Nem Bánok Semmit

Extra - Az Angyal A Részletekben Lakozik

A Mi Hamis Történetünk

[teljes rövidített verzió]

Tudni akarod, egy külföldi hogy változtathatja meg az életed? Vagy valaki, akivel épp csak összefutottál az utcán? Egyszerűen nem szabad, hogy kizárd a való világot az elmédből, környezeted minden apró rezdülésére figyelmet kell szentelj, mert a körülötted levő emberek örökre megváltoztathatják az életed.

2011 februárjában történt. Apa kitalálta, hogy jót tenne nekem, ha elmennék, és szívnék egy kis mediterrán levegőt és átélném a mediterrán nyüzsgést. És hol máshol találhatnánk meg mindkettőt, mint a Velencei Karneválon? Színes ruhák és vidám emberek mindenütt. Azt hiszem, valahogy kitalálta, hogy akkoriban cseppet depressziós voltam, de sosem beszéltünk róla.

Mint az előbb említettem, befelé forduló voltam akkortájt, színek és smink mögé rejtőztem, így senki nem láthatta, mi rejlik mélyen legbelül. Nagyritkán mentem csak ki a szobámból, csak gitároztam és írtam a dalaimat. A gitárom egy volt velem, csak neki nyíltam meg. Mindent elmondhattam neki, és kiadni magamból a dolgokat könnyebb volt, ha a beszélgetőpartnerem néma, mint a sír. Tudtam, hogy soha senkinek nem mondaná el a gondjaimat – és senki nem tudná elolvasni a sorokat – mint ha naplót tartanék. És most apám ki akart tépni ebből a szeretett állapotból.

Valójában nem akartam menni, úgy éreztem, jó nekem a kis zárt világomban élni anélkül, hogy bárkit beengednék, és féltem ettől az utazástól, ami ki akart szakítani a komfortzónámból. Vagy csak éreztem, hogy meg fogja változtatni az életem? Nem tudom. Nem is érdekel – ahogy akkor érdekelt. Minden erőmmel azon voltam, hogy kikerüljek ebből a csávából.

Először meg akartam betegedni. Ez lenne a legegyszerűbb, gondoltam, csak azt kéne mondanom, megfáztam, és otthon maradnánk. Ez mind rendben lett volna, de mikor értesítettem az állapotomról, azt mondta, ez még egy ok, hogy olyan helyre menjünk, ahol jobban lehetek. Apa : Yohio – 1:0.

Aztán megkértem a barátom, Sebet, hogy mondja azt, a szülei egyhónapos üzleti útra mennek, így nálunk kell aludnia. Nem gondoltam volna, hogy felhívja őket.

Aztán el akartam törni a lábam, de ez halott ötlet volt, már mikor kitaláltam. Mikor le kellett volna a kertünkben álló fa tetejéről ugranom, inkább úgy döntöttem, fel sem mászom rá. Féltem, hogy komoly bajom eshet, és ez a félelem nagyobbnak bizonyult, mint az, amelyet az emberek iránt éreztem.

A kirándulás napja vészesen közeledett, és ahogy teltek a napok, az állapotom egyre rosszabb és rosszabb lett. Először csak nem tudtam jól aludni, aztán már enni sem, mert egész nap görcsben állt a gyomrom. Aztán egy nap volt egy rémálmom, ami újra és újra előjött: egy gonosz boszorkány üldözött sikátorokon át, és nem akart elengedni. Minden megtett lépéssel közelebb és közelebb került hozzám, de minden egyes nap felébredtem, pont, mielőtt elkaphatott volna. Minden nap ugyan azon az úton mentem, és nem tudtam: ha megváltoztatom az irányt, elkapna, vagy elengedne?

Az utazás előtti éjjel nem is aludtam, nem akartam újra látni a boszorkányt. Egész éjjel gondolkodtam, és bár nem vagyok keresztény, megpróbáltam a keresztény istenhez imádkozni, hogy csak hagyjon békében élnem, és ne zaklasson ilyen álmokkal, de nem mertem elaludni.

Reggel hatkor a családom felkelt, és reggeli után elmentünk Stockholmba, hogy felszálljunk a Velencébe tartó repülőre. Valójában nem is tudtam, hogy Velencében van reptér.

Repülés közben egyszerűen megpróbáltam aludni, de sajnos nem sikerült, mert a mögöttem ülő nő magával hozta a zajos gyerekét, és az előttem levő láthatóan félt a repüléstől, szóval négy órán keresztül azért imádkozott, hogy egyben odaérjünk. Nagyon idegesítőek voltak, és mivel a fejhallgatómat otthon felejtettem, még zenét sem tudtam hallgatni, hogy pihentessen. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Amalia és Apu tudták, hogy nem sok kedvem van kommunikálni, szóval csak egymással társalogtak, nem kényszerítettek engem is bele.