Nem Bánok Semmit

Második fejezet: Hisztis Hercegnők

December 22, 2013.

Hogyan is mesélhetném el az első találkozásunkat annál jobban, minthogy minden egyes pillanatot leírok?

Felvettem a műbőr nadrágom, az acélbetétes bakancsom és a műbőr kabátom, hogy hazahozzam a rejtélyes Kevint – aki a rénszarvasom nevét viselte.

Kint erősen havazott, szóval örültem, hogy volt egy műanyag tartóm a feliratnak. Három percbe telt elérni a sarokra – ez általában egy perc szokott lenni, de szembeszél volt.

Aztán odaértem, vártam tíz kibaszott percet a taxira, és beültem.

– Jó estét, uram! – mosolyogtam rá.

– Jó estét. Hova vihetem? – kérdezte.

– A reptérre, legyen szíves.

Nagyon allergiásak a kérem szóra és társaira: ha nem használod, a hosszabb úton visznek oda.

– Elég szeles napunk van, nemde? – kérdezte.

– Igen, az. És hideg is – tettem hozzá.

– És hova utazik? Messzire? – kérdezte pár perc csend után.

– Ó... óóó, nem! – nevettem. – Csak hazaviszek... valakit onnan.

– Aha, értem.

Nyolc előtt tíz perccel értünk oda. Fizettem, felkaptam a táblám és kiszálltam a taxiból.

– Ha elfogad egy tanácsot – mondta – hagyja, hogy én most elmenjek, és hívjon hazafelé másik taxit. Lehet, hogy a gép késni fog az időjárás miatt.

– Oké... köszönöm a fuvart, legyen szép napja! – mosolyogtam.

Nem mondott semmit, csak elment, szóval én is bementem az épületbe. A stockholmi géppel fog jönni.

Fél óra várakozás után a szinte kihalt váróteremben elmentem az információs pulthoz – információért.

– Öhm... Elnézést, kisasszony! – szólítottam meg egy igazi porcelánbabát.

– Egen? – nézett rám a rágóját rágcsálva. Elég visszataszító volt.

– Tudna nekem segíteni azzal, hogy megmondja, hogy a gép Stockholmból – aminek nyolcra kellett volna érkeznie – esetleg megérkezett-e már?

– Ö, még egyszer, ha kérhetném? – kérdezte erős akcentussal.

– Van egy járat Stockholmból, aminek nyolcra itt kellett volna lennie. Eddig megvan?

– Egen, és?

– Megérkezett már?

– Nos, még nem, de... felhívom Stockholmot, jó?

– Óh, kösz.

Bepötyögött egy számot és tíz percig telefonált. Ha még egy percig beszélt volna, az őrületbe kerget.

– Még fel sem szállt, de ahogy a vihar lecsendesedik, azonnal indul.

– És én addig mit tudok csinálni? – kérdeztem.

– Ihatsz egy kávét, pihenhetsz. Akár két-három órát is igénybe vehet a dolog.

– Oké, kösz – hagytam ott. Megengedhettem magamnak egy krémcsokit és egy tonhalas szendvicset. Utálom a halat.