A Lét Lovagjai - Draco Malfoy FF

II.

Másnap, tanítás után a hálókörletem helyett a kőkör felé indultam. Az idő borús volt, esőre állt. A hideg széltől végig futott a hátamon a libabőr és még a fák ágai is bele-bele borzongtak. Elmerengtem a festői táj szépségében, közben pedig a tekintetem önálló életre kelve egy ismerős hely irányába siklott. A völgyben húzódó házat, akkor is, mint általában szürke kéményfüst lepte be, amitől úgy festett, akár egy régi gőzgép. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy a közeljövőben meglátogatom a rég nem látott barátomat, Hagridot. A hátam mögül hirtelen harsány nevetés hallatszott, amely megtörte a természet idilli csendjét. Megfordultam és rögvest felismertem a három híres jó barátot, Harry Potter-t, Ron Weasley-t és Hermione.Granger-t, akik éppen az imént említett Hagridhoz tartottak. Személyesen ugyan még sosem beszéltem velük, de ahogyan az iskola legtöbb tanulója én is rengeteg történetet hallottam már róluk. A csapat vidáman haladt el mellettem én pedig észrevettem a néhány méterrel mögöttük közeledő szőke hajú fiút, aki undorodó fintorral az arcán nézte a három griffendéles diákot.

– Sokat vártál? – kérdezte felém fordulva mire én automatikusan megráztam a fejemet, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő telt el az érkezésem óta. – Akkor jó – felelte, és a kezébe fogta a pálcáját. – Kezdhetjük?

Egy pillanatra nem is értettem, hogy mit szeretne elkezdeni, de végül még sikerült az előtt észbe kapnom, hogy kellemetlenné vált volna a hallgatásom.

– Persze – hadartam, és ledobtam a barna vászontáskámat a fűre. – De nem azzal – böktem a pálcájára, mire Draco felvont szemöldökkel visszasüllyesztette az eszközt a zsebébe.

– Könyvek? – kérdezte, amikor látta, hogy a táskámban kotorászok.

– De még mennyi – feleltem önelégült arccal és összesen öt könyvet raktam le a fiú elé.

Sajnos ennél több iratot nem találtam az SVK hatodéves tananyagához kapcsolódóan. A felkészülés érdekében este átrágtam magamat néhány fejezeten, de egyelőre nem sikerült rájönnöm arra, hogy mi okozhatta a nehézséget a fiúnak.

– Pontosan miben is kellene segítségem? – kérdeztem miközben az egyik vaskos könyvben lapozgattam.

A fiú laza testtartással unottan állt egy-két méterre tőlem. Az arcizmai megfeszültek láttam rajta, hogy habozik. A tekintetével úgy kémlelt végig a tájon, mint akinek fogalma sincs arról, hogy hol is van. Aztán a fürkésző szemei váratlanul rajtam állapodtak meg majd a következő pillanatban elszántan megindult felém és megragadva a csuklómat maga után húzva berángatott a Tiltott Rengetegbe.

– Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, de a fiú felelet helyett csak lepisszegett.

Draco elengedte a kezemet majd csöndre intett és sietve benézett néhány fa mögé ezzel felmérve a terepet. Amikor biztosra ment, hogy rajtunk kívül senki más nem tartózkodik a környéken megállt és miután mélyen kifújta a levegőt visszalépett mellém. A szívem hevesebben vert, amikor a fiú olyan közel került hozzám, hogy csupán néhány centiméter választott el minket egymástól.

– Kiváló vagyok a Sötét Varázslatok Kivédéséből – suttogta a fülembe, engem pedig tetőtől-talpig kirázott a hideg.

A szavai hallatán döbbenten emeltem a fiúra a tekintetemet, mire ő csak elhúzta a száját.

– A szüleink találkoztak múlt hétvégén – mondta miközben ismét idegesen kémlelte a tájat. – Az apám szerint ideje lenne elkezdenünk képezni magunkat, hogy amikor a nyomdokaikba lépünk hasznosak legyünk a Sötét Nagyúr számára – magyarázta olyan halkan mintha attól tartana, hogy még a fáknak is füle van.

Zavarodott arckifejezéssel meredtem magam elé miközben fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondhatnék.

– Mr. Lestrange pedig egyetértett vele – köszörülte meg a torkát, majd összepréselt ajkakkal várta a reakciómat.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet.

– Az apám tisztában van a terveimmel – feleltem remegő hangon. – Sosem merült fel benne az, hogy rám hagyja az örökséget – mondtam és dacosan felszegtem az államat. – A te apáddal ellentétben ő sosem tette volna meg ezt velem – tettem hozzá kétségbeesetten, mire a fiú arca még inkább elkomorult.

– Elsősorban el kell sajátítanunk az animágia tudományát – folyatatta a fiú figyelmen kívül hagyva azt, amit az imént mondtam.

– Nem érdekel – vágtam rá gőgösen és a biztonság kedvéért még jobban kihúztam magamat.

A fiú nagyot sóhajtott.

– Meg kell értened, hogy ez már nem rólad vagy rólam szól. Itt már nem létezik az egyén maga. Ha nem teszed azt, amit elvárnak tőled...– itt félbehagyta a mondatot és lehajtotta a fejét. – Az apád habozás nélkül adott át téged a Nagyúrnak. Mostantól ő a jelened és a jövőd ő a jövőd. Ahogy én is – mondta elhaló hangon, majd minden további nélkül magamra hagyott a patakzó könnyeimmel.