𝘜𝘵𝘰𝘭𝘴ó 𝘚𝘻𝘢𝘷𝘢𝘬 ||𝘊𝘩𝘢𝘳𝘭𝘦𝘴 𝘓𝘦𝘤𝘭𝘦𝘳𝘤|| ×szünetel×

|🆃🅷🅸🆁🆃🅴🅴🅽|

A napok gyorsan teltek, míg én egyre többet beszélgettem Charlessel. Elég sok minden történt az utóbbi egy hétben, és ezt Charles tapasztalta meg a leginkább. Bár ígéretét, miszerint nyerni fog a Belga nagydíjon, betartotta, nem pontosan úgy történt a hétvége, mint ahogy azt bárki is tervezte. A Formula-2-ben történt baleset sokakat lehangolttá tett, főleg akkor, mikor három óra várakozás után jött az arconcsapás, miszerint Anthoine Hubert, sokak barátja, köztük Charlesé is, életét vesztette a futamon. Mellette pedig Juan Manuel Correa durván megsérült, és azóta is mesterséges kómában tartják.

Charlesnek hatalmas csapás volt az a hétvége, ugyanis mesélt Jules Bianchiról és az apukájáról, akik tragikus körülmények között haltak meg. Bár Charles erős maradt, ismét hatalmas űr keletkezett a szívében, amit nehéz lesz begyógyítani, de nem lehetetlen. Minden képességemre szükségem lesz, hogy segíthessek Charlest jobb kedvre deríteni, és nem félek mindent bevetni hozzá, hogy próbálkozásom ne legyen hiábavaló.

Én pedig folyamatosan harcolok a rák ellen, és Nicholas szerint folyamatosan javulok, és ez egy pozitív dolog lehet szerinte, hiszen az adatok alapján van esély arra, hogy kigyógyuljak a rákból. Pár napja még egy kemoterápián részt kellett vennem, ami bár fájdalmasabb volt mint eddig, többet is ért, mint az előzőek. Anya mindennap meglátogat, hogy sose érezzem magam magányosnak, és emiatt elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Most is éppen itt a szobámban, hiszen a ruháimat rendezgeti. Minden héten, szerdán szokta megcsinálni a ruháimat, ez már amolyan rutinszerűség nála, bár tudom, annak örülne a legjobban, ha erről le kéne mondania, ugyanis ez azt jelentené, hogy sikeresen legyőztem a gyomorrákot.

-Nos, végeztem! – csapta össze kezeit anya, majd gyorsan felállt a földről. Tekintete mint mindig, most is kedvesen csillogott, és bár tudtam, hogy belül szenved miattam és apa miatt, nem mutat semmi erre utaló jelet.

-Milyen gyors voltál. – nevettem fel, ahogy végignéztem kissé összeszórt kinézetén.

-Nem is igaz, mindent pontosan ugyanúgy csináltam, mint eddig. – sétált mellém lassan, majd leült az ágy mellé lerakott székre. – Nos, mi a helyzet Charlessal?

Miután Charles elhagyta a szobát, a legelső dolgom az volt, hogy felhívtam anyát, hogy egy fangörccsel együtt elmeséljem neki a történteket. Hallottam a hangján, hogy kellőképpen lesokkoltam vele, viszont elég hamar kapcsolt, és minden részletről hallani akart. Amint letette a telefont, elújságolhatta Claranak, hiszen pár perccel később ő is felhívott, így minden ismét fel kellett elevenítenem, hogy aztán részletesen elmesélhessem Claranak is, bár őszintén, a felelevenítés elég könnyen ment, ugyanis szinte mindennap az a jelenet jár a fejemben, amikor megcsókolt és egyszerűen nem tudok szabadulni attól a pár perctől, bár nem is akarok.

-Gondolhatod, eléggé lesújtotta az, ami Tonioval történt. – sóhajtottam gondterhelten, ugyanis nagyon aggódtam a pilóta iránt.

-Gondolom, ilyen rövid idő alatt ennyi embert nem könnyű elveszteni, főleg, hogyha teljes szívéből szerette őket az ember. – nézett rám szomorúan, miközben fülem mögé túrt egy szemembe logó barna fürtöt.

Azonnal eszembe jutott apa, az a nap, amikor elhagyott minket, csupán azért, mert nem bírta feldolgozni, hogy az egyik lánya rákos, bár lassan kezdem úgy érezni, valami más is lehetett a háttérben, ugyanis melyik apa hagyná el emiatt az egész családját?

-Hiányzik neked apa, igaz? – szívtam be ajkamat, miközben felpillantottam rá.

Kezével megszorította kezemet, éppen annyira, hogy az ne fájjon meg tőle. – Persze hogy hiányzik, de az ő döntése volt, hogy nem akar tovább az életünk része lenni, és ha egyszer meggondolná magát, a családunk tagja már sosem lesz, az tuti.

Anya oldalra pillantott, majd sűrűket pislogott, hogy könnyeit visszatartsa. – Biztos képes lennél kizárni az életéből, hogyha ismét részese szeretne lenni?

-Persze kincsem, hiszen nagy fájdalmat okozott nektek és nekem is. – biggyesztette le ajkait.

-Hogy van Clara? Már elég régen volt nálam. – biztos voltam benne, hogy feltűnt anyának a hirtelen témaváltásom, de nem szólt semmit miatta.

-Egész jól. Néha azt hiszem, még mindig a tini korát éli, hiszen hisztisebb, mint te. – nevetett fel.

-Mi történt? – húztam magam feljebb az ágyon, hogy kényelmesebben nézzek Anyára.

-Pasi ügyek, tudod, mennyire érzékeny téma nála ez apád óta. – forgatta meg szemét.

-Ohh, ki az a szerencsétlen? – vigyorodtam el. Clara már egy éve nem járt senkivel sem, ugyanis apa miatt nem nagyon tud bízni a férfiakban, viszont ha valaki felkeltette az érdeklődését, biztos nem egy hétköznapi ember lehet.

-Nem mondta még el, de többször hallottam már a szájából a Jonathan nevet, szóval ha tippelnem kéne, azt mondanám ő az a szerencsés. – emelte ki az utolsó szót.

-Remélem mihamarabb bemutat majd neki. Az utolsó pasija nem volt túl szimpatikus. – grimaszoltam, amint eszembe jutott Clara exe.

-Nyugi, nekem se. – villantott rám halvány mosolyt. – Viszont most nyugodtan aludj, nagyon fáradt lehetsz. – paskolta meg kezemet, bólintottam egyet.

-De csak akkor, ha itt maradsz velem. – helyeztem magam kényelembe az ágyon.

-Persze kincsem, itt maradok veled, pont, mint régen, annyi különbséggel, hogy most nincs vihar. – nosztalgiázott .

Kiskoromban féltem a viharoktól, ezért olyankor anyának mindig át kellett jönnie a szobámba, hogy lenyugtasson, majd addig ott kellett lennie velem, amíg el nem aludtam, ugyanis elég megnyugtató hatással volt rám jelenléte.

-De azóta kinőttem azt a félelmem! – néztem rá csúnyán.

-Nem baj, hadd nosztalgiázzak kicsit. – villantotta rám szúrós szemeit.

-Oké, nem veszem el ezt az életörömöd. – hunyta be megadóan a szemem. Hallottam, ahogy anya hátradől a széken, majd próbáltam minden gondolatomat kitűzni fejemből, hogy aztán nyugodtan tudjak aludni.

2020 május 31