Nem Bánok Semmit

Kilencedik fejezet: Soha Ne Végy Nőnek Cipőt

Július 13, 2014.

Mivel a lányok, akiket megkérdezett arról, hova mehetnénk, a rajongói voltak, mindketten biztosak voltunk, hogy nem kellene a hosszú, acélbetétes bakancsomat viselnem, így az első utunk egy participő találásáért indult.

– De ezeket sem akarom – jelentettem ki a hatodik boltban, mikor még mindig nem találtunk semmit, amit felvehettem volna anélkül, hogy legfeljebb két órán belül ne fájna a lábam.

– Akkor állj fel, és keress egyet magadnak – vigyorgott rám gyilkosan. Mivel most svédül beszéltünk egymás között, senki nem értette, amit mondtunk, és egy többé-kevésbé boldog párnak tűntünk. Ó ha tudnák, mit terveztünk...

– Rendben, a te felelősséged, megy... – mondtam, és amint kiegyenesedtek a lábaim, megláttam életem szerelmét hat centi magas sarokkal, platformmal, és indamintával. Nem érdekelt, hogy olyan magas voltam, mint Kevin, ha felvettem, hogy majdnem hasra vágódtam, mikor először tettem benne egy lépést, vagy az ára; leszartam mindegyiket. Kellettek. Nekem. Pont.

– Biztos vagy benne, hogy tudsz majd bennük járni? – kérdezte már az utcán, mielőtt beszálltunk a taxiba.

– Miért, nem látod, hogy tudok járni? – vigyorogtam vissza, és szexin megemeltem a lábam. – Csini vagyok?

– Vigyük inkább haza a bakancsot, és teljesítsük a küldetést – felelte komolyabban, és mindketten beszálltunk az autóba. Láttam, hogy elszánt a tervvel kapcsolatban, és hogy nem akar visszalépni.

Már újból a hotelben csekkoltuk a sminkünk; még meg is csinálta még szexibbre az enyém; azt mondta, szeretett volna így látni, nagy eséllyel utoljára életében. Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam, mikor ezeket mondta, de nem mertem beszélni neki az érzéseimről, még én sem voltam biztos bennük; talán csak reakciók voltak a reménytelen helyzetére.

– Azt kívánom, bár így maradnánk még egy kicsit – hajtottam hátra a fejem, és becsuktam a szemem. – Jó békében lenni.

– Persze, nem lenne rossz – értett egyet, és elkezdte simogatni a kezem. – Iszol majd?

– Esélyesen, de nem érzem a késztetést, hogy oda menjünk, mi van, ha valaki tényleg megpróbálja egyikünket megerőszakolni? – kérdeztem aggodalmasan.

– Ne félj, akkor megvédelek – fordult hozzám, a hangokból ítélve.

– Jó vicc – feleltem szemeimet kinyitva, mikor éreztem, hogy megáll az autó. – Menjünk és tomboljunk.

Amint kinyílt az ajtó, éreztem a ritmusos tuc-tuc ütemét a... zenének? ami bent volt, és láttam, hogy nem lesz olyan könnyű bejutni, mint gondoltam. Egy kétméteres, százkilós biztiőr állt az ajtóban, és ha nem tartott elég menőnek ahhoz, hogy bemehess, maximum azt mondhattad neki, hogy szopjon lovat, mielőtt elmentél. Már tudtam, Kevin miért akarta, hogy cipőt cseréljek: sehogy nem engedtek volna be, ha látják, hogy rocker vagyok. Jól választott, minden szuka, aki sorban állt, úgy nézett ki, mint az igazi kurvák az ügyfeleikre várva. Nagyszerű, lehet, be sem engednek.

– A lány marad, te mehetsz – hallottam a biztiőr mély hangját hozzánk beszélni, meglepőmódon angolul, de erős francia akcentussal. Csodálkozva néztem rá.

– Nem tudod, ki vagyok? – kérdezte gúnyosan Kevin, és megszorította a kezem. – Az sem érdekel, ha túl sok lány van bent, mert. Ő. Be. Fog. Velem. Jönni – jelentette ki, és megfogta a derekam. – Nem kéne Yohióval szórakoznod, a svédek könnyen megharagszanak rád – fejezte be, és behúzott a megdöbbent férfi mellett.