VÉLETLEN (I.N ff) Stray Kids fanfiction sorozat

8. rész

Nos, ez a nagyon stabil bátorság eltartott úgy a randi helyszínéig. Vagyis a park melletti mellékutcáig.

Hatalmasat dobbant a szívem, amikor megláttam a nekem háttal álló alakot. Tudtam hogy Ő az, ennek pedig vagy az az oka, hogy több képet néztem róla az utóbbi egy nap alatt, mint eddig egész életemben bármiről, vagy csak szimpla megérzés. Fekete nadrágot, és egy fehér rövidujjú pólót viselt. Akármennyire is egyszerű volt az öltözéke, még hátulról látva is konkrétan megszédültem a látványtól. Gondolom, meghallhatta a lépteimet, mivel megfordult, így pár méterrel köztünk szemben álltunk egymással. Ezután olyat tettem, amit örökké szégyellni fogok.

-Khm... Jó napot - égessük la magunkat Jeongin előtt projekt indul! Nem hiszem el! Miért így köszöntem? Áh.

-...Szia - nevette el magát kicsit. Éreztem, hogy engem néz, de én nem mertem még csak rápillantani sem, inkább pásztáztam a földet. Mellesleg tök szép volt a beton.

-Van kedved beülni egy kávézóba? - törte meg a már egy ideje tartó kínos csendet.

- Pe... Persze - hebegtem. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor dadogás nélkül tudok vele beszélni? Bár tudnám.

-Akkor gyere - indult el, én meg mentem utána, mikor hirtelen megfordult, ezáltal majdnem nekimentem.

-Jól nézel ki - mondta, majd mintha mi sem történt volna, folytatta a sétálást. Szerintem olyan piros volt az arcom mint még soha. Képtelen voltam válaszolni.

-Mit kérsz? - kérdezte tőlem Jeongin, amikor már leültünk a kiválasztott asztalhoz.

-Nem tudom... Megnézhetem az étlapot? - nyújtottam felé a kezem kérőn.

-Ja, persze, tessék - adta oda, és egy, de tényleg csak egy pillanatra összeért az ujjbegyünk. Még percekkel utána is bizsergett az érintés helye. Kissé remegő kezekkel, de tartottam a füzetecskét, igyekezve eldönteni, hogy mit egyek, igyak.

-Kaphatok palacsintát? - néztem fel félve az előttem ülőre, bár nem tudtam miért. Talán régebbi emlékek miatt. Anyáék nem akartak adni nekem palacsintát. Nem fontos.

-...Igen - bólintott - Italt?

-Fehércsoki - mondtam, hisz' ez magától értetődő. I.N felsorolta a hozzánk érkező pincérnek a kéréseinket, majd fejét a kezével megtartva felkönyökölt a márványos borítású felületre.

-Uh, ne haragudj, nem kérdeztem meg, hogy hívnak - jutott eszébe hirtelen.

-Semmi baj - legyintettem.

-De hogy hívnak? - villantotta meg gyönyörű mosolyát.

-Stephanie.

-Nem tűnsz külföldinek - fürkészte az arcom.

-Nem is vagyok. Csak valamiért mindig is így neveztek - vontam meg a vállam.

-Akkor mi az igazi neved?

-Park Soo Yeon.

-Te ugye nem Park Soo Na nővére vagy?

-Mi? De, ő a húgom - csodálkoztam.

-Akkor a tesóink ovistársak - nyugtázta.

-Fiú- vagy lánytestvéred van?

-Öcsém van. Yang Jeong Ho.

-Ó, azt tudom ki, Soona folyton róla áradozik, például, hogy Jeongho megvédte őt meg ilyenek - mondtam.

-Jeonghotol is hallottam egyet s mást Soonáról - mosolygott Jeongin - Legtöbbször azt, hogy milyen jó illata van a hajának. Ilyenkor elgondolkozom, hogy vajon miket csinálnak az oviban - merengett, én meg csak nevettem. Közben megjöttek a kajáink.

Csendesen iszogattam a fehér forrócsokimat, miután elfogyott a palacsintám. I.N is megette már a süteményét (ami történetesen brownie volt), és a poharában lévő italt kortyolgatta. Ötletem sem volt, mivel törhetném meg a már kissé kínos csendet, és ahogy láttam Jeonginnak se. Fejét kicsit lehajtva a pohara mélyébe bámult, fekete tincsei homlokába lógtak. Én, kiélvezve a helyzetet, csak bámultam. Akkor jöttem rá, hogy az ezelőtt valaki más iránt táplált érzésim szinte semmiségek voltak ezzel szemben. De mégis, Jungmin úgy meg tudott bántani, hogy azt sosem felejtem el. Mivel éreztem valamit iránta, még ha az nem is volt ennyire erőteljes.

Jeongin mögött kinyílt a mosdó ajtaja és kilépett egy ember rajta, akinek nagyon, de nagyon nem kellett volna ott lennie. Kár, hogy nem én írtam meg az életem forgatókönyvét. Volt barátom, név szerint Jungmin sétált ki a mellékhelyiségből. Rögtön kiszúrt, és a szemembe nézett, amik szépen lassan egyre nedvesebbek lettek. Aztán tekintetét átvezette az előttem ülőre, és realizálva a helyzetet, gúnyosan elmosolyodott. Éreztem ahogyan a könnyeim lefolynak arcomon, először csak egy, majd azt követte a többi. Jeongin mit sem sejtve a helyzetből, nyugodtan szürcsölgette az italát, és továbbra sem nézett rám, amivel nem is volt problémám, mivel nehezen tudtam volna kimagyarázni, miért sírok. Ja, bocsi ez teljesen megszokott, csak megjelent a volt barátom, aki folyton bántalmazott, majd megcsalt, ezzel picikét megbántva engem, amúgy semmi bajom. Ezt nem mondhatom, mert kissé furcsán venné ki magát szerintem.

Közben az a gyökér megállt, továbbra is bámulva engem. Próbáltam állni a pillantását, de egyre közelebb álltam ahhoz, hogy kifakadjak. Jungmin látta, sőt, élvezte a fájdalmam.

Miért jártam vele, ha egy ilyen szívtelen ember? Hogy tudtam szeretni? Miért vártam meg, hogy ő szakítson velem, ha már rég meg kellett volna tegyem?

-Stephanie - szakította félbe gondolataimat egy hang - Mi a baj? - fürkészte az arcom Jeongin.

-S... Semmi - erőltettem magamra egy mosolyt, és gyorsan letöröltem könnyeimet a ruhám ujjával.

-Akkor miért sírsz?

-Csak mert... - nem tudtam befejezni, átszakadtak a gátak, és zokogni kezdtem. Miért kell nekem mindig kávézókban bőgni? Ahj.

Arcomat két kezembe temettem, próbálva elbújni. A dolgozók, Jungmin, a vendégek, akik csak úgy itt vannak, Jeongin elől. A világ elől. Persze, hogy nem jött össze, attól, hogy én nem láttam őket, ez fordítva nem volt igaz.

-Stephanie - próbálta I.N leszedni a karomat a fejemről, de nem engedtem neki. Nem akartam a szemébe nézni. Végül feladta a próbálkozást.

-Na sírj - mondta, majd gyengéden megsimította a fejem búbját, aztán várt egy kicsit, hátha abbahagyom a bőgést, de ez nem történt meg. - Akkor nyugodtan sírj, csak menjünk ki, jó?

Bólintottam. I.N megfogta az alkarom, és kivezetett az épületből.

-Kérlek, vedd le a kezed - könyörgött. Szépen lassan elhúztam a karom az arcomról, így láthatóvá vált a szétbőgött fejem. Hurrá. Félve néztem rá, hogy most ehhez mit szól.

-Jól vagy?

Mielőtt válaszolhattam volna, kicsapódott a bejárati ajtó, és Jungmin lépett ki rajta. Ki más?

-Stephanie - kezdett el közeledni felém, beteg mosollyal, de Jeongin hirtelen elém állt.

-Te voltál az! - ordított rá Jungminra, de úgy hogy megállt bennem az ütő.

Yeeey!

Tisztában vagyok vele, hatalmas kihagyás volt. Főleg mivel voltam táborban, igaz már azelőtt elkezdtem ezt a részt, de akkor még nem sikerült befejeznem.

Na, de most itt van, és nagyon remélem tetszett! <333

~Yeeeeeeeeeey~