VÉLETLEN (I.N ff) Stray Kids fanfiction sorozat

1. rész

Stephanie

Nagyon nem akartam elmenni. Hetek óta csak egyedül ültem a szobámban és dühöngtem vagy sírtam. Ha egy pillanatig is csend volt és elgondolkoztam, rám tört a bőgés, amit nagyon nehezen, vagy sehogy sem tudtam visszatartani. Nem tudtam kiheverni azt, hogy... hagyjuk. Viszont anyáék ezt nem tudhatják meg, így muszáj volt úgy tennem mintha örülnék ennek az egésznek. Mármint annak, hogy Stray Kids koncertre megyünk.

-Kicsim! Gyere indulunk! – kiáltott anya a földszintről. Próbáltam vidámnak tűnni, pedig nehezemre esett. Lelkendeztem, direkt színes ruhát vettem fel, és tényleg mindent megtettem, hogy boldognak nézzek ki, pedig legszívesebben földhöz vágtam volna magam és hangosan sírtam volna. De nem tehettem.

I.N

Általában szeretek koncertezni, de most valahogy annyira nem volt hozzá kedvem. Az utóbbi hetekben eléggé depressziós hangulatom volt, és elegem volt abból, hogy a kamerák előtt mindig azt kell mutatnom, hogy milyen boldog vagyok és mennyire jó kedvem van.

-Innie, valami baj van? – szakította meg elmélkedésemet Minho.

-Nem, csak rosszkedvű vagyok – erőltettem magamra egy mosolyt.

Közben megérkeztünk. A hátsó bejáraton mentünk be mint mindig, mert a nagyobb fanok már az előadás előtt órákkal a főbejáratnál várakoznak. A fellépőruha legalább tetszett mert fekete volt, így tökéletesen tükrözte a hangulatomat.

Stephanie

Az előadóterem gigantikus volt. Én tényleg nem értem, hogy miért ilyen híres a SKZ, és miért van ennyi rajongójuk. És mellesleg azt sem hogy miért koncertjegyeket kaptam szülinapomra! Anya meg apa néha furcsa és megkérdőjelezhető dolgokat tesznek, de ennek ellenére nagyon szeretem őket, viszont... Ez a megmozdulásuk viszont meglepett. Nem is kicsit. Nem tudom miért gondolják azt hogy ez az én stílusom. Beültünk a helyünkre (6. sor közepe) és kényelmesen elhelyezkedve vártuk hogy elkezdődjön a koncert. Én még életemben nem hallottam dalt a Stray Kidstől, így nem tudtam mire számítsak.

I.N

Már vagy fél órája az öltözőben ültem elgondolkozva (igazából már hetek óta ezt csinálom amikor csak lehet), mikor Chan nyitott be.

-Gyere gyorsan, pár perc múlva kezdünk! -tényleg, észre sem vettem,hogy a többiek már rég kimentek.

A koncert előtti utolsó percekben Minho és Jisung próbáltak belém lelket önteni (bár nem igazán tudták a rossz kedvem okát), és valamennyire sikerült is. Így mosolyogva léptem ki a színpadra, elsőnek, mivel az „Astronaut"-ot én kezdem...

Stephanie

Hát az az igazság, hogy nem erre számítottam... Nem is tudom mire számítottam. Lehet, hogy semmire. De erre biztos nem. A lámpák hirtelen lekapcsoltak a reflektorokból pedig csak egy gyúlt fel, és a színpad mögül hirtelen feltűnt valaki... nem tudom melyikük, hiszen még azt sem tudom, hányan vannak. De ennek a bizonyos Valakinek a hangja elvarázsolt, és egy rég nem tapasztalt érzés kerített hatalmába, amit... amit azt hiszem boldogságnak hívnak. Ez az érzés a szárnyára kapott, és repített, egyre magasabbra. Azután sem tudtam levenni róla a szemem, mikor már nem is énekelt, sőt... azután se, mikor már egy teljesen másik dal hallatszott. Egyszerűen csak bámultam, és úgy éreztem, hogy ezekért a drága pillanatokért amikor láthatom, csakis ezekért éltem eddig...

I.N

A tánc és az éneklés, mint mindig, most is felvidított. Ahogy a közönséget szemléltem (koncerteken mindig ezt szoktam csinálni), a tekintetem megakadt egy szempárban, elkezdtem szédülni, és egy lépést el is rontottam (szerencsére egy kevésbé fontosat, így szerintem senki se vette észre). Nem tudtam tovább ránézni... egyszerűen képtelen voltam. Viszont mégis mélyről feltörő örömet éreztem, és élveztem, hogy a gyönyörű szempár gazdájának a közelében lehetek. De közben féltem is, hogy mi lesz, ha vége van a koncertnek, elmegyünk, és többé nem találkozhatok vele. Hiába láttam most először, úgy éreztem, vele akarok lenni örökre...

Stephanie

Végig csak Őt figyeltem. Egyszer közben rám nézett és rögtön ezután, nekem úgy tűnt mintha egy kicsit megbotlott volna (de lehet, hogy így volt a koreográfia, mondom nem értek hozzá). De az az érzés amikor a szemébe néztem... Azt nem lehet leírni szavakkal. Olyan szép szeme van! Ahogy néztem, valahogy ő kitűnt a többiek közül (számomra legalábbis). És a hangja... a hangjánál már csak a szeme szebb. Vagy nem is tudom. Ezt nem lehet eldönteni.

I.N

A „Booster" alatt végig azon gondolkoztam, hogy hogyan találkozhatnék azzal a lánnyal... a gyönyörű szemű lánnyal. Mondjuk ennek hála, majdnem elfelejtettem énekelni a részemet. Ha Seungmin nem bökött volna hátba, lehet, hogy elszúrtam volna az egész koncertet. Szerintem a többieknek kezd elegük lenni belőlem.

Stephanie

Vajon az ilyen koncertek végén oda lehet menni a fellépőkhöz? Bárcsak oda lehetne... Mondjuk az se biztos, hogy oda mernék menni hozzá. Megvan! Majd a húgommal megyek! Akkor biztos nem lesz furcsa. Viszont ennyi erővel az se lenne furcsa ha egyedül mennék oda. De minden azon áll, hogy oda lehet-e menni a végén hozzájuk. Ajj már, nem tudom.

I.N

Vajon idejön majd a végén? Koncertek végén ide szoktak jönni. De Ő? Remélem idejön.