VÉLETLEN (I.N ff) Stray Kids fanfiction sorozat

6. rész

Felix

*a raktárhelyiségben*

-Na de most van egy fontosabb dolog, amit el kell mondanom.

-És mi az?

Remélem I.N nem fog kinyírni...

-Hát... Szóval... Emlékszel mikor a koncert után fanmeeting volt?

Bólintott.

-Akkor odament hozzád az a lány is aki tetszett neked...

-Igen...

-Én adtam a kezedbe a CDt, amibe... Raktam egy meghívót a nevedben – összeszorítottam a fogaimat és vártam, hogy leordítson vagy valami ilyesmi. De nem tette.

-Szerinted van esélyem nála? – kérdezte egy kis csend után halkan.

-Nem is kevés – mosolyogtam rá bíztatóan, mivel láttam a lányon bizonyos jeleket...

-Köszönöm hyung – mondta hálásan Innie, aztán megölelt – de mit írtál, hol lesz a találkozó? És mikor?

-A King Park melletti mellékutcában, holnap fél háromkor.

-Rendben. De szerinted eljön? – nézett rám félve.

-Szerintem igen. De mostmár menjünk vissza a többiekhez, mert azt hiszik, hogy meggyilkoltalak – nevettem fel.

*a kávézóban*

-Na ez meg ki volt? – nézett rám Amy kérdő tekintettel.

-A... volt barátom – sütöttem le a szemem, és már attól, hogy ezt kimondtam, sírhatnékom támadt. Felraktam kezeimet az asztalra, a fejemet beletemettem, és próbáltam minél halkabban sírni.

Amy

Stephanie, elkezdett sírni, fogalmam sincs miért. Szerintem valami szomorú dolog vagy rossz emlék kell legyen a múltjában. Valószínű, hogy a volt barátjával kapcsolatos...

-Anie, ne sírj – próbáltam hátát simogatva megnyugtatni, mire hirtelen kikukucskált fekete haja mögül.

-Hogyan szólítottál? – nézett rám könnytől csillogó szemeivel.

-Anienek. Baj? – erre már teljesen kibújt haja takarásából.

-Nem, csak még soha senki nem szólított így. Igazából nem is Stephanienek hívnak. Park Soo Yeon. – nyújtotta kézfogásra karját.

-Engem sem Amynek hívnak. Nam Yeong. – ráztunk kezet, aztán felnevettünk. Közben megjött a forrócsokink, amit Anie lefejelt (fogalmam sincs hogy csinálta), mire én félrenyeltem a forrócsokit, ami nem túl szerencsés, mivel ahogy a neve is mondja, forró. Szóval, én fulladoztam, Stephanie pedig a fejét szabadította meg a tejszínhabfoszlányoktól. Mikor végre kaptam levegőt, neki pedig nem akadályozta a látását semmi, ránk tört a röhögőgörcs. Megittuk a forrócsokikat és a fagyikat (amiket szerencsére nem fejelt le senki) is elfogyasztottuk, az asztalon hagyva a pénzt, sietve indultunk kifelé. Az biztos, hogy teljesen hülyének néztek minket, de engem nem annyira izgatott, inkább örültem, hogy újdonsült barátnőm nem sírt többet.

-Haza akarsz menni, vagy még sétálunk valahol? – kérdeztem tőle.

-Sétáljuuunk! – ujjongott, mint egy ötéves. Komolyan, szerintem most éli a második gyerekkorát.

Rendbeeen! – ujjongtam ugyanúgy. Ha ő viselkedhet úgy mint egy ovis, én miért ne tehetném?

-És amúgy... Téged miért hívnak Stephanienek? – kérdeztem séta közben.

-Hát... ez az, amit én sem tudok. Csak úgy rám ragadt – vonta meg a vállát

-legrégebbi emlékeim óta így szólítanak. Na és téged miért szólítanak Amynek?

-Mert ha a Nam Yeong elejéből levonod az Nt, a végéből pedig az eongot, kijön az Amy. Én nem tudom mióta szólítanak így, és azt sem, hogy ki találta ki. -mondtam.

- És itt is van a King Park – közöltem, mint egy idegenvezető. Kíváncsi voltam, hogy mit reagál erre, mivel ide kapott meghívást.

Stephanie

A park említése miatt görcsbe rándult a gyomrom és megint ideges lettem a levél miatt.

-Tudok róla – szólalt meg hirtelen Amy.