Álmokon túl

7.Fejezet

Dick

Néztem, ahogy megfordul és az iskolára pillant. Mikor visszanézett rám, láttam a rémületet a szemében. Tudtam, hogy nem hagyhatom, hogy visszatáncoljon. Nem. Most már nem. Jól lesz. Jason vigyáz rá és megígértettem mindkettejükkel, hogy ha baj lesz, felhívnak. Még egyszer utoljára rámosolyogtam és elhajtottam. A város eléggé forgalmas volt így hétfő reggel. Idegesen doboltam az ujjaimmal a kormányon, mikor a lámpa pirosra váltott. Épp befordultam az utcánkba, amikor felvillant a telefonom. Kory hív. Aggódva néztem a nevét a kijelzőn. Tegnap este eltűnt és csak egy cetlit hagyott, hogy jól van, de egy kis időre van szüksége. A többieknek azt mondtam, hogy dolga van és nemsokára jön. Nagy levegőt vettem és felvettem a telefont.

- Szia - szóltam bele, majd megköszörültem a torkom.

- Szia- válaszolta egy félénk hang.

- Jól vagy? Minden rendben?- kérdeztem, miközben leparkoltam a járda mellett.

- Igen. Nem. Mondjuk. Uh ez kicsit bonyolult – válaszolta.

- Nos, én hallgatlak. - feleltem és kikapcsoltam a gyújtást.

- Jobb lenne személyesen. - és szinte láttam, ahogy átkarolja magát.

- Oké, – válaszoltam kétkedve- hova menjek?

- Van egy kávézó, a toronytól két utcával lejjebb. Ott várlak. - és kinyomta a telefont.

Úgy döntöttem sétálok, hogy rendezzem a gondolataimat. Reggel nem volt időm Kory miatt aggódni. Valami fontosat akarhat, ha ennyire megszervezte a találkozót. Hirtelen nekiütköztem valakinek.

- Bocsánat nem figyeltem- szabadkozik egy férfi és mielőtt jobban megnézhettem volna vagy bármit is válaszolhattam volna, tovasietett.

Furcsállom a helyzetet, hiszen elég széles a járda, de inkább megrázom a fejem. Van épp elég gondom, minthogy még paranoiás összeesküvés elméleteket gyártsak. A következő utcába befordulva, a szememmel elkezdem keresni Koryt. Egy hangulatos épület előtt állva a telefonjába mered. Ahogy közelebb érek látom, hogy valakivel chatel. Megköszörülöm a torkom és köszönök neki. Rám néz és gyorsan elteszi a mobilt. Beülünk egy asztalhoz és rendelünk. Folyamatosan figyelem, miközben a pincérrel beszélget. Nem mutat semmi eltérőt a viselkedése, talán annyi, hogy kicsit visszahúzódóbb.

- Szóval...- kezdem megelégelve a hallgatást.

- Szóval...- válaszolja és lepillant az összekulcsolt kezeire.

- Hol voltál éjjel?- szegezem neki a kérdést nyíltan.

- Én, - kezdi és vesz egy mély levegőt. - találkoztam valakivel.

A gyomrom hirtelen összeszorul. Találkozott. Valószínűleg férfi különben nem hallgatná így el a nevét. Szóval találkozott. Jó persze nincs köztünk semmi. Legalábbis ebben állapodtunk meg, de akkor is rossz érzés. Megpróbálom ezt elnyomni és újabb kérdést teszek fel.

- És mi történt utána?- érdeklődök kicsit előrébb hajolva.

- Beszélgettünk és...- hirtelen elhallgatott- Ó! Dick nem úgy találkoztam vele.

- Értem,- válaszoltam egy kicsit megkönnyebbülve. – vagyis nem értem. Ráncoltam a szemöldököm.

- Ő, vagyis Faddei, azért jött, hogy hazavigyen.

- Mi? - kérdeztem talán kicsit hangosabban a kelleténél.

- A bolygódra?- halkítottam le a hangom.

- Igen. Ott már várnak rám és mivel mindenre emlékszem tudom milyen kötelezettségeim vannak.

- Ezt hogy érted?

- Én vagyok a trónörökös- válaszolta és kifújta a levegőt, majd rám pillantott.

Bevallom sokkolódtam. Azt már rég feldolgoztam, hogy Kory nem ember, hogy egy másik bolygó az otthona. Na de, hogy trónörökös? És mi ő akkor hercegnő?

- Dick, sajnálom. – szól, miközben megfogja a kezem- Nekem muszáj mennem. Az, az otthonom és már hiányzik. - tette hozzá halkan.

Felnéztem rá ezért egy barátságos mosolyt varázsolt az arcára, de a szemében láttam az aggódást.

- Nem mehetsz csak így el- és hirtelen kifogásokat kezdtem keresni. –Mi van. Mi van Rachellel? Nem hagyhatod csak így itt és Gart sem.

Válaszul bánatosan elmosolyodott és felállt.

- Dick tudsz rájuk vigyázni. Ők a családod, azok, akiket szeretsz és ,akik szeretnek. Tudom, hogy én is részese vagyok ennek a családnak,de...

- De? Te elhallgatsz valamit?

Láttam a döbbenetet az arcán. Talán most jó helyre tapintottam.

- Kory, milyen családod van otthon?

- Één nekem mennem kell- majd ellépett az asztaltól. - mondd meg nekik, hogy szeretem őket és hiányozni fognak.

- Nem mehetsz így el!- álltam fel én is, de most már dühösen. - Nem ezt érdemeljük, ezt te is tudod.

- Mit akarsz, mit mondjak? Hogy igen szeretek itt élni? És, hogy szeretlek titeket és téged...- fejezte be elhaló hangon.

Közelebb léptem hozzá és kérdőn kutattam a tekintetét. - Tényleg?

- Dick- lehelte a nevem és közelebb lépett.

Akkor és ott nem foglalkoztam mással csak, hogy újra visszakapjam. Léptem még egyet, de ő hátrált.

- Kérlek - nyúltam felé, de ő ijedt szemekkel hátrált.

- Nem lehet Dick. Ezt nem lehet többé.

- De miért- és közelítettem felé –hiszem most mondtad.

- Tudom mit mondtam - kiáltotta dühösen - de nem számít. Ne nehezítsd meg. Mostantól minden, amit teszek azt értetek teszem. Nagyon fontos, de te úgy sem értheted.

- Akkor kérlek, magyarázd el - mondtam békítően és körbepillantottam. Mindenki minket nézett.

- Dick, - szólalt meg újra- talán egyszer megteszem.

Azzal kiviharzott az ajtón.