - Valószínűleg lekövetkeztethetted, de a lábad lebénult. Nagyon ritka, ha ezer emberből eggyel megtörténik ez, ezért nem is számítottunk rá a többiekkel, hogy ez lesz - megdörzsölte arcát, majd komolyan rám nézett - Most mennem kell, idehívom az egyik nővért, mindjárt jövök - kisietett a szobából, ezzel kettesbe hagyva minket Charlessal.

2019, szeptember 9