𝘜𝘵𝘰𝘭𝘴ó 𝘚𝘻𝘢𝘷𝘢𝘬 ||𝘊𝘩𝘢𝘳𝘭𝘦𝘴 𝘓𝘦𝘤𝘭𝘦𝘳𝘤|| ×szünetel×

|🅴🅻🅴🆅🅴🅽|

Hetekkel később

Éreztem, ahogy a lábam fel akarja mondani a szolgálatot, mégis folytattam tovább. Lepillantottam a folyamatosan gyengülő lábamra, majd léptem még egyet előre, kezeim erősen szorították a vasrudat, ami mellettem helyezkedett el. Hallottam, ahogy Leila tapsolt párat, majd visszatért a jegyzeteihez. Csak úgy sistergett keze alatt a toll, őszintén azon sem lepődnék meg, ha hirtelen lángra kapna a papír. Tettem még egy lépést, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elengedtem a vasrudat, és megpróbáltam lépni még egyet.

-Nanana, kéz vissza! - hadonászott jegyzeteivel Leila. Fejemmel nemet intettem, majd megmakacsolva magam léptem még egyet. Éreztem ahogy a lábaim remegnek, és szinte alig éreztem őket, mégis folytatnom kellett.

Ez az egész hetekkel ezelőtt kezdődött, amikor Charles felhozta azt, hogy esetleg megpróbálhatnék ismét lábára állni. A remény apró szikrája aznap megtalált, és beleköltözött az agyamba, nem eresztve azt a tudatot, hogy ismét megtanulhatok járni. Sosem arról voltam híres a kórházban, hogy feladok bármit is, így ezt sem szerettem volna. Szerettem volna legalább ennyivel visszavágni a ráknak, így lassan úgy érzem, visszaveszek valamit tőle. Mégpedig a lábaimat. Jó úton haladok afelé, hogy ismét járni tudjak, így lassan elmondhatom, hogy az állás kiegyenlítődik. Charlesnak a napokban el kell utaznia, ugyanis kezdetét veszi a szezon második fele.

Apropó Charles. Nagyon közel kerültünk egymáshoz az utóbbi időben, neki hála pedig Landoval is baráti kapcsolatot ápolok. Igaz, hogy vele nem olyan kötetlen, mint Charlessal, viszont nehezen váltam el tőle is, mikor családjához utazott. Néha, amikor Charles pillantását rám vezeti, a szívem gyorsabban kezd verni, és ezt nem tudom mire vélni. Félek, hogy kötődni kezdek iránta, viszont ezt nem szabadna megengednem magamnak, hiszen a napjaim meg vannak számlálva, és nem szeretnék fájdalmat okozni senkinek sem. Így is elég a családomnak elvesztenie engem, nem szeretnék másnak is fájdalmat okozni. Mégis, próbálom kihasználni a lehető legtöbb időt, amit Charlessal töltök, hiszen mit tehetnék?

-Na jó, mára elég, nehogy önpusztító hadműveletbe kezdj. - tolta mögém a tolószéket, amibe bár csúnya nézéssel, de beleültem.

-Hidd el azt már egy éve elkezdtem - utaltam a kemoterápiák sorozatára - Ez a pár lépés nem túl nagy önpusztítás - forgattam szemeimet.

-Oh, fogd már be - csapta meg óvatosan fejemet jegyzetfüzetével.

-Hé, ha tudná az igazgató hogy bántalmazod a betegeket, mit szólna? - fordultam hátra hozzá felvont szemöldökkel.

-Semmit, mert nem fogja megtudni - fordította mosolyogva előre a fejem. Durcásan karbafontam kezeimet, majd behunytam szemeimet, hatalmas levegőt vettem. Hirtelen egy kezet éreztem számon, ami meggátolt abban, hogy sikítsak egyet - Úristen, az kéne hogy megint elvisítsd magad mint a múltkor!

-Ünneprontó - dünnyögtem. Imádok Leilaval lenni, hiszen nagyon megértő orvos, és mindig meghallgat, ha bajom van. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy ő a világ legkedvesebb orvosa, de néha... Mintha teljesen kifordulna magából. Teljesen olyan, mint mindig, de látom, hogy a mosolya hamis, és a szeme sem csillog úgy, mint az előtte lévő napon. Sosem hozom szóba, hiszen mindenkinek van egy titka, amit senkinek sem szeretne elárulni, de remélem egyszer meg fog nyílni nekem.

Elég hamar elértünk a szobámba, sosem értettem Leila hogy tud ilyen gyorsan sétálni - Nekem mennem kell a következő beteghez, menj csak be nyugodtan nélkülem - nagyot pislogva bámultam távolodó alakjára, majd fejem megrázva kinyitottam az ajtót. Kezem ernyedten esett ölembe, mikor észrevettem a szoborként álló Charlest a szobám közepén. Lassan fordult hátra, tekintete rögtön megtalálta az enyémet, és éreztem, hogy szívverésem enyhén felgyorsul. Magamban szitkozódni kezdtem szívem gyengesége miatt, de közben örültem, hogy ismét ilyen érzéseket érzek valaki iránt. Jelen pillanatban az sem érdekel, ha az érzés nem kölcsönös, bár nagy boldogság lenne számomra, ha nem csak egyoldalú lenne az érzelmem iránta. Még nem mondanám azt, hogy szerelmes vagyok, de ha több időt töltenénk együtt, könnyen megesne, hogy szerelembe esnék.

-Oh, szia - köszöntem neki halkan - Nem számítottam rád, de van egy olyan érzésem hogy erről Leila tudott, csak nem árulta el nekem - csuktam be magam mögött az ajtót. Mikor ismét Charlesra pillantottam láttam a halvány mosolyt szája sarkában, így én sem bírtam ki, hogy ne vigyorogjam el magam.

-Igen, nagy valószínűséggel tudott róla - válaszolta. Felvont szemöldökkel toltam az ágyhoz magam, majd megpróbáltam egyedül az ágyra ülni, kisebb-nagyobb sikerrel - Ne segítsek? - jött közelebb, de kezemmel megállítottam.

-Nem kell, megpróbálom egyedül - szorítottam össze ajkaimat. Az előbbi produkcióm eléggé elvette az energiám, és erre csak akkor jöttem rá, amikor kezeim összecsuklottak alattam. Szemeim automatikusan behunytam, és vártam hogy a földre érkezzek, ehelyett két kar kulcsolódott testem köré, majd menyasszony fogásban emelt fel. Meglepetten nyitottam ki a szemem, majd bámultam a földre, ami bár közel vot, mégsem érkeztem le. Felemeltem fejem, de azonnal hátrahőköltem, mikor arcunkat csupán pár centi választotta el.

-Megpróbálod egyedül, mi? - horkantott egyet, színe éreztem ahogy levegőt vesz.

-Ne kritizálj, az előbb sikerült pár lépést tennem a vasrúd nélkül, és eléggé kifárasztott - dünnyögtem halkan, kínomban lesütöttem szemeimet.

Charles ezután semmit sem válaszolt, de továbbra is karjaiban tartott. Ujjaim enyhén remegtek, így a pulcsim újjába rejtettem őket, nehogy Charlesnak szemet szúrjon. Egy hangos zörej hallatszódott kintről, ijedten kaptam fejemet a hang hatására, ám nem számoltam Charles közelségére, így ajkaink szinte egymást érintették. Egyikünk sem emelte el fejét, viszont közelebb sem hajoltunk. Vártam, hogy Charles kezdeményezzen, de nem tett semmit, csupán próbálta fenttartani a szemkontaktust, amit ő kezdeményezett. Éreztem, hogy arcom egyre vörösebb árnyalatot vesz fel, ám nem rejtettem el kínomban, továbbra is őt néztem. Sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz, és ez megrémít. Miért nem hajol el?

Az ajtó egy nyikorgás kíséretével nyílt ki, ám egyikünk sem pillantott oda, hogy megnézze ki jött be. Van egy olyan sejtésem, hogy Nicholas vagy Leila az, de inkább előbbire tippelnék, hiszen Leila biztos nem jön mostanság, hiszen tudja hogy Charles van itt. Pár pillanattal később az ajtó becsapódott, így ismét ketten voltunk a szobámban. Charles felállt, majd óvatosan elfektetett az ágyban. Nem tudom mi üthetett belé, hiszen teljesen más lett az arca, mint egy perccel korábban. Összezavarodott volt, így azt hittem valamit mondani fog, azonban arra nem számítottam, hogy idegesen csörtet ki a szobából, így ismét egyedül találtam magam ebben a hatalmas szóbában, akárcsak régen.

2020 március 29