Álmokon túl

2.Fejezet

A boríték az asztalon kíváncsisággal tölti el. Megtorpan az ajtóban és közeledni kezd. A dühöt és félelmet elhagyja és megnyugszik, ahogy olvas. A kép hirtelen megszakad és újra a szobában ülök. Feláll és kimegy. Itt hagy. A magány ismerőseként köszönt. A démonom ki akar törni. Nem hagyhatom. Könnyek között ülök és imádkozok, mert anya azt mondta ez segít. Az megvéd, mert van egy nagyobb erő, ami segít akkor is, amikor mi tehetetlennek vagyunk. Az első mondat után abbahagyom és összekuporodva a sarokban sírni kezdek. Hogyan hihettem egy pillanatig is, hogy van, aki segíthet? Hogy ne küzdjek mindennap azért, hogy éljek. Szeretnék megváltozni és magam mögött hagyni a múltat, de ehhez nem vagyok elég erős. Ki kellene törnöm és szabadnak lennem. Szívverésem lelassul és kinyitom a szemem. Meredten bámulok magam elé. Nem akarom. A lábam már elzsibbadt, de nem akarom érezni. Nem akarok szúrást érezni a szívemben. Csak meg akarok szűnni, lebegni a semmiben és eggyé válni vele. Nem küzdeni csak lenni. De itt ülök, a fejem ég és éhes vagyok. Szemem lecsukódik. A testem kezdi feladni. Elment az egyetlen, aki ebből egészből megmenthet és nem tett semmit, csak szomorúan rám pillantott. Azt mondta talál valakit, aki segít. De ez nem igaz, már senki nem segíthet. Nem. Többé nem. Ő talán még megváltoztathatott volna mindent, de eltűnt az ajtó csukódásával. Egy olyan helyen hagyott, ami a legrosszabb a világon. A saját fejemben. A gondolataimmal, hogy kínozzanak és elemésszenek.

Megrázom a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe.

Újra az a bizonyos érzés. Megint egyedül maradtam. Ja nem, hiszen egy rakás ember még mindig engem bámul. Gyorsabban kezdek lépkedni a suli felé. Legalább Gar itt lenne, de nem őt muszáj volt egy másik suliba iratni. Nem is értem, mégis miért is egyezett bele. De egy új videójátékért bármit megtesz. Csak nyugalom. Nem én tehetek róla, hogy a fiúk hülyék. Ha hazaérek tuti kicsinálom Dicket.

Átléptem a bejáraton. Oké. Nyugi Rach. Menni fog ez. Csak találjam meg az igazgatói irodát. Bingo! Azt írja a tábla, hogy első emelet 45-ös szoba. Jaj de utálom ezt csinálni. Minden alkalommal bemutatkozni, megpróbálni mosolyogni mikor már az első pillanatban beskatulyáznak a dinkák közé.

Két kopogás után meghallom az engedélyt és belépek. Egy középkorú szőke hölgy néz fel az asztal mögül. A szemüvegét jól láthatóan megigazítja, majd végre a szemembe nézve üdvözöl. Mikor kezet nyújt vonakodva bár, de elfogadom és ismét előjön a képességem, amit apámtól örököltem. Vagy 20 kép villan egyből a szemem elé. Szóval házas és két gyereke van. Tudja, hogy a férje csalja, de nem zavarja ,mert ő is szeretőt tart. Aha. Oké. És az ember ezek után próbáljon meg jó pofát vágni.

- Mrs. Butler vagyok és üdvözöllek a Real Carter High Scoolban. Remélem tetszeni fog az iskolánk.

- Hát persze -nézek körbe gyorsan az irodában, majd én is bemutatkozok- Rachel Roth.

- Igen igen tudom- feleli lelkesen- Richard említette, hogy egyedi stílusod van- fejezi be mondata végét enyhe iróniával.

A gyors tájékoztató után elkísért az osztályomhoz. Az ajtót bámulva megtorpantam. Úgy döntöttem egyszerűbb lerázni ezt a nőt és egyedül átlépni a pokol tornácát. Udvariasan megköszöntem a segítségét-már amennyire bírtam a folyamatos undorom mellett, amit ez a nő váltott ki belőlem- és megpróbáltam megnyugodni. Nagyon elcseszett vagyok. De ennél rosszabb már nem lehet, nem igaz? És egy nagy levegőt véve beléptem az ajtón.

Ha tetszett csillagoz és jön a folytatás :)